A megtorlás perei - RETÖRKI

A szovjet csapatok bevonulásakor, 1956. november 4-én hangzott el először Kádár János ígérete, mely szerint: „A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben részt vettek.” A valóság azonban ennek az ellentéte volt, mert már a november 4-ei bevonulást követően megkezdődött a megtorlás a forradalomban részt vevők ellen.

Mivel az új karhatalom még nem működött, az első letartóztatásokban kulcsszerepük volt a szovjeteknek – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársának, Marschal Adriennek dolgozatában.
 
Tevékenységük eredményességét mutatta, hogy 1956. november 11-én Szerov már azt jelenthette, hogy: „november 10-éig 3.773 főt tartóztattunk le”. A megszállók saját hadifoglyaikként bántak az elfogott forradalmárokkal, közülük 860 főt a Szovjetunióba deportáltak, akiket hónapokig az ungvári és sztriji börtönökben tartottak fogva. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban 1957. január 7-ig mindannyian hazatérhettek.
 
Kezdetben bizonyítékok híján még voltak, akiket kihallgatásuk után elengedtek, míg másokat „csak” közbiztonsági őrizetbe helyeztek, vagyis internáltak. Erre az 1956. évi 31. számú törvényerejű rendelet teremtette meg a jogi lehetőséget, mely 1956. december 13-án lépett hatályba. 1957 februárjában újra megnyitotta kapuit a kistarcsai, majd helyette a tököli internálótábor, melyekben utóbbi 1960-as megszüntetéséig több mint 12 ezren fordultak meg.
 
A deportálások és internálások mellett a megtorlás első jogi lépéseként november 12-én kihirdették az 1956. évi 22. számú törvényrendeletet, mely a büntetőeljárás egyszerűsítéséről szólt, célja pedig a további fegyveres harcok felszámolása volt. A rendelet 1957. január 15-ig tette lehetővé, hogy tettenérés esetén az ügyész vádirat nélkül is bíróság elé állíthassa a vádlottakat.
 
Egy hónap múlva, december 11-én az 1956. évi 28. és 32. számú törvényerejű rendelettel állították fel a statáriális bíróságokat. Ezen gyorsított eljárás során ítéletet hozó katonai bíróságok 1957. november 3-áig működtek. Összesen 418, míg más adatok szerint 513 vádlott ellen indítottak pert, közülük 70 embert ítéltek halálra, amit 46 esetben végre is hajtottak. Működésükkel Kádárék meg voltak elégedve: „Az ügyek zömében kemény, a rögtönítélő bíráskodás céljának megfelelően elsősorban az elrettentést szem előtt tartó ítéletet hoztak.”
 
Létrehozásukra azért volt szükség, mert kezdetben a bíróságokon dolgozók véleménye is megoszlott abban, hogy ellenforradalom vagy forradalom zajlott-e, s nem minden ügyész és bíró volt hajlandó részt venni a megtorlásban. Az ítélkezés irányítása és gyorsítása érdekében további rendeletek születtek. Az 1957. évi 4. törvényrendelettel a megyei és városi polgári bíróságokon is lehetővé tették a gyorsított eljárás lefolytatását, majd az 1957. évi 25. törvényrendelettel április 6-án felállították a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, míg az 1957. évi 34. törvényrendelettel július 3-án a megyei népbírósági tanácsokat. A letartóztatások mindeközben immár a magyar hatóságok által folytatódtak, 1957. május 1-jéig 33.704 főt vettek őrizetbe.
 
Ezen átszervezések révén a bíróságok a megtorlás eszközei lettek.  A bírókkal egy 1957. február 15-én tartott értekezleten Nezvál Ferenc későbbi igazságügyminiszter ismertette a párt elvárásait: „a bíróság […] nem lehet független az állam célkitűzéseitől, amelyet viszont a párt határoz meg”. Így azoknak a bíráknak és ügyészeknek, akik nem voltak hajlandóak részt venni ezekben az eljárásokban, el kellett hagyniuk a munkahelyüket. November 4-e után 26 bíró távozott a Legfelsőbb Bíróságról, további 130 a bírói karból, valamint 84 ügyész is elhagyta pályáját.
 
Akik viszont maradtak, teljesítették a párt elvárásait. A legtöbb halálos ítéletet a következő bírák hirdették ki: Borbély János 66, Tutsek Gusztáv 62, Ledényi Ferenc 33, Szimler János 28, Halász Pál 24, Vida Ferenc 23, Kiss István Gábor és Mátyás Miklós Árpád pedig 21 alkalommal. Közülük Borbély János így fogalmazott a bírói „függetlenségről”: „Az igazi bírói függetlenség egyet jelent azzal, hogy a bírák semmilyen körülmények között sem befolyásolhatók a munkásosztály érdekei ellen, és mindig a proletár hatalmat szolgálják.”
 
Az ítéletek során mindezek fényében a párt politikai akarata, vagyis a szocialista törvényesség érvényesült, a politikusok, és nem a bíróság döntötte el, ki számít megrögzött és tudatos ellenforradalmárnak és ki megtévedt dolgozónak. Ezen mérlegelésben kulcsszerepe volt az illető származásának, vagyis továbbra is folytatódott az osztálybíráskodás. Ezen kérdés eldöntésére megyénként létrehoztak egy bizottságot, ami a megyei párttitkárból, a megyei rendőrkapitányból, valamint a megyei bíróság és ügyészség vezetőjéből állt. A testületnek jogában állt felülvizsgálni a vádiratokat(!), így a megyei párttitkár révén megvalósulhatott a perek közvetlen politikai befolyásolása. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsán bevezették továbbá azt a jogi anomáliát is, hogy az enyhítésért való fellebbezést követően is súlyosbítható lett az ítélet. A legtöbb esetben elvárták a nyilvánosság kizárását, és a perek különböző mértékben, de továbbra is tartalmaztak koncepciós elemeket.
 
A megtorlás során nemcsak a fegyveres harcokban részt vevők, hanem a forradalom közigazgatásában szerepet vállalók, vagyis a forradalmi bizottságok, nemzetőrségek és munkástanácsok vezetői, a lázadó és a forradalmárok mellé állt kommunisták, az értelmiség forradalmi követeléseket támogató tagjai, írók, újságírók, tudósok ellen is pereket indítottak. Az első statáriális bíróság előtt lezajlott perek engedély nélküli fegyverbirtoklásért indultak, s a legtöbb esetben halálos ítélettel zárultak. Az első kivégzésekre már 1956 decemberében sor került.
 
A fegyveres felkelők ellen indított perek is a kíméletlen megtorlást szolgálták. A Széna tériek közül Rusznyák László és társai perében 17 emberből 5-öt ítéltek halálra, valamint más perekben Szabó Jánost, Dudás Józsefet és Fónay Jenőt. A Corvin közi felkelők közül a Fáncsik György és társai elleni perben 9 vádlottból 4-et, Wittner Mária és 8 társa közül 3 embert, míg egy harmadik perben Iván-Kovács Lászlót ítélték halálra. A Tűzoltó utcaiak esetében 17 vádlottból Szirmai Ottót és Angyal Istvánt végezték ki. A Thököly úti Futó János perében a 24 vádlottból 11-re, a Baross téri Herczeg Benjámin és 7 vádlott-társa közül 3-ra mondták ki a halálos ítéletet. Az újpesti forradalmár Kósa Pál és társai perében a 23 vádlottból 7-et, míg a csepeliek két legnagyobb perében Kőrösi Sándor és társai, valamint Szente Károly és társai esetében 26 vádlottból 10-et ítéltek halálra. A fegyveres felkelők közül utolsóként, 1961-ben a Baross utcai csoport tagja, Nickelsburg László fizetett életével a fegyveres harcokban való részvételért.
 
A legkomolyabban megszervezett fegyveres ellenállást, a Juta-dombi harcokat a Mecséri János és társai elleni perben torolták meg. Itt az 52 vádlott közül 11 embert ítéltek halálra, amit 7 esetben végre is hajtottak. Hasonlóan keményen torolták meg a népítéleteket is, a Köztársaság téri gyilkosságokért a Galgóczi Zoltán és társai perében a 8 vádlottból 7-et, a miskolci Balázs Géza és társai esetében a 21 vádlottból 8-at, míg a mosonmagyaróvári Földes Gábor és társai esetében 13 vádlottból 7-et ítéltek halálra.
 
De nemcsak a fegyveres harcokban vagy népítéletekben részt vettek fizettek életükkel, hanem több esetben a forradalmi bizottságok nép által választott, köztiszteletben álló vezetői is, akik igyekeztek megfékezni az indulatokat. Így Brusznyai Árpád középiskolai tanár, a Veszprém megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke, akit szervezkedésért ítéltek halálra. Továbbá Szobonya Zoltán ügyvédjelölt, aki Jánoshalmán a helyi forradalmi bizottság vezetője volt, de hasonló sorsa lett Tihanyi Árpád győri tanárnak is. (Szigethy Attila, a Győri Nemzeti Tanács elnöke még a tárgyalás előtt öngyilkosságba menekült.)
 
A megtorlás politikai szempontból legfontosabb pere Nagy Imre és társai ellen zajlott. A forradalom alatt megválasztott miniszterelnök a szovjet csapatok bevonulását követően a jugoszláv nagykövetségre menekült, majd innen Snagovba hurcolták. Csak 1957 áprilisában szállították vissza Budapestre, hogy megkezdhessék az ellene indított per előkészítését, ami Moszkva politikai érdekei miatt 1958 nyaráig elhúzódott. Végül június 9-én kezdődött meg a tárgyalás a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsán, ahol Vida Ferenc június 15-én hirdetett ítéletet. Nagy Imre a halálos ítélet kihirdetése után azt mondta: „Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.” Másnap Maléter Pállal és Gimes Miklóssal együtt kivégezték. Az ebben a perben szereplő Szilágyi Józsefen már korábban végrehajtották az ítéletet, Losonczy Géza pedig a börtönben halt meg. Bár Moszkva kegyelmet adott volna Nagy Imrének, de Kádár János ragaszkodott kivégzéséhez, mivel illegitim kormányával szemben nem maradhatott életben egy nép által választott vezető, aki Kádár szerint személyében és a rendszerre is kockázatot jelentett.
 
A megtorlásnak Nagy Imréék és a fegyveres szabadságharcosok kivégzésén túl is több szimbolikus áldozata volt. Az egyik a forradalom legfiatalabb áldozataként kivégzett 18 éves Mansfeld Péter, akit többek között szervezkedésért ítéltek halálra, míg a másik az „ellenforradalmárok” brutalitását bemutatni hivatott, gyilkosságért elítélt szigorló orvosnő, Tóth Ilona volt.
 
A forradalom célkitűzéseivel szimpatizáló értelmiségiek sem maradhattak ki a megtorlásból. Az írók ellen két nagyobb pert indítottak. A Déry Tibor és társai perben Déryt 9, Háy Gyulát 6, Zelk Zoltánt 3, míg Tardos Tibort fél évre ítélték. A kis íróperben Varga Domokos 2, Molnár Zoltán pedig 3 évet kapott. Az írók és értelmiségiek elítélésük esetén több esetben köszönhették nemzetközi ismertségüknek azt, hogy egyéni kegyelem révén hamarabb szabadulhattak a börtönből – a halálra ítélt Obersovszky Gyula és Gáli József – akiket a Tóth Ilona-perben ítéltek el – pedig az életüket köszönhették ennek.
 
Egy, az 1956-os forradalomról is szóló röpiratért 9 év börtönbüntetés járt, amit Fekete Sándor Hungaricus álnéven készített el, majd 40 példányban terjesztett. Röpirata a sztálinizmus és a Rákosi-korszak kritikája mellett foglalkozott a forradalommal és Nagy Imre szerepével is. Ezért őt és társait összeesküvésért ítélte el a Legfelsőbb Bíróság 1959. április 1-jén. Mérei Ferenc 10, Fekete Sándor 9, Litván György 6, Széll Jenő 5, míg Hegedüs András 2 évet kapott. A per folytatása volt a Zsámboki Zoltán és társai ügy is, ahol további 9 vádlottat ítéltek el. Az értelmiség elleni megtorlás része volt a Bibó István, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László ellen indított per is, de elítélték Kosáry Domokost és Krassó Györgyöt is.
 
Mindezek eredményeként 1956. november 4-e és 1963 között összesen 26.621 embert ítéltek el a bíróságok államellenes bűncselekmények és politikai okok miatt. A legtöbb ítéletet szervezkedés, izgatás, fegyverrejtegetés és tiltott határátlépés miatt szabták ki. Halálbüntetésre a Legfelsőbb Bíróság és a katonai bíróságok 1962. december 31-ig 367 főt ítéltek, közülük 231 személyt biztosan 1956-os szerepe miatt végeztek ki. Többségüket fegyveres harcért, ellenállásért, fegyverrejtegetésért, népítéletben való részvételért és közösség szervezett irányításáért.
 
A kivégzések és börtönbüntetések mellett a megtorlás enyhébb módját jelentették a tömeges elbocsátások. Az önként eltávozott bírók és ügyészek mellett 6.923 honvédtiszt nem írta alá a hűségnyilatkozatot, valamint 9.594-en távoztak a rendőrség kötelékéből is. Emellett elsősorban pedagógusokat, vasutasokat és sofőröket menesztettek munkahelyükről.
 
Az MSZMP vezetői azonban mindennek ellenére nem voltak elégedettek a megtorlással. Rónai Sándor így vélekedett 1957-ben: „sokkal több az ellenforradalmárok által legyilkoltaknak a száma, mint amennyit elítéltünk”. Hasonló véleményt fejezett ki Biszku Béla belügyminiszter is: „nagyon sok enyhe ítélet született, kevés volt a fizikai megsemmisítések száma”. Kádár János hasonlóan keményen fogalmazott: „jobb lett volna 500–600 embert halálra ítélni, akkor 30 ezer emberrel kevesebbet kellett volna börtönbe csukni”. Továbbá azzal sem voltak elégedettek, hogy a párt szándékai ellenére az elítéltek többsége munkás és paraszt származású volt.
 
Bár a megyei bíróságokon 1958 márciusában is még 546 ellenforradalmi büntetőügy volt folyamatban, a forradalom utáni megtorló perek lassan elfogytak, s 1961-ben sor került a megyei népbíróságok megszüntetésére is. Közben az elítéltek töltötték a rájuk kiszabott éveket. Nagyobb részüket az 1959-ben, 1960-ban, majd 1963-ban kihirdetett amnesztia révén engedtek szabadon, de 282  ’56-os továbbra is börtönben maradt. Ezt jogi úton úgy érték el, hogy ügyüket köztörvényessé minősítették, így voltak, akiket csak a hetvenes években engedtek ki. Az 1963-as amnesztia után is folytatódtak a politikai okokból történő bebörtönzések, elsősorban egyháziakat tartóztattak le, de még 1967-ben is sor került politikai okokból történő kivégzésre is, amikor Hamuics Jánost szervezkedésért halálra ítélték. A börtönből szabadult elítéltek és sokszor gyerekeik életére is rányomta bélyegét a forradalomban való részvételük, továbbra sem lehettek egyenrangú állampolgárok, megfigyelték őket, nem kaptak útlevelet, jogosítványt, és korlátozottak voltak karrierlehetőségeik is.
 
Forrás: kronologia-archivum.retorki.hu
 

 
 
(2023.12.11.)