Bajtársak ’56-ban

A magyar szabadságért 1956-2016

Zsámbékon a Polgármesteri Hivatalban dr. Fodor Miklós (M) polgármester irodájában négy férfi beszélgetni készül. A vendéglátón kívül vitéz Rácz Sándor József (S), a havonta megjelenő Igazunk ’56 című lap főszerkesztője, vitéz Rabkovács Tibor (T), az említett folyóirat szerkesztőbizottságának tagja és a beszélgetés lejegyzője.

Az első néhány perc az ismerkedés, a barátkozás jegyében telik. Azonnal kiderül, hogy a jelenlévők közül kettőt – Tibort és Miklóst – a gyökereik Baranyához, pontosabban Pécshez kötik.
Ha másból nem, a szerkesztők elkötelezettségéből azonnal kitalálható, hogy mi lesz a beszélgetés tárgya. A pécsi ’56-os események és a főszereplők nevének egymásba fűzése néhány perc alatt oldott, bajtársias légkört teremt. Tibor szólal meg elsőként.
T: Örülünk és gratulálunk, bajtársam, hogy te lettél Zsámbék polgármestere.
M: Köszönöm szépen. Milyen kicsi a világ, hiszen mind ketten baranyai kötődésűek vagyunk. Huszonnyolc évet töltöttem el ott. A forradalom idején Pécsen voltam másodéves orvostanhallgató.
T: Az asztalodon van egy könyv, dr. Péter Károly: A Forradalom Baranyában című munkája. Ezt látni jó érzés számomra, hiszen ebben mind a kettőnk neve szerepel, és ez elszakíthatatlanná tesz bennünket.
M: A könyv írója óriási munkával gyűjtötte össze Baranya és Pécs forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos eseményeit, nevesítve benne a szereplőket, az igaz ügy mellett állókat és a megtorlókat is.
T: Jó, ha az utókor, az utódok a megtorlók nevét is megismerik.
M: A rendszerváltáskor nagyon reméltem, hogy mindaz, amit mi a forradalommal kapcsolatban a szívünk mélyén őrzünk, a felejthetetlen történések, élmények megfelelő helyre kerülnek, igaz fényükben fognak ragyogni. Sajnálattal kell azonban tapasztalnom, hogy ez nincs így. Olyanok sajátították ki maguknak történelmünk dicsőséges pillanatait, akiknek ehhez semmi közük sincs. Tragikus volt számomra az az esemény, amikor Horn Gyula, valamilyen buta megbékélést hangoztatva, a mártír miniszterelnök lányával közösen koszorúzta meg Nagy Imre sírját. Ez a „barikád két oldala” című ostobaság, mert annak csak egy oldala volt. Akiknek hivatalból a másik oldalon kellett volna állniuk és harcolniuk a forradalmárok ellen, gyáván elbújtak. A szovjet tankok megjelenése után jöttek csak elő, hogy a megtorlást végrehajtsák. Az árulókkal sohasem lehet kiegyezni. Itt idéznem kell A. Camus zsidó származású, a kommunizmusból kiábrándult francia publicista ’56-os eseményekkel kapcsolatos gondolatát: A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hűek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk gyilkosaikat. Ezt magunkévá kell tennünk, nem gondolkodhatunk másként.
Én úgy érzem, hogy ’56 tanulsága számunkra hangsúlyozottan az, hogy a nemzet nemzetként viselkedett. Csak így tudott kiállni az iszonyatos szovjet túlerővel szemben. Ez ámulatba ejtette Európát, sőt az egész világot, tehát a nemzetként való viselkedés szülte a jogos elismerést.
S: Mi történt Pécsen és az egyetemen?
M: Pécsen a forradalom október 22-én a diákparlament összehívásával kezdődött. Hamarosan megalakult Csikór Kálmán alezredes vezetésével az egyetemi zászlóalj. A zászlóaljat felfegyverezték, s így segíteni tudott a rádió elfoglalásában, az ávós tisztek lefegyverzésében és a rendfenntartásban, közösen a munkászászlóaljjal, valamint a nemzetőrséggel.
November 3-ról 4-re virradó éjjel arra a szörnyűségre ébredtünk, hogy a kollégiumra – ahol az egyetemi zászlóalj is lakott – szovjet páncélosok ágyúi meredeznek. Minden összeomlott bennünk. A nagy remények, az euforikus álmok szertefoszlottak. Beszolgáltattuk a fegyvereket, de ekkor még nem volt egyértelmű számunkra, hogy Európa cserbenhagyott bennünket. Nem tudtuk, mit tegyünk. Néhányan azzal indultunk fel a Mecsekbe, hogy ott addig védjük a magyar szabadságot, amíg megérkezik a várva várt segítség. Én a Gajda vezette katonai egységen belül Málics Ottó szakaszába kerültem. Ő a kereskedelmi iskola tanulója volt. A pécsváradi rendőrőrs elleni harcban olyan sebesüléseket szerzett, amelyekbe belehalt. Nagyszerű magyar ember volt. Nekem itt utóvéd szerep jutott. A főhadiszállásunk Vágotpusztán volt.
Tíz nap múlva a kiújuló gyomorfekélyem miatt haza kellett mennem Nagykanizsára. Nagyon rossz állapotban voltam. A csoport lassan felmorzsolódott. Többükre tragikus sors várt.
T: Mikor és miként indult be az egyetemi képzés?
M: Január második felében. Én azzal hívtam fel magamra a figyelmet, hogy január 23-án felszólítottam társaimat: másnap mindenki fekete kitűzővel jelenjen meg az órákon az elbukott forradalom tiszteletére. Mindössze hárman mertünk gyászolni.
Februárban hívattak a rektori hivatalba, és tudomásomra hozták, hogy megalakult a fegyelmi bizottság azzal a céllal, hogy aki részt vett a forradalomban, azoknak az ügyét kivizsgálják, és mindenki megkapja „méltó” büntetését. Elsősorban azokat akarták kiszűrni, akik november 4-e után részt vettek a fegyveres harcokban. Nem tudtak semmit sem rám bizonyítani, óvott a Jóisten, de két félévre így is eltávolítottak az egyetemről.
S: Pécsett folytathattad tanulmányaidat?
M: Igen, nálam nagyon erős volt a városhoz való kötődés. A kizártak közül többen más egyetemekre mentek. Az ’56-os múlt a rendszerváltásig elkísért. Másod- vagy inkább hatodrendű állampolgárnak számítottam, számítottunk. Nehéz volt elviselni.
A rendszerváltozás után úgy éreztem, hogy azoknak az embereknek, akiknek fontos a nemzet sorsa, kötelességük a politikai életbe bekapcsolódni. Az értelmiségnek küldetése van, mégpedig az, hogy a szellemi nyomorba, a tudatlanságba taszított nemzetet felébresszék.
S: Ezt teszi az év minden hónapjában az Igazunk ’56 is.
M: Nagyon fontos ’56 szellemiségének fenntartása. Jó érzéssel mondom el Nektek, hogy a Pécsi Orvostudományi Egyetem rektorától kaptam egy sokszorosított levelet, amely arról szólt, hogy tudomást szerzett róla, hogy az ’56-os eseményekben való részvételem miatt hajdan, az egyetem részéről atrocitások értek, és igazságtalan döntéseket is hoztak, amelyekért elnézést kért. Nem nagy dolog ez, de igen jól esett.
Emlékezetes számomra 1992 is, mert ebben az évben az Egyetemi Napok keretében azok a volt pécsi egyetemi hallgatók, akik tagjai lettek a Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének, megjelentek ezen a rendezvényen. Debreceni László, aki másfél évet ült, szép beszédet mondott. A Szövetségtől én is kaptam egy csodálatos emlékérmet, kitüntetést. Ez életem egyetlen kitüntetése, amelyre nagyon büszke vagyok. Az ilyen rendezvény természetesen más szempontból is fontos, például azért, mert, ha szerényen is, de mutatja, hogy az emlék él, vannak, akik ápolják.
T: A Polgármesteri Hivatal tőszomszédságában van Kmetz Mihály, az ’56-ban pufajkások által meggyilkolt bajtárs szülőháza, amelyen ma emléktábla látható.
M: Emléke segít ébren tartani azt a szellemiséget, amelyet szívünk mélyén, életünk végéig hordozunk.
S: Munkád során őrizd mindazt, amit fiatalon, a forradalom és szabadságharc nehéz napjaiban magadba szívtál. Ehhez mindannyian jó erőt és egészséget kívánunk.
M: Köszönöm.
 
A Polgármesteri Hivatalból utunk a hős bajtárs, Kmetz Misi sírjához vezetett. A szépen gondozott sír mellett emlékeinkbe mélyedve imádkoztunk.
 
Domokos Kázmér
(Először az Igazunk ’56 (1998–2004) c. folyóiratban jelent meg.)