Az iskolai műsorokról

Cságoly Kristóf történelemtanár

Kiáll néhány jól beidomított, fehér inges gyerek a mikrofon mögé, és mély átérzéssel elszaval pár Petőfi- vagy Illyés Gyula-verset a szabadságról, a zsarnokságról vagy a hazáról. Az egész jelenetnek van egy jól megszokott, akár a nyolcvanas évekig visszatáncoló hangulata.
Többségében ez a kép jut eszébe mindenkinek, és ez a kép jelenik meg mindenki előtt, ha iskolai keretek között megtartott nemzeti ünnepre gondol. S ezzel a képpel, jelenettel nincs semmi baj. Mert a vers, a mondanivaló időtálló, sőt talán örök érvényű. Gond inkább a befogadással van. Vajon egy alsós, vagy tizenéves gyerek számára jelent-e bármit is, az ily módon megörökített nemzeti ünnep? Megragad-e valami, átmegy-e a lényeg? Nehéz megítélni.
Még nehezebb a stabil, megbízható paneleken változtatni. De valószínűleg érdemes. Nem öncélúan az újításért, változásért, hanem azért, hogy ami egy műsor során elhangzik, annak jelentése, üzenete legyen egy gyerek számára. Vagy legalább olyan élményt jelentsen, ami egy rövid időre megmarad, ami az iskolai monotonitásból kizökkenti.
A korszerű oktatási metódusok a frontális tanítás háttérbe szorításáról, a vizualitás és az élményszerűség előtérbe helyezéséről szólnak. Mert temérdek vizuális impulzus éri a gyerekeket, olyan mennyiségű és sebességű információ, hogy ehhez igazodni kell.
Ezért gondolkodtam el azon pár évvel ezelőtt, hogy mi módon lehetne ezeket az évenként megtartott ünnepségeket olyan módon megszervezni, hogy méltóságukat, tartalmukat ne veszítsék el, de mégis alternatív formában, korszerűen juttassák el a gyerekekhez az üzenetet.
Olyan történeteket próbáltam kitalálni, amelyek a forradalmak idejében játszódtak, mégis személyesek, lehetőleg több korosztály számára érthetőek. Harminc-negyven perces rövid színdarabok ezek, saját énekekkel, zenével, képi aláfestéssel. Kitalált sorsok, de hűek a történelmi eseményekhez, melyeken keresztül – ha csak az októberi forradalomnál maradunk – igyekszem megmutatni a gyerekeknek, hogy mit jelent a kuláksors, a kitelepítés, hogy kik voltak a pesti srácok, kik voltak az események hősei, milyen dilemmát jelenthetett a menni vagy maradni kérdése.
A történetek nyilván egyszerűek, szakértelem híján a drámai formák ellen nyilván sokszor vétek, de azt hiszem, hogy amatőr iskolai előadásra megfelelnek. A szöveget a próbák során együtt alakítjuk a gyerekekkel, több kollégám segít a lektorálásban, a dramaturgiában, a dalok hangszerelésében. Így válik az előadás több dimenzióssá.
Igyekszem osztályra szabott történetet írni, amelyben annyi nagyobb szerep van, ahányan hajlandóak hosszabb időt tölteni a közönség előtt. S amelyben az osztály típusának megfelelő dalok hangoznak el, lehetőleg olyan hangszeres kísérettel, amelyet el tudnak játszani.
Idén, a hatvanadik évfordulón éppen a saját osztályommal készülhettem az ünnepségre. Közülük sokan szívesen szerepelnek és többen nagyszerű zenészek. Hatodik éve már, hogy együtt vannak, nagyon jól összekovácsolódtak. Ezt az adottságot mindenképpen szerettem volna felhasználni. Az idei történet ezért egy 1956-os osztályról szól. Gyerekekről, akiknek szülei között van háborús hős és hithű kommunista, holokauszttúlélő és arisztokrata, a társadalom széles szegmense képviselve van. Október 23-án reggel kezdődik a történet, amikor az iskolába kerülő szórólap tartalma felkelti a gyerekek kíváncsiságát. S mivel tanáruk óva inti őket, tiszta sor, hogy néhányan belekeverednek az eseményekbe. Bepillantást nyerünk a különböző családok életébe. A befolyását és egzisztenciáját féltő párttitkár, a véletlenül itt ragadt sváb család, a hajdan volt főrendi házaspár dilemmájába, hogy mi tévők legyenek ebben a kétes kimenetelű történelmi helyzetben. S mivel szolgálják leginkább gimnazista gyerekük életét. A történet valamikor november végén ér véget, amikor hosszú idő után újra összejön az osztály az iskolába, de már csonkán a disszidálások miatt. S bárhogy is próbálják elkenni, úgy tűnik a forradalom örök nyomot hagy az osztályon, de főképpen a lelkeken.
Nincsenek illúzióim. Az ünnepségen való részvétel mégiscsak egy kötelező program. Lehet, hogy a műsor történetét ideig-óráig megjegyzik a gyerekek, lehet, hogy beszélgetni is érdemes róla, de egyik ünnep sem akar túlnőni önmagán. Nem lehet teljes, átfogó tanítást adni, hanem csak egy szeletet bemutatni a sokszínű történésből. Abban reménykedem, hogy olyan benyomást tehet egy ilyen előadás, amelynek élményszerűségén keresztül tényleg fel lehet kelteni a gyerekek érdeklődését, hogy ők akarjanak többet és pontosabban tudni az ünnepekről, s arról, amire emlékezünk. Mert a legfontosabb ez lenne.