Cságoly Kristóf: ​Disszidensek dala

Arcomon érzem az óceánok szabad és sós vizét.
A Champs Élysées elém tárja Párizs minden ékszerét.
Nem gyötör már bűntudat,
Van okom, hogy mi miatt,
De a szívem valahol a Nagykörúton maradt.
Bujdosóként elfogad,
Tenyerén megtart Nyugat,
De a szívem valahol a budai lankán maradt.
 
Nyugat-Berlinben engem zár be és engem véd a fal,
A londoni köd lassan minden bús titkot eltakar,
A levegő itt szabadabb,
A démonok alszanak,
De a szívem valahol a Duna partján maradt.
Nem vagyok már végre rab,
Renegátnál aljasabb,
De a szívem valahol a Jászságban maradt.
 
Nekem gyújt tüzet, nekem fénylik a szabadság szobor.
Angolul írom, magyarul sírom: a zsarnokság pokol!
Nem gyötör álmokat,
Félelem sem fojtogat,
De a szívem valahol a rónákon maradt.
Egyre messzebb, távolabb
Vitt az út, a gyorsvonat,
De a szívem valahol a hegyek között maradt.
 
Nekem fehérlik a svájci Alpok, kitüntet engem az ENSZ,
A Vasfüggönyön túl előre köszön az összes disszidens.
Hősnek mond a köztudat,
Vállon ver és lapogat,
De a szívem valahol a Somogyban ott maradt.
Egyre több fokozat,
Egyre több jogot ad,
De a szívem valahol a Mecsek alján maradt.
De a szívem Hegyeshalomnál megszakadt.
 
További 56-os cikkek a Magyar Fórumban!