A megtorlás napjai

Jordán Antal

1956. november közepe, Budapest VII. kerület, a Murányi utca és a Dembinszky utca sarkán…

Igen itt történt az a szomorú dráma, mely úgy látszik már csak az én emlékezetemben él. Bizonyítására nem tudok tanúkat magam mellé állítani, miután az eseményben szereplő személyek maguk az áldozatok, vagy ott azonnal meghaltak, vagy sebesüléseik, magas életkoruk miatt már nem élnek. Én magam akkor 24 éves voltam.
Az a szörnyű nap tisztán él emlékezetemben. Szép napsütéses idő volt, már azt hittük, hogy vége a vérzivataros napoknak, a „dicsőséges” Vörös Hadsereg ismét a nyakunkon. Aznap vártuk a kijárási tilalom feloldását, amely a kora délutáni időpontokban volt. Mikor váratlanul beállított hozzánk a legjobb barátom azzal a kéréssel, hogy tudnánk-e neki egy kevés lisztet adni. Aztán megegyeztünk, hogy hazakísérem a tőlünk nem messze lévő (akkor még) Landler Jenő utcába. De amikor kiléptünk a kapunk elé, meglepetten láttuk, hogy az utcasarkon a közeli házakból összesereglett embercsoport élvezi a napsütést. Kis csoportokban beszélgettek. A Dembinszky utca és a Murányi utca sarkán nem volt magas épület, az Elektromos Művek alacsony kis épületeinek köszönhetően szabadon besütött a napfény. Tehát mi is az embercsoport felé igyekeztünk egy kis eszmecserére. A beszélgető társaság létszáma úgy 22-26 fő lehetett. Az esemény jobb megértéséhez meg kell említenem azt, hogy a Dembinszky utca torkolatában már hosszú ideje ott állt egy szovjet harckocsi, szinte a forradalom elejétől fogva. Személyzetét alig-alig láttuk, szinte érthetetlen volt passzivitása. A harckocsi tőlünk úgy 400 méterre lehetett. De a löveg csöve mindig a Dembinszky utca hossztengelyére irányult. Már szinte megszoktuk, hogy ott van. Ám az elképzelhetetlen baj ugyancsak a Dembinszky utcán jött, azonban az ellenkező irányból, egy szürke Pobeda gépkocsi formájában.
Már úgy a Hernád utca sarkánál lehetett, amikor azt vettük észre, hogy lámpáit többször, ütemesen felvillantotta. Erre a csoportból valaki megjegyezte, hogy „ezek még ezt a kis napfényt is irigylik tőlünk.” De aztán lassan odaért a szürke Pobeda, kinyílt az ajtaja és egy karhatalmis utánozhatatlan pökhendiséggel kiszólt a kocsiból, hogy mit keresünk itt, ne csoportosuljunk, menjünk haza stb. Valaki odaszólt neki, hogy még van egy bő óránk az újabb kijárási tilalomig. A másik, aki a kocsit vezette, azt találta mondani, idézem: „Rohadt nyilas banda, tűnés haza!” Majd dühösen becsapta a kocsi ajtaját és nagy sebességgel elhajtottak a szovjet harckocsi felé! A társaság részéről voltak megjegyzések, hogy menni kéne, de a többiek lehurrogták az ilyeneket, bár ők is azt nézték, hogy a szürke kocsi beáll a harckocsi mögé és a szovjet legénység kiszáll belőle és hosszas beszélgetést folytat a pufajkásokkal. Bár mi ott mindnyájan így neveztük őket, finom új hosszú bőrkabát volt rajtuk. Valaki megjegyezte: „na, ezek is megtalálták a barátaikat.”
A barátom szólt, hogy ebből baj lesz, majd kért, hogy hadd jöhessen hozzánk. Majd később megy haza. Megfordultunk a házunk irányába (ami a saroktól 50 méterre volt), de alig ettünk 6-8 lépést, amikor egy hatalmas robbanás a földre taszított bennünket. És amikor kezdtünk valahogyan felállni, akkor a hatalmas por és füst miatt nem láttunk még semmit. De azt láttam, hogy derék barátom krétafehér arccal nehezen lélegzik, betámogattam őt a legközelebbi kapualjba, ahol borzalmas jelenetek következtek. A kapualjba betódult emberek iszonyú sebeit látva rosszul lettem. De igyekeztem magam tartani, a barátom oldalán lévő kb. 3 cm-es sebet bekötni, és igyekeztünk a sebet a már levetett ingemmel átkötni, hogy át tudjunk jutni a mi házunkba. Ott barátomat és sok másik igen súlyos sérültet igyekeztünk ellátni. Mikor egy kis nyugalom volt, apám szólt a szomszédoknak, hogy jöjjenek ki az utcára, segíteni a kint maradt sebesülteket behozni hozzánk, de ott már élő sebesültet nem találtak, az a kb. 6-8 ember már mind halott volt. Apám ekkor 59 éves volt, és már aránylag edzett, hiszen két világháborúban vett részt behívott katonaként. Ő mondta ott a jelenlévőknek, hogy fekszik a kereszteződés közepén egy férfi, akinek halálát nem a gránát okozta, hanem a belövés leszakította az utcalámpát – ami akkor egy cilinderre emlékeztető nehéz lámpatest volt – majd az ingaként átcsapódott a másik oldalra és a kereszteződés közepén fejbe találta az ott tartózkodó személyt.
A pánikot növelte, hogy a súlyos sebesültek között volt egy, a mi házunkban lakó személy is, Szilvási bácsi, akinek a jobb lábfejét találta el egy repesz és azt teljesen kettévágta. Megtudta ezt a felesége és a fia. Így ebben a borzalmas légkörben egyszer csak valaki azt kiáltotta, hogy szedjük össze a sebesülteket, segítsük őket fel a kapu előtt álló teherautó platójára, ugyanis a gépkocsi vezetője azt mondta, hogy elviszi őket a Rókus kórházba. Így én magam kissé megnyugodván segítettem kicipelni a sebesülteket, persze elsősorban barátomat, akinek vérzését sikerült csillapítani kötésekkel. Amikor kiértünk az utcára, a Csepel tehergépkocsi már lehajtott oldalpalánkkal várta a súlyos és kevésbé súlyos sérülteket, akik lehettek úgy tizenöten vagy még többen. Azt, hogy a teherautót ki hívta, kinek az állományába tartozott, nem tudom, és sohasem tudtam meg, ez is azok között a rejtélyek között marad, mint oly sok minden ’56-tal kapcsolatban. Naivul azt hittük, hogy most már nyugodtak lehetünk, az emberek, a súlyosan sérültek a kórházban már biztonságban lesznek. Tévedtünk!
Ugyanis kis idő eltelt a teherautó beindításával. Ezek is drámai percek voltak. A gépkocsi vezető félig bebújva a motorházba küzdött valamivel, a kocsi platóján elvesztették türelmüket a sebesültek, borzalmas fájdalmaik miatt jajgattak és sürgették az indulást. Akkor már sokan voltak ott, a hozzátartozók is. Barátomnak mondtam, hogy másnap a szabad mozgás idején bejövök hozzá a Rókus kórházba. De aztán végre beindult a motor és a kocsi elindult a Damjanich utca irányába, ami az események színhelyétől úgy háromszáz méterre volt. De alighogy befordultak, a sarkon álló emberek jajveszékelve futottak felénk és azt kiáltották, hogy a sebesülteket szállító teherautót súlyos támadás érte. Mint azt a későbbiekben megtudtuk, a szovjet harckocsi már a Damjanich utca végénél állt és a toronyban felszerelt nehézgéppuskával lőtte a lassan haladó tehergépkocsit. Mindezt barátom a későbbiekben elmesélte, aki csodával és óriási szerencsével ezt is túlélte. Hiszen mint mondta, a kocsi rakterének a közepén feküdt, és a közvetlenül mellette fekvők borzalmas sérüléseket szenvedtek, s voltak, akik ott haltak meg. A teherautó borzalmas rakományával végre beért a Rókus kórházba. Barátom sebét azonnal ellátták, de megműteni nem lehetett, mert a lencseszem nagyságú repeszdarab a tüdőhártyán megakadt. Azonban ígéretet kapott egy későbbi műtétre. Emlékezetem szerint alig egy hetet töltött ott. Másnap reggel már éppen indultam volna meglátogatni, mikor megjelent nálam barátom nővére és sírva közölte, nehogy bemenjek a kórházba, mert a karhatalmisták minden sebesültet látogató hozzátartozót becipelnek valahová és (később megtudtuk) némelyek kihallgatása több napig is eltartott.
Barátom beígért műtétje elmaradt, és a repesz egyszer csak mégis megmozdult és 1971-ben, 41 éves korában tüdőembólia végzett vele. Ez a történet és még sok hasonló ilyen, melyeknek tanúja voltam, nem maradhat titokban. Évekkel ezelőtt a véletlen összehozott egy dokumentumfilmessel, akinek én néhány mondatban elmondtam ezt és még sok más ’56-os történetet, kérte írjam le. Az írást átadtam, átfutotta és közölte, hogy ezt így, ezekkel a szavakkal nem tudja elfogadni. Írjak egy újat és ezt hagyjam ki belőle… Az igazság az, hogyha bármikor valahol valakinek elmondtam ezeket a szörnyű történeteket, akkor előbb-utóbb elérzékenyültem, és abbamaradt az előadás.
E történet felvet sok-sok kérdést, amelyekre nincsen válasz. Például: Mi késztette a Pobedával érkező két bőrkabátost (30-40 év körüliek lehettek), hogy egy békésen társalgó csoport életére törjenek, hiszen ott tartózkodásunk a szabad mozgás idejére esett. Aztán milyen kapcsolat fűzte őket a szovjet harckocsikhoz? Mivel tudták rávenni őket, hogy egy tankágyúval békés, fegyvertelen emberekre lőjenek? Ez a harckocsi a lövés után helyet változtatott és a Damjanich utca tengelyébe állt, majd célzott lősorozattal legyilkolta a Damjanich utcán haladó teherautó védtelen sebesültjeit. Ehhez kellet valaki vagy valakik, akik értesítették a tank személyzetét vagy a két bőrkabátost.
Milyen kooperáció volt ez és MIÉRT?! Honnan tudták, hogy a Rókus kórházban lesznek a sebesültek? Tudniillik a szemtanúk azt mondták, hogy a pufajkások szinte azonnal ott voltak a kórházban!
A harckocsi és személyzete, mint az korábban említettem, hosszú ideje ott állt és a környék gyerekei, valamint felnőttek is barátkoztak a katonákkal. Voltak események, amikor a szovjet hadsereg katonái és sokszor tisztek is, megbotránkoztak azon, hogy a magyar fegyveres testület tagjai minden esetben milyen kegyetlenek és aljasok a saját népükkel szemben! Ezt a tényt külkeres barátaimtól hallottam, mikor több alkalommal nekik estünk: „Fordítsd, mit mondott a ruszki!” Akkor a közhangulat olyan volt, hogy a forradalom elején a szovjet katonaságban látta mindenki a magyarság ellenségét, ami később átfordult a magyar karhatalom ellen.
A hazaárulás tombolt munkahelyeken, a privát életben, megkeserítette mindennapjainkat, és aki ezt ma is látja, érzékeli, az valóban csak azt tudja mondani, hogy hazánkban ma is több az egy főre jutó hazaáruló, mint bárhol másutt a világon. Ez igen szomorú.
Legvégül én azért felidézném a néhai miniszterelnök szavait: „Tetszettek volna forradalmat csinálni.”