Főhajtás a forradalom orvos hősei előtt

Lezsák: 1956 emlékezete egyre hitelesebb formában születik újjá

A Nemzeti Fórum Egyesület, a Honvédelmi Minisztérium és Budapest-Józsefváros Önkormányzata november 4-én rendezte meg a Magyar Orvos Hősi Halottak megemlékezését Budapesten, az Üllői úti Magyar Orvos Hősi Halottak Emlékszobránál.

Emlékezés a közös múltunkra a jelen és a jövő záloga – mondta Dr. Fejér László főorvos, a Nemzeti Fórum Egészségpolitikai Munkacsoportjának vezetője megnyitó beszéde elején, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy az I. világháborúban 1400 katonaorvos esett el, a II. világégésben 800 orvos halt hősi halált, és nem szabad megfeledkezni a bátran harcoló ’56-os egészségügyi dolgozókról sem, mert most rájuk emlékezünk. Horvay János piétai elrendezésű alkotását 1942 májusában állíttatta a Magyar Országos Orvos Szövetség és a Honvédorvosok Tudományos Egyesülete. A háromalakos szoborcsoporton a nővér karjába hanyatló, halálosan sebesült orvos kezéből kiesik a kötszer, jobbról egy katona támogatja, talán éppen az, akinek könnyebb sérülését ellátni igyekezett. Jóllehet a szoborcsoport eredetileg az első világháború orvos-áldozatainak emlékére készült, mondanivalója általános érvényű; a szoborcsoport az önfeláldozás, a kötelességteljesítés erkölcsileg felülmúlhatatlan, kőbe dermedt pillanata. „Az orvosok felesküdnek embertársaik élete megmentésére, s életüket áldozták a betegek gyógyításakor” – jelentette ki Fejér László, majd így folytatta: „november 4-én, itt, az Üllői úton szovjet tankok indultak fővárosunk és elsősorban a Corvin-köz ellen. Az orvosok, ápolók a szabadságharc alatt hősiesen mentették a sebesülteket, és kórházba szállíttatták őket. A forradalom egyik első áldozata Puskás Ferenc orvostanhallgató volt, aki a Rádiónál esett el.” A szovjet tankok a mentőautókra is tüzeltek. Majd megtudtuk, hogy a Péterfy Sándor Utcai Kórház az akkori egészségügy és ellenállás ikonikus szereplője volt. A szónok megemlítette Péch Géza 1956-os forradalmár, a forradalom utáni megtorlás mártírjának nevét, aki ugyan nem volt orvos, de a Péterfy Kórházban a mentést és az ellátást szervezte. A 301-es parcellában nyugszik, s közelében alussza örök álmát Békési Béla orvostanhallgató, aki szintén az egészségügyben dolgozó áldozat volt. „1956-ban az egész város, az egész ország lakossága segítette egymást, s ezt a felemelő érzést sosem tudtam elfeledni” – zárta szavait Dr. Fejér László.

Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum Egyesület elnöke kifejtette, hogy a politikai katasztrófák, háborúk, a katonai megszállás, a kommün és a szabadságharc közben és után temetik a halottakat, a jeltelen sírokból újra temetik a hősöket. Utcák, terek, olykor még a városok nevei is megváltoznak. Újságok, intézmények címeit, neveit módosítják az arra jogot szerzett politikai keresztapák. A politikai katasztrófáknak áldozatául esnek a köztéri szobrok, és az új hatóság vagy éppen a népítélet formájában tűnnek el. Vannak azonban olyan szobrok, amelyek, mintegy a nemzeti minimum alapján, védettek, melyek túlélik a fenyegetett éveket. Legföljebb a közös emlékezet „peremvidékére” sodródnak; csak az idő koptatja azokat. „Ilyen emlékmű Horvay János szoborcsoportja, amely azokra az orvosokra, mentősökre és ápolókra emlékeztet, akik a hazájukért cselekedtek a leginkább vészterhes időkben.” Lezsák újra megköszönte Dr. Kolozsi Bélának, hogy felhívta a figyelmünket erre az emlékműre, és megemlítette, hogy több szervezet összefogásával sikerült a szoborcsoportot felújítani. „Horvay János emlékműve, – ahogy a Kárpát-medencében a kopjafák, sírok – is szinte »várta«, hogy mondjunk imát előtte. Most itt állunk, és az 1956-os szabadságharc hős orvosaira, ápolóira, mentőseire emlékezünk, imádkozunk értük (…) A 60. évfordulón büszkén kijelenthetjük, hogy 1956 emlékezete egyre hitelesebb formában születik újjá” – fejezte be emlékező beszédét a parlament alelnöke.

Dr. Horváth Béla a Kölcsey Kör vezetője, a rendezvény egyik szervezője, moderátora, közölte, hogy november 4-én Lezsák Sándor, az Országházban adta át a Mindszenty József bíborosról elnevezett kitüntetéseket. Az idei díjazottak: Berszán Lajos címzetes kanonok, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítója, Bakos-Tóth Márta klinikai gyermek-szakpszichológus, a bakonyszücsi Daganatos Betegek Rehabilitációs Lelki Otthonának alapítója, valamint a keresztény MÉCS Családközösségek és vezetői, Ménesi Balázs és Krisztina.

Dr. Sántha Péterné Józsefváros alpolgármestere felidézte azoknak a hős orvosoknak az emlékét, akik hadra kelt katonáinkkal együtt szenvedték el a nagy háború, majd egy emberöltő múltán a második világégés minden borzalmát, kegyetlenségét. „Hiszünk abban, hogy a nemzet a mulandó idő ellenében mindig felnéz rájuk” – jelentette ki alpolgármester asszony. Arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy míg a két világháborúban harcoló katonáinkat szervezett, a hadrend szerint előírt képzett orvosi szolgálat támogatta, tehát felkészültek minden eshetőségre a katonaorvosok, addig a forradalom kitörésekor a jogos követelések felszínre törését a teljes felkészületlenség kísérte. A fegyveres harcok kitörésekor, 1956-ban, a Rádió ostromakor, a Kossuth téren, a Corvin-közben és sok más színhelyen, a felkelők csak abban bízhattak, hogy sebesülésük esetén bajtársaik kihúzzák őket a tűzvonalból és a legközelebbi segélyhelyre juttatják. A forradalom mégis bámulatos gyorsasággal megszervezte frontorvosi hátterét. A fővárosi autóbuszüzem 10 autóbuszt adott az országos mentőszolgálatnak, amikor a meglévő 60 mentőautó kevésnek bizonyult – folytatta Sántha Péterné, aki kihangsúlyozta, hogy a Péterfy Sándor Utcai Kórház környékéről 25 önkéntes jelentkezett autókkal, hogy segítsen a mentésben. „A dicsőséges tizenkét nap egy öntudatára ébredt nép példátlan önszervező képességének, egymás feltétlen megsegítésének tanúbizonyságává vált” – szögezte le Józsefváros alpolgármestere.

Háborúk, hadi események említésekor a harcosok a vitézeket szokták hősként ünnepelni. Történelmünk nagyobb része honvédő küzdelmek, szabadságharcos diadalok sorozata, ahol valóban mindig szükség volt egy páratlan hadvezérre, vagy egy éppen időben meginduló huszárrohamra, így természetes, hogy az áldozatvállalás, sőt annak kultusza is jórészt és elsősorban a fegyverrel tusakodókat érte, őket méltatta – ezekkel a mondatokkal kezdte megemlékezését Szabó István vezérőrnagy, a Magyar Honvédség Egészségügyi Központjának parancsnoka, s hozzátette, hogy a „modern kor, az átalakuló, polgárosodó közgondolkodás nem csak a lelkeket és a gondolatokat szabadította fel, hanem a nemzet figyelmét, sőt háláját is ráirányította a nemcsak kartáccsal és szuronnyal, haditechnikai eszközökkel, vagy stratégiai irányítással küzdőkre, hanem a megsebesült, megsérült katonákat ellátó, gyógyító szakszemélyzetre is. A vezérőrnagy felhívta a figyelmet, hogy a ’48-as szabadságharctól kezdve a magyar közvélemény elismerte a katonaorvosok nagyszerű békés és háborús körülményekben is azonos minőségű teljesítményét. Nem véletlen, hogy a Horvay János által megálmodott szobrot a második világégés közepette avatták fel, a tiszt és orvosképzés szentélyei, azaz a Ludovika Akadémia és az orvosi klinikák közötti téren. Szabó vezérőrnagy szerint ez a szobor már 1942-ben is a „jövőre gondolt, azokra a katonaorvosokra és ápolókra, akik a következő évtizedek alatt hivatásteljesítésük közben haltak meg. Ez az emlékmű a magyar társadalom emlékezetének és kegyeletének szimbóluma.” A főtiszt a Magyar Honvédség Egészségügyi Szakállománya nevében megköszönte, hogy egyre többen ápolják, védik mind a szobrot, mind a bajtársak abban megtestesülő emlékét.

Az ünnepi beszédeket követően katonai tiszteletadás mellett az emlékműnél koszorút helyezett el Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, Dr. Sántha Péterné Józsefváros alpolgármestere, a Magyar Honvédség Egészségügyi Szakállományának jelen lévő tisztjei, orvosok, valamint a meghívott ’56-os és más szervezetek képviselői.

 

Medveczky Attila