Az 1949-es országgyűlési választások

RETÖRKI KRONOLÓGIA

A korabeli dokumentumok sokszor mintegy freudi elszólással a választást leszavazásként emlegetik. Az, hogy ez valójában mennyire az volt, a kortársak többsége csak sejthette. A színfalak mögött a pártelit azonban már április közepén leosztotta a kártyákat, hiszen a PB 1949. április 21-ei ülésén lényegében megszületett az új Országgyűlés, döntöttek ugyanis a mandátumok pártok közötti szétosztásáról. Ezek szerint az MDP-nek jutott a képviselői helyek 70,3, az FKgP-nek a 16,1, a Nemzeti Parasztpártnak 10, a Független Magyar Demokrata Pártnak (FMDP) 2,6 és a Radikális Demokrata Pártszövetségnek 0,9 százaléka.

Az 1949. május 15-én zajlott választást az első népfrontos választásként tartjuk számon, amelyen a választásra jogosultak 94,7%-a vett részt, és a leadott szavazatok 95,6%-át szerezték meg a Magyar Függetlenségi Népfront (MFN) jelöltjei. A választással kapcsolatban felmerülő főbb kérdéseket három csomópont mentén fogalmazhatjuk meg. Először is, szót kell ejteni a választások hátterét adó Magyar Függetlenségi Népfront létrejöttéről, és annak szerepéről. Másrészt megkerülhetetlen kérdés, hogy még két év sem telt el az előző választások óta, vagyis miért kellett erre egyáltalán sort keríteni? Végül a hogyan zajlott kérdésével párhuzamban pedig felmerül az is, hogyan sikerült a kommunista pártnak elérnie ezt a bevallottan, még számukra is meglepően kedvező eredményt? -teszi fel a kérdést Tóth Judit történész a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár online oldalán.

Már 1948 őszétől fokozott mértékben haladt a még meglévő pártok megtisztítása, és egyre markánsabban fogalmazódott meg a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), így Rákosi Mátyás részéről a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front átszervezésének igénye.

Az 1949. február 1-én életre hívott Magyar Függetlenségi Népfrontot alapvetően az MDP Politikai Bizottságának (PB) január 20-ai elképzelése szerint hozták létre. Az MDP vezetőinek szeme előtt kettős cél lebegett, hiszen az MFN-ben egy olyan szervezetet képzeltek el, amely egyrészt markánsan képviseli a kommunista párt politikáját, másrészt a még meglévő pártok versengése helyébe az egység gondolatát állítja. A Magyar Függetlenségi Népfront tagjai lettek a Magyar Dolgozók Pártján kívül a Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Független Magyar Demokrata Párt és a Radikális Demokrata Pártszövetség. A pártok mellett pedig még a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége és a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége.

Az MFN elnöke Rákosi Mátyás, főtitkára pedig Rajk László lett. Az alelnöki posztokra a két társutas párt prominensei, vagyis a kisgazda Dobi István és a parasztpárti Erdei Ferenc kerültek. Legfontosabb testülete az Országos Tanács lett, amelybe az MDP vezetői mellett csak a koalíciós pártok kommunisták iránt lojális tagjai kerülhettek be néhányan. Ennek a szervnek a választás szempontjából is fontos szerepe lett, hiszen ez a testület hagyta végső soron jóvá, hogy kik indulhattak a választáson.

Az MFN életre hívását követő hetekben létrehozták a területi népfrontbizottságokat is, amelyek élére – csakúgy, mint országos szinten – itt is az MDP helyi vezetői kerülhettek, míg a kevésbé jelentős posztokba ültették csupán a társutas pártok vezetőit. Az MNF az így kialakított országos hálózatával képessé vált ellátni legfőbb feladatát, az országgyűlési és a tanácsi választások előkészítését és lebonyolítását.

Kádár János akkori belügyminiszter vezetésével április 6-án választási bizottságot hoztak létre, amely leginkább a választás közigazgatási vonalon történő előkészítésével foglalkozott. De ettől is fontosabb szerv volt az MDP Operatív Választási Bizottsága, hiszen ennek a testületnek a hatáskörébe tartozott, hogy azokat a népfront listákat, amelyekre a választás napján szavazni lehetett, összeállítsa.

A listák élére minden választókerületben a kommunisták valamely prominense került, így Zalában maga Rákosi Mátyás, a Heves-Nógrád-Honti választókerületi listát pedig Kádár János vezette.

A választások előkészületeként a választójogi törvényt is módosították, igaz csak nagyon kis mértékben. A témát az MDP Központi Vezetőségének Titkársága két alkalommal tárgyalta, először 1949. február 9-én, majd március 2-án, végül a parlament elé 1949. március 22-én került a törvényjavaslat. Valójában nem új törvényről volt szó, hanem a korábbi, 1945. évi VIII. tc-et egészítették ki, és leginkább csak technikai jellegű változásokat eszközöltek. A csupán 11 §-ból álló egyoldalas törvényszövegben az egyik legfontosabb módosítás az volt, hogy mivel a választójoggal rendelkezők korábbiaknál nagyobb számával kellett kalkulálni, ezért 14 000-ről 16 000-re emelték az egy mandátum elnyeréséhez szükséges szavazatok számát. Lényegi pontnak tekinthető, hogy kiterjesztették a választhatóságot a rendvédelmi szervek tagjaira és egyes vezető közigazgatási posztokat betöltőkre is.

Minden bizonnyal nemcsak az utókor történészeit, hanem a kortársakat is foglalkoztatta az a kérdés, hogy még két év sem telt el az előző választás óta, miért van erre ismét szükség. Rákosi is fontosnak érezhette ennek megválaszolását, hiszen a legnagyobb választási nagygyűlésen, Celldömölkön ki is tért erre: „A választásra elsősorban azért van szükség, hogy megkérdezzük a magyar dolgozó népet, jóváhagyja-e azt az utat, amelyen az utolsó két esztendőben jártunk. Az elmúlt két év óriási változásokat hozott és ideje, hogy megkérdezzük a nemzetet, helyesli-e ezeket a változásokat. A választáson felhatalmazást akarunk kérni a magyar munkásoktól, a dolgozó parasztoktól, az értelmiségiektől arra, hogy folytassuk-e eddigi politikánkat. Ezek miatt tartottuk szükségesnek az új választások kiírását.”

A kérdés megválaszolására Gyarmati György egy kül- és belpolitikai tényezőt hoz magyarázatként. Előbbiről szólva a Tito népfrontos politikáját elítélő moszkvai bírálatra tért ki, amihez hasonló hibába Rákosi nem akart esni, és igyekezett a szovjet vezetés felé demonstrálni, hogy a Magyarországon létrejött népfront képes lesz a kommunista egyeduralom kiteljesítését megtámogatni. Másrészt az a megfontolás is vezethette a pártfőtitkárt, hogy a képviselők közötti addigi tisztogatás ellenére is a biztosra kell törekedni, és egy túlnyomó többségében saját embereikből álló, új parlamentet kell felállítani. A pártállami struktúra teljes kiépítését tekintve ugyanis többek között olyan nagy horderejű kérdés átvitele volt még hátra mint a tanács- és az egypártrendszert szentesítő alkotmány megszavaztatása. 

Az inkább népszavazássá átminősülő választásnak tehát valójában egy legitimációs jelleget tulajdonítottak, éppen ezért a gigászi, átfogó kampány során az addigi eredmények hangsúlyozására, elismertetésére törekedtek. A Feitl István által totális mozgósításként leírt választási kampányban valójában nem volt olyan állami és pártszerv, amelyeknek ne kellett volna munkatervet készítenie, és annak mentén minden lehetséges módon agitálni, azaz a lakosságot meggyőzni a népfront melletti kiállás helyességéről. Fő ellenségnek a passzivitást tekintették, hiszen a minél nagyobb mértékű részvétel jelentette a társadalmi felhatalmazást a megkezdett út folytatásához.

Bár a kampány a választási program meghirdetése után néhány nappal az Angyalföldön tartott nagygyűléssel kezdődött, majd Rákosi dunántúli körútjával, benne a május 8-ai celldömölki nagygyűléssel végződött, ennek ellenére a hatalmas tömegeket mozgató, fentiekhez hasonló léptékű tömegrendezvények szervezése kevésbé volt jellemző. A hangsúlyt az egyéni meggyőzésre helyezték, amelyben a pár hét alatt több mint 200 ezresre duzzasztott népnevelői gárdára hárult a legnagyobb feladat. A cél az volt, hogy minden családot legalább egyszer látogassanak meg a népnevelők, és tudatosítsák a választás jelentőségét, illetve az attól való tartózkodás kapcsán annak várható következményeit, amelyet Kovács István az MDP Operatív Választási Bizottsági ülésén a következőkben fogalmazott meg: „Meg kell mondani, be kell vinni a tömegekbe, hogy mi tudjuk, hogy kik nem szavaztak le és pontosan tudjuk kik a mi ellenségeink és magára vessen, ha majd ezt viszonozni fogjuk”

Főként a fővárost övező agglomerációban próbálkoztak az ún. vonatagitációval, amelyre 1949. április közepétől kezdődően az agitációs kampány fontos részeként tekintettek.

Ettől a jobbára lokális módszertől viszont sokkal nagyobb súllyal esett latba a hatalom egyházakkal szembeni fellépése. Már április elejére terv készült az egyházak bevonására is, amelyben döntő lépés volt a katolikus püspöki kar megtörése. A testület május 5-én kiadott közleményében arra kérte a híveket, éljenek szavazati jogukkal és azt lelkiismereti felelősségük átérzésével gyakorolják. Emellett azonban, főként a kampány utolsó hetében, fokozódott az egyházi személyek megfigyelése is.

A kampány csúcsra járatása az akkorra nemzeti ünneppé, és ezzel munkaszüneti nappá tett május elsejével vette kezdetét, amelyet valóságos népünnepéllyé igyekeztek tenni. Az elért eredmények sulykolását folytató sikerpropaganda mellett főként az utolsó két hétre időzítették a közhangulatjavító intézkedéseket is, amelyek mindenkit érintően leginkább a bolti kínálat minőségi és mennyiségi mutatóiban nyilvánultak meg.

Bár a népfront elvileg öt pártot takart, az MDP-t leszámítva ezek egyenként nem jeleníthették meg magukat a kampány során, saját gyűlésekkel, plakátokkal, csak a népfront és az MDP, illetve társadalmi szervezetei rendelkezhettek. Csupán kivételesen engedélyezték a szövetséges pártoknak, hogy gyűlést tartsanak, illetve a falvakban, ahol az MDP többnyire kisebb támogatottsággal rendelkezett, ott csupán a népfront és a kommunista párt tarthatott tömegrendezvényt. Az utolsó két hét kampányát azonban az MNF-et is elhomályosítva az MDP uralta.

A korabeli dokumentumok sokszor mintegy freudi elszólással a választást leszavazásként emlegetik. Az, hogy ez valójában mennyire az volt, a kortársak többsége csak sejthette. A színfalak mögött a pártelit azonban már április közepén leosztotta a kártyákat, hiszen a PB 1949. április 21-ei ülésén lényegében megszületett az új Országgyűlés, döntöttek ugyanis a mandátumok pártok közötti szétosztásáról. Ezek szerint az MDP-nek jutott a képviselői helyek 70,3, az FKgP-nek a 16,1, a Nemzeti Parasztpártnak 10, a Független Magyar Demokrata Pártnak (FMDP) 2,6 és a Radikális Demokrata Pártszövetségnek 0,9 százaléka.

A totális mozgósítás, a sikerpropaganda, a közhangulatjavító intézkedések és az egyházakkal szembeni intézkedések meghozták hatásukat, hiszen a valós eredmények szinte egybeestek az előre leosztott arányokkal, azaz a kommunisták abszolút győzelmével. 

A választás során, mint ahogyan arról már szó esett, csupán a népfront listáira lehetett szavazni, de az egyetértés érdekében a szavazónak lényegében semmit nem kellett tennie, csupán a megkapott szavazólapot a borítékba helyezve bedobni az urnába. Nemleges szavazatnak az számított, ha valaki a lista alján található kört két egymást metsző vonallal áthúzta. Így az egyet nem értés kifejezésére valójában két lehetőség kínálkozott. Vagy az iménti módszerrel élve a kör bejelölése, vagy az, hogy a borítékot az adott szavazó üresen dobja az urnába. Számolva ezzel, az agitáció részeként éppen ezért nagy figyelmet fordítottak annak hangsúlyozására, hogy a szavazócédulát változtatás nélkül kell az urnába dobni.

A kommunista párt politikáját megerősítő, inkább népszavazássá átminősített országgyűlési választásoknak viszont az MDP szemszögéből nézve volt egy másik, nem kevésbé fontos tétje, illetve hozadéka, a már csupán hamvaikban leledző pártok teljes elsorvasztása. Rákosi ez utóbbiról 1949 áprilisában így fogalmazott: „Az új választások egyik célja éppen ez: csökkenteni a polgári pártok jelentőségét és meggyorsítani elhalásukat, likvidálásukat”.

Az 1949-es választások fennmaradt iratanyaga sajnos meglehetősen hiányos, így nem tudhatjuk, hogy az eredmények mennyiben feleltek meg a valóságnak, illetve, hogy történt-e, és ha igen, milyen mértékben manipuláció. Annyi azonban biztos, hogy az MDP elérte célját, hiszen a lakosság megkérdőjelezhetetlenül nagyobb többsége „leszavazott” a kommunisták mellett, hozzásegítve ezzel az MDP-t ahhoz, hogy immáron ténylegesen egyeduralkodóvá válva, mint állampárt építhette tovább a pártállam még hiányzó pilléreit.



Fotón: Brandi Jenő és a Vasas más élsportolói (többek között Németh Imre, Kárpáti Rudolf és Jeney László) szavaznak az 1949-es népfront-választáson a Fasori Evangélikus Gimnáziumban

Forrás: retörki.hu
(2024.05.13.)