Katonai szövetség a keleti blokkban: a Varsói Szerződés

RETÖRKI KALENDÁRIUM

A Varsói Szerződés szovjet kezdeményezését Hruscsov az alábbiakkal indokolta Rákosinak küldött levelében: „ […] a párizsi egyezményekről szóló döntést az ezen egyezményekben résztvevő országok többségének parlamentjeiben keresztül vitték […] a párizsi szerződések ratifikálása esetén közös rendszabályok alkalmazásával biztosítsák azon európai országok biztonságát, amelyek a tanácskozáson részt vettek. Véleményünk szerint ezen céloknak a legjobban megfelelne a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötése a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság, Magyarország, Románia, Bulgária és Albánia között. Mi kidolgoztunk egy ilyen szerződés-tervezetet.”

A Sztálin halála utáni ideiglenes enyhülés, a békés egymás mellett élés politikai légkörében a Szovjetunió 1955-ben katonai tömbbe szorította szövetségeseit: szovjet irányítás alatt egyesítette a népi demokratikus országok, Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, NDK, Románia és Magyarország fegyveres erejét. A részben katonai, részben politikai lépés hátterében az európai status quo felborulásától való félelme állt, melyen mit sem enyhített Nyugat-Németország jövőbeli NATO-tagságának lehetősége. Utóbbi betagolódása a nyugat-európai védelmi rendszerbe, valamint a német hadsereg újrafelfegyverzése felerősítette a szovjet vezetés „háborús félelmeit”. E félelem feloldását a Szovjetunió a katonai erőviszonyok korrekciójában és a „béketáborhoz” tartozó országok hadseregeinek közös parancsnokság alá való rendelésében látta -   írja Rapali Vivien Regina, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár  tudományos munkatársa az intézet honlapjának kronológia rovatában.

Az NSZK NATO-tagságának felkérésével a nemzetközi politika addig enyhe légköre 1954-ben jószerivel megfagyott. Az Atlanti Tanács lépésére válaszként Moszkva november végén egy, az európai kollektív biztonsági rendszer kérdéseivel és a német egység „demokratikus megvalósításával” foglalkozó értekezletre invitálta Csehszlovákiát, Magyarországot és több nyugati ország képviselőit. A november 29. és december 2. között rendezett moszkvai értekezleten végül az imént említett csehszlovák és magyar delegációk – utóbbi vezetője Hegedűs András miniszterelnök-helyettes volt – mellett részt vettek Lengyelország, az NDK, Románia, Bulgária, Albánia és Kína képviselői is. A legfontosabb magyar politikusoknak, úgy Nagy Imrének, mint Rákosi Mátyásnak, az utóbbi hazatérését követő belpolitikai harcok közepette nem állt módjukban megjelenni. Hegedűs a konferencián elhangzottakról, Molotov nemzetközi helyzetről alkotott értékeléséről és a „béketábor” közös védelmi intézkedéseiről a Minisztertanács december 10-i ülésén tartott beszámolót: „Ezeket a védelmi intézkedéseket az értekezlet nem dolgozta ki, és Molotov elvtárs előadása sem tartalmazta, ellenben, ha a nyugat-európai országok ratifikálják a párizsi egyezményeket [...] a békeszerető országoknak újból össze kell ülniük és meg kell tárgyalni most már konkrétabban azokat az intézkedéseket, amiket országuk védelme, biztonsága érdekében tenniük kell. ”

A decemberi moszkvai értekezlet szovjet summázata egyezmény-tervezet formájában, 1955 februárjában került a népi demokratikus országok vezetői elé. A Varsói Szerződés szovjet kezdeményezését Hruscsov az alábbiakkal indokolta Rákosinak küldött levelében: „ […] a párizsi egyezményekről szóló döntést az ezen egyezményekben résztvevő országok többségének parlamentjeiben keresztül vitték […] a párizsi szerződések ratifikálása esetén közös rendszabályok alkalmazásával biztosítsák azon európai országok biztonságát, amelyek a tanácskozáson [1954. decemberi moszkvai találkozón – R.V.] részt vettek. Véleményünk szerint ezen céloknak a legjobban megfelelne a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötése a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság, Magyarország, Románia, Bulgária és Albánia között. Mi kidolgoztunk egy ilyen szerződés-tervezetet.” A megküldött 10 pontból álló tervezettel kapcsolatban az MDP PB márciusi ülésén bízta meg Rákosit, hogy közölje: a javaslattal teljes egészében egyetértenek. A leendő Varsói Szerződés ügyében tehát magyar részről már két hónappal a varsói értekezlet előtt beleegyező válasz született.

A „barátsági, együttműködés; és kölcsönös segélynyújtási szerződés” hivatalossá tételére az 1955. május 11–14. között megrendezett Varsói találkozón került sor. A találkozó megnyitó beszédét a szovjet küldöttség vezetője, Bulganyin a szovjetunió Minisztertanácsának elnöke tartotta, beszédében kiemelve: „A párizsi egyezmények ratifikálása ténnyé lett. Ez komoly változást okozott az egész nemzetközi helyzetben, és új feladatokat tűzött a békeszerető államok elé. […] A nyolc állam barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződésének megkötése lerakja a békeszerető államok közös akcióinak megingathatatlan alapját a készülő agresszió elleni visszavágás céljából, az európai béke és biztonság biztosítása céljából.A szerződés a találkozó zárónapján, május 14-én, délelőtt 10 órakor írták alá a Lengyel Népköztársaság Államtanácsának épületében, melyet a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége 1955. május 25-én ratifikálta.

1955. május 27-én, a Varsói Szerződés aláírása után bő két héttel, az MDP budapesti bizottsága, a szakszervezetek budapesti szervezetei, a Hazafias Népfront budapesti bizottsága, a DISZ budapesti bizottsága és a Budapesti Békebizottság nagygyűlést rendezett a varsói értekezletről. A varsói szerződésben részt vevő nyolc állam zászlóival díszített Sportcsarnokban felszólalt – mások mellett – Boldoczki János külügyiminiszter is, aki nem győzte méltatni az egyezmény létrejöttét: „[…] A szövetséges országok közötti további jó kapcsolatok elmélyítésére, országaik felvirágoztatására a varsói szerződés kimondja, hogy az említett országok gazdasági és kulturális kapcsolataikat, a barátság és az együttműködés szellemében tovább fejlesztik. A varsói szerződés békejellegét mindenki számára félreérthetetlenül megmutatja az. hogy a szerződéshez a társadalmi és államrendszerétől függetlenül bármely európai ország csatlakozhat.” A törvénybe iktatására néhány nappal később, 1955 június 5-én került sor.

A hivatalos narratíva szerint a NATO-tagsággal megkínált NSZK és a nyugati agresszió elleni közös összefogás jegyében létrejött Varsói Szerződés létrehozásával a Szovjetunió elsősorban arra törekedett, hogy egy olyan katonai tömböt hozzon létre, amely 1. közvetlenül biztosította számára a kiképzett fegyveres erők hatalmas tömegét 2. új felvonulási területekhez, katonai támaszpontokhoz juttatja 3. amelyet felhasználhatott szövetségesei politikai, gazdasági és katonai elnyomásához. A szerződés biztosította fegyelmezés eszközével a Szovjetunió később több alkalommal is élt. Amellett azonban, hogy a katonai-politikai szövetség a blokk összetartozását és a szovjet dominancia erősítését szolgálta, fontos szerepet töltött be a szovjet–kelet-közép-európai viszony alakulásában is. A NATO szervezeti kereteinek mintájára létrehozott Varsói Szerződés, az elvi síkon szuverén és egyenrangú tagállamok önkéntes együttműködésén alapuló szervezeteként alakult meg. A korábbi kétoldalú vagy Moszkva központú irányításhoz képest minőségi változást eredményezett a többoldalú, rendszeres katonai-politikai koordináció, mely hosszútávon hozzájárult a VSZ tagállamok nemzetközi tekintélyének növekedéséhez.

A varsói egyezmény az 1955 februárjában szétküldött egyezmény-tervezethez képest – itt jegyzendő meg, hogy a népi demokráciáknak még annyi beleszólása sem volt az egyezmény kidolgozásába, hogy a tervezet szövegének módosítását kezdeményezzék – 10 helyett, 11 cikkelyt tartalmazott. A tervezet 10. pontját 1955-ben két részre bontották, eszerint: 1. a szerződést ratifikálni kell 2. a ratifikációs okmányokat a Lengyel Népköztársaság kormányánál kell letétbe helyezni. A Magyar Népköztársaság ezt június 2-án tette meg.

A 11. cikkely rögzítette a szerződés érvényességének időtartamát: „A jelen Szerződés húsz évig marad érvényben. A Szerződés a következő tíz évre is érvényben marad azon Szerződő Felek között, amelyek ezen időszak lejárta előtt egy évvel nem nyilvánítják ki ‚a Lengyel Népköztársaság kormányának a Szerződés felmondására irányuló kívánságukat. Ha az európai kollektív biztonsági rendszer létrejön és ebből a célból általános európai kollektív biztonsági szerződést kötnek – amire a Szerződő Felek állandóan törekedni fognak – a jelen Szerződés az általános európai szerződés hatályba lépésének napján érvényét veszti.” Erre végül a közép-kelet-európai rendszerváltások idején, a KGST megszűnésének évében, 1991-ben került sor.

Forrás: retorki.hu
(2024-04-28.)