Zárt ajtók mögött 1956-ról – Az első magyarországi megemlékezések magánlakásokon - RETÖRKI

Az 1956-os forradalom valós emlékezetének tabusítása végigkísérte a Kádár-rendszer egész történetét.

Az ún. konszolidálódó hatalom ugyan nem várta el, hogy a társadalom tagjai ismételgessék a hivatalos, „ellenforradalomról” szóló narratívát – de a valós eseményekről való hallgatást határozottan megkövetelte – olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapja Kronológia menüpontjára kattintva.

 1956-ról évtizedekig nemhogy megemlékezni, de nyílt színen beszélni sem lehetett. Az első, kevésbé szervezett, inkább konspiráció eredményeképpen létrejött megemlékezések magánlakásokon zajlottak a ’80-as évek elején – fő motorjuk pedig Krassó György, a magyar ellenzék különleges szereplője volt.
 
Krassó részt vett a forradalom fegyveres szakaszában, majd a november 4-e utáni szellemi utóvédharcban: röplapokat gyártott és terjesztett, újságot szerkesztett. Tevékenységéért elsőfokon hét, másodfokon tíz év börtönbüntetést kapott, az 1963-as amneszitával szabadult. Egy, a rendszerváltáskor készült interjúban a következőképpen fogalmazott a magyar társadalomban zajló változásokról: „Az ország rettentően megváltozott. […] nagyon szomorú volt az a teljes politikai tompultság és megfélemlítettség, amiben az emberek éltek. De nem is a megfélemlítettség, az még hagyján lett volna, hanem az, hogy az emberek valóban kezdték a Kádár-rendszert elfogadni, megszeretni. Nem ellenszenveztek egyáltalán az ’56-osokkal, mondjuk velem, hanem azt mondták – és ez volt a tipikus álláspont –, hogy beleestél a buliba. […] Mindent lehet, felejtsd el az egészet, egy év múlva vagy öt év múlva nem is fogsz rá emlékezni. És ne is beszéljünk róla. Ez ment évtizedekig. […] Az emberek eltolták maguktól ezt a témát. Hogyha az ember elkezdett beszélni a kivégzésekről, nem akarták hallani. Ez el volt valahol temetve a tudatukban.” Krassó küldetésének tartotta ’56 történetének, leginkább az utca és a nép forradalmának megismertetését a magyar társadalom  minél nagyobb részével.
 
A megemlékezésekre a  magánlakásokon rendezett hétfői szabadegyetemek keretei között került sor. Krassó már korábban kifogásolta, hogy ’56 nem szerepel a témák között. A véleménykülönbség egy 1979 elején tartott előadáson csúcsosodott ki: az 1945 utáni kultúrpolitikát taglaló Dalos György – a visszaemlékezők szerint – cinikusan és lenézően beszélt ’56-ról. Krassó erre reagálva „demokratikus nemzeti forradalomnak” nevezte az eseményeket, nem pedig egy „korrupt értelmiségi elit” mozgalmának. Utóbbi két évvel később, a huszonötödik évfordulón már emlékműsorral készült. 
 
 A Nagy Imre és társai kivégzésének huszonötödik évfordulójára igazított, 1983. június 13-ai megemlékezés több szempontból nagyobb kaliberű volt, mint az azt megelőző. Krassó bevezetőjében saját börtönélményeit is felidézte, majd arra emlékeztetett, hogy a forradalom alatti miniszterelnökről és társairól az elmúlt huszonöt évben egyáltalán nem lehetett megemlékezni. Az emlékestről a párizsi Irodalmi Újság is beszámolt, Krassó pedig a Hírmondó című szamizdatban hosszan beszélt róla.
.
 
Fotó: Krassó György a Münnich Ferenc tér átnevezésekor, 1989 júliusában
 
Forrás:
retorki.hu
 

 
(2024.10.18.)