HRUSCSOV ÉS TITO MEGÁLLAPODÁSA: KÁDÁRT ÜLTETIK A MAGYAROK NYAKÁBA

A brioni találkozó. Hruscsov és Tito megegyezése

1956. november másodikának éjjelén és harmadikájának hajnalán került sor Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet főtitkár és Josip Broz Tito jugoszláv vezető titkos találkozójára, Brioni szigetén. A kétoldalú tárgyalásra azután került sor, mert a szovjet vezetés oligarchái képtelenek voltak egységes álláspontra jutni az – eddigre már katonailag előkészített szovjet inváziót követő – új magyar főtitkár személyében.

A legnépszerűbb szovjet jelölt napokig Münnich Ferenc – korábban moszkvai, ekkor belgrádi magyar nagykövet – volt, ám Münnich állítólag maga Kádárt Jánost javasolta saját személye helyett. Mindeközben Mikojan és Szuszlov továbbra is Nagy Imre mellett érvelt, a nagy túlélő Vjacseszlav Molotov pedig Rákosi és Gerő hatalomba való visszahelyezése mellett kardoskodott. A kialakult helyzetben végül maga Hruscsov döntött Tito személyes felkereséséről, véleményének kikéréséről. Az SZKP KB Politikai Bizottságában kialakult kvázi patthelyzet mellett a szovjet főtitkár döntését két további tényező befolyásolta. Egyrészt, jugoszláv útját megelőzően, 1956. november 1-én Breszt-Litovszkban Molotovval és Malenkovval együtt tárgyalt a lengyel vezetéssel (köztük Władysław Gomulkával), majd ő és Malenkov Bukarestbe repültek, és ott találkoztak Gheorghiu Dej román, illetve Antonín Novotný csehszlovák vezetővel. Másrészt, az 1948 közepére, a nemzeti kommunizmusok ellenében a kizárólag Moszkva központú, direkten szovjet mintájú blokkosítást kierőszakoló Sztálin miatt teljesen elhidegült szovjet-jugoszláv viszony normalizálását épp Hruscsov kezdte meg 1955. májusi belgrádi útjával. Utóbbi olyan jól sikerült, hogy egy esztendővel később, 1956 szeptemberében Hruscsov már Jugoszláviában nyaralt, majd ő maga invitálta vendéglátóit Szocsiba, hogy ott folytassák közös pihenésüket - írja Kávássy János történész a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlpajának Kronológia rovatában.

Brioni védett, a nagyközönségtől elzárt szigete adott helyet Tito nyaralójának, melyben II. Erzsébet királynőtől Fidel Castróig igen sokan megfordultak, s ide jelezte érkezését a lehető legnagyobb titokban Hruscsov és Malenkov is. Egy kis, kétmotoros Iljusin-14 gépen repültek Pulába, majd onnan hajóval keltek át a Tito villája alatti kikötőbe. Az előző napok tárgyalásaitól egyébként is fáradt szovjet vezetők ragaszkodtak a megbeszélések mielőbbi megkezdéséhez. A titkos megbeszéléseken összesen hatan: Hruscsov, Malenkov és Tito, valamint utóbbi legbelső köréből további három jugoszláv politikus, Tito Edvard Kardelj és Alekszandr Rankovics, valamint Veljko Micsunovics moszkvai nagykövet vettek részt. A helyszínen elhangzottakról nem készült írásos feljegyzés.

A tárgyalás során a szovjet főtitkár egyértelművé tette, hogy a Magyarországon 1956. október 23-tól kifejlett eseményekről akar tárgyalni, illetve tájékoztatást kíván adni Moszkva várható lépéseiről. Hruscsov itt tette azt is egyértelművé, hogy a fentebb említett vezetőkön túl már tárgyaltak Szófiában is, illetve egyeztettek Pekinggel, így azok véleményét már ismerik. A főtitkár arról is tájékoztatta a résztvevőket, hogy a Vörös Hadsereg már mozgásba jött, s így elegendő számú csapatot mozgósítottak a magyar helyzet, úgynevezett, rendezésére. Azt is említette, hogy a nap folyamán Nyikolaj Alexandrovics Bulganyin telefonon tájékoztatta arról, hogy Münnich Ferenc és Kádár János elhagyta Budapestet (illetve Magyarországot). Hruscsov innentől azt fejtegette, hogy a Magyar Népköztársaság kiszakadása a keleti blokkból megengedhetetlen presztízsveszteség lenne úgy a Szovjetuniónak, mint neki főtitkárként, így ezt semmiképpen sem hagyhatják. Egyértelműsítette továbbá, hogy a Szovjetunió fejeként sem belpolitikailag (így például a Vörös Hadsereg vezetőivel szemben), sem külpolitikailag (legfőképpen az USA tekintetében) nem engedheti meg magának a gyengeség látszatát.

Miközben a szovjet főtitkár arra is szánt időt, hogy drámaian ecsetelje, „Budapesten kommunistákat ölnek”, Titóéknak is megvolt a maguk véleménye az események alakulásáról. Szerintük a magyar nép felkelése egyenes következménye volt Rákosi politikájának, és bár az események eszkalálódására ők is potenciális ellenforradalomként tekintettek, jelezték, hogy a Vörös Hadsereg bevetése, tehát a katonai megoldás mellett valamiféle politikai megoldás lenne a célravezetőbb, azt kellene előkészíteni. Hruscsov erre azt válaszolta, hogy mindez valójában már tervbe is van véve, az új magyar kormányt Münnich Ferenc vezetné. Miután azonban megemlítette Kádár János személyét, mint lehetséges jelöltét, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a jugoszlávok egyértelműen inkább Kádárt preferálnák. Ugyan Titóék hangsúlyozták, hogy igazából egyik magyar kommunista vezetőt sem ismerik igazán, a maguk részéről nyilvánvalóan érzékelték, hogy Hruscsovék eredendően Münnichben gondolkoznának, s ez is szerepet játszhatott állásfoglalásukban.

Az ekkor már három órája tartó megbeszélést megszakítva leültek vacsorázni, ám az asztalnál Hruscsov ismét visszatért az új magyar kormány összetételére, s ismét feldicsérte Münnich Ferencet. Válaszul jugoszláv részről kiemelték, hogy Rákosi Mátyás diktatúrája alatt Münnich nagykövet volt Moszkvában, míg Kádár börtönben raboskodott Budapesten. Nyikita Hruscsov ismét jelezte, hogy a katonai megoldás időszakára a románok hajlandók csapatokat küldeni Magyarországra, ám ezt Titóék egyértelműen ellenezték. Bár a vacsora után a megbeszélés még órákon keresztül tartott, az érdemi kérdések valójában eddigre eldőltek: a szovjet Vörös Hadsereg önálló katonai akcióval, fegyveresen pacifikálja az MDP irányítása alól kicsúszott Magyar Népköztársaságot, az új magyar kormányt pedig a nem moszkovita vonalhoz tartozó Kádár János fogja vezetni.

Bár Moszkva és Belgrád elvbarátsága nem sokkal ezután ismét megszakadt, az ad hoc konszenzus úgy hozta, hogy a szovjetek végül Kádárt emeljék hatalomba a rebellis nyugati ütközőállam élén. Senki nem sejthette, hogy a szovjet „válságkezelés” részeként hatalomra emelt új magyar főtitkár majd harminckét esztendőnyi országlása veszi ezzel kezdetét, s hogy a megtorlások lezárása után, valahonnan 1961–63-tól indítva, Kádár új paradigmát alakít ki. A koraszülött jóléti állammá, majd az 1980-as évekre, egyszersmind látens fogyasztói társadalommá alakuló-alakított kádári magyar modell a keleti blokk más rezsimjeitől eltérően a fogyasztás és a jóléti szolgáltatások bővítését tekintette a rendszer fundamentumának: ezzel igyekezett a rezsim tömeges passzív elfogadtatását elérni és fenntartani. Paradoxon, ugyanakkor megkerülhetetlen tény, hogy miközben 1956 egyszerre vált Kádár személyes és rendszerszintű tabujává, a kádárizmus alapvetően az 1956-ra a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett kommunista diktatúrában akkumulált, el- és lefojtott rész-rendszerválságok (politikai, gazdasági, kulturális, vallási, szellemi és lelki) feltorlódásából és összeadódásából bekövetkezett társadalmi robbanásra reflektált, s mint olyan, direkt módon levezethető az 1956-os forradalom és szabadságharc, mint végkövetkezmény tanulságaiból.

Forrás: retorki.hu
(2024.11.02.)