Az igénylők nagy száma miatt életképtelen, átlagosan 5 hold nagyságú birtokokat alakítottak ki

Az 1945-ös magyarországi földreformról a RETÖRKI Kronológiájában

A nagyobb területekkel rendelkezők sem sokáig művelhették nyugodtan a földjüket, mert Rákosi szovjet nyomásra már 1948. augusztus 20-ai kecskeméti beszédében meghirdette a kollektivizálást. A mezőgazdaság szovjetizálását segítette elő a kisgazda képviselők parlamentből való fokozatos eltávolítása, a Magyar Közösség, majd a Földművelésügyi Minisztérium dolgozói ellen megindított per és később a kulákoknak kikiáltott gazdák ellehetetlenítése is.

A Rákosi-korszakot megelőzően két ízben került sor földosztásra Magyarországon. Elsőként 1919 februárjában, ekkor az 500 holdon felüli nagybirtokok és a 200 holdon felüli egyházi birtokok szétosztását rendelte el az 1919. évi XVIII. néptörvény, melynek azonban országos végrehajtására nem került sor. Következő alkalommal 1920 őszén, a Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter által benyújtott XXXVI. törvénycikk alapján történt földosztás, amely során összesen 1,27 millió katasztrális holdat, az ország földterületének 6%-át osztották ki, amiből 412 000 fő, a parasztság negyede részesülhetett. A maximálisan adható terület 15 hold volt, de a többség csak 3 holdat kapott, ez a birtokméret pedig nem tudta biztosítani a szegényparaszti réteg megélhetését. A két világháború közötti időszakban így továbbra is megoldandó probléma maradt a földéhség, aminek enyhítésére nem történtek újabb lépések. Annak ellenére sem, hogy ebben az időszakban alakult meg a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a Nemzeti Parasztpárt, valamint a kérdésre a népi írók is igyekeztek felhívni a figyelmet.
 
A földosztás már a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága 1944. december 2-ai programjában is szerepelt, a második világháború végére pedig a kérdésben egyetértés alakult ki a politikai pártok között. A földreformot az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Kormány is programjára tűzte. A nemzetgyűlés 1944. december 21-i első ülésén a magyar néphez intézett szózatában így foglalt állást: „Földreformot akarunk! Földhöz juttatunk sok százezer földnélküli és szegény parasztot, hogy gyarapítsuk a magyar nemzeti erőt és évszázadokra megszilárdítsuk a demokratikus magyar állam rendjét.”
 
A szándék egységessége mellett a földreform kivitelezésének módjában viszont jelentős különbségek voltak az egyes politikai erők között. A kommunisták célja az volt, hogy a „legrövidebb határidőn belül […] széles körű földreformot kell végrehajtani”. 1943 áprilisi programjuk még csak a 300 holdon felüli nagybirtokok felosztását tűzte zászlajára, azzal a jelszóval, hogy fel kell osztani a földet „azok között, akik tényleg művelik”. Koncepciójukban elsőbbséget a legszegényebbek élveztek, s belőlük alakultak volna meg a földosztó bizottságok is. A kisgazdapárt részletes koncepcióját Eckhardt Tibor már 1938-ban kidolgozta. Ők a „legnagyobb és sorsdöntő nemzeti kérdésünk”-nek nevezték a földosztást. Úgy akarták azt több éven át megvalósítani, hogy agrárszakemberek irányítsák, s végrehajtása során előnyt élveztek volna a már kisebb földterülettel rendelkezők, hogy végül életképes kisbirtokok jöjjenek létre.
 
A földreform kidolgozásával végül az Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi miniszterét, Nagy Imrét bízták meg. Az általa készített tervezetet kicsit átdolgozták, majd a kommunistáknál sokkal nagyobb társadalmi támogatást élvező Nemzeti Parasztpárt tette azt közzé a sajtóban, melyhez rövidesen a kommunisták is csatlakoztak. Mivel az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944 decembere után csak 1945 szeptemberében ülésezett újra, a földreformjavaslat részletkérdéseit a pártközi értekezleteken vitatták meg, ahol a mérsékelt kisgazda javaslattal szemben az NPP által közzétett koncepció került ki győztesen. A kommunisták igyekeztek politikai tőkét is kovácsolni abból, hogy ezt az évszázados problémát nem a kisgazdák oldották meg. Nagy Imre ennek köszönhette, hogy „földosztó miniszterként” vált ismertté és népszerűvé.
 
A megvalósítást a kommunisták siettetni akarták. Demonstrációkra került sor, és a földigénylő bizottságok megalakulását is sürgették, melyek ezt követően februárban létrejöttek. Az eseményeket végül Vorosilov, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője gyorsította fel azzal, hogy 1945. március 13-án kiadta az utasítást, a földreformot azonnal végre kell hajtani. A sietség oka az volt, hogy a földhöz jutás ígéretével akarták fegyverletételre bírni a németek oldalán harcoló magyar egységek paraszti származású tagjait.
 
A földreformot a Nemzetgyűlés közreműködése nélkül, március 15-én a 600/1945. számú miniszterelnöki rendeletben fogadták el. „A rendelet célja, hogy […] a megadott felhatalmazás alapján, a nagybirtokrendszer megszüntetésével valóraváltsa a magyar földmíves nép évszázados álmát és birtokába adja ősi jussát, a földet.” A rendelet kimondta a hazaárulók, a nyilasok, a nemzeti szocialista és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbund tagok, a háborús és népellenes bűnösök és az 1000 holdon felüli birtokok teljes, kártalanítás nélküli elkobzását a zsidóság pedig visszakapta elvett földjeit. Kisajátítottak minden 100 holdon, illetve Budapest közelében minden 50 holdon felüli birtokot berendezésekkel és felszerelésekkel együtt. Teljes terjedelmükben elvették a vállalatok, valamint a vállalati nyugdíjpénztárak és társadalombiztositó intézetek földbirtokait, míg az egyházak, községek, törvényhatóságok és az alapítványi birtokok tulajdonosai 100 holdat tarthattak meg. Így az országban 100 hold lett a maximális birtoknagyság, ez alól kivételt csak a gazdálkodó parasztok jelentettek, mivel nekik 200 holdjuk lehetett, valamint a németellenes ellenállásban résztvevők, mert az ő birtokuk a 300 holdat is elérhette. Erdőből 10 hold maradhatott magántulajdonban, az ettől 100 holdig terjedő terület községi tulajdonba került, míg az efölötti az államé lett. Szőlőből és gyümölcsösből 20 hold lehetett a maximális birtoknagyság. Ezek esetében, valamint a 100, illetve 200 holdon felüli elvett területekért megváltást akartak fizetni, a katolikus egyház viszont nem kapott kárpótlást 765 ezer holdjáért. Egy jogosult maximum 15 hold földet és rétet, valamint 3 hold kertet és szőlőt kaphatott. Az így juttatott birtokokért 10 éven belül, míg a legszegényebbeknek 20 éven belül kellett kifizetniük a föld megváltási díját, ami a kataszteri tiszta jövedelem húszszoros összegét jelentette. Az így befizetett összegekből földbirtokrendező alapot terveztek létesíteni, s ebből fizették volna ki azokat, akiknek kártalanítás járt. Az új birtokosokat még az is kötötte, hogy 10 évig nem adhatták el új földjüket, továbbá el is vehették tőlük, ha két évig nem művelték meg.
 
A rendelet végrehajtása néhány napon belül megkezdődött, az első parcellákat március 29-én, Ópusztaszeren mérték ki. Az ennek révén állami kezelésbe került földeket az Országos Földbirtokrendező Tanács, élén a parasztpárti Veres Péterrel, a Megyei Földbirtokrendező Tanácsok és a Községi Földigénylő Bizottságok osztották ki az igénylők között. Valódi irányító szerepe azonban a megszálló szovjet parancsnokságoknak volt, s az előbb említett szervezetek sokszor csak adminisztrálták és nem irányították az eseményeket. „Jelentem, hogy a járási orosz katonai parancsnokság rendelkezésére községünkben a földosztást végrehajtottuk a magyar rendeletek figyelmen kívül hagyásával.”
 
Ennek során az ország földterületének 34,5%-a cserélt gazdát többségében alig néhány hét alatt, Zala megyében például a földosztás már április végére lezajlott. Összesen 5,6 millió holdat vettek el korábbi tulajdonosaiktól, aminek közel 60%-át 3,3 millió holdat 642 342 igénylő között osztottak szét. Közülük 250 ezer családnak már korábban is volt kisebb területe, 30 ezren pedig valamilyen szakmával is rendelkeztek, míg 340 ezren földnélküliek voltak. A kiosztás során előnyben részesültek a többgyermekes családok, illetve azok, akik földjüket példaadóan művelték. Az elvett területek maradék 40%-a, ami erdőkből és legelőkből állt, állami, községi vagy szövetkezeti tulajdonba került. Így nemcsak a korábbi szegényparasztok és cselédek lettek a földreform nyertesei, hanem az állam is jelentős vagyonnal gyarapodott. Az igénylők nagy száma miatt azonban életképtelen, átlagosan 5 hold nagyságú birtokokat alakítottak ki. Az igény még így is nagyobb volt, mint amit az elvett és újraosztott földekből ki tudtak volna elégíteni. Közel 300 ezren ekkor sem jutottak saját földhöz, ami a családtagokkal együttesen 3 millió főt kitevő agrárszegénységből 2 millió főt jelentett.
 
A rendelet az ország birtokszerkezetét alapjaiban rendezte át. Míg az 1930-ban tartott népszámláláskor 677 ezren vallották magukat birtokosnak és bérlőnek, addig az 1949-esen már 1 millió 129 ezren, s közülük minden harmadik új birtokos volt. 200-300 holdja csak 21, míg 100-200 hold közötti területe 3 000 tulajdonosnak volt. Ez nagyon komoly társadalmi következményekkel is járt, hiszen megszűnt a korábbi nagy-, illetve középbirtokos, valamint a nagytőkés réteg, akik nemcsak tulajdonukat, de társadalmi befolyásukat is elvesztették. Számukra a földosztás inkább földfosztás volt, többen közülük el is hagyták az országot a következő években. Ezzel párhuzamosan növekedett a kistulajdonosok, és csökkent a nincstelenek száma, így az ország kispolgári-paraszti jellege erősödött meg. A társadalom 43%-a immár kisárutermelő lett.
 
A földosztás ezután is fontos politikai kérdés maradt, hiszen sokan voltak, akik nem kaptak még földet. A téma az 1945 novemberi választások előtt is megjelent a politikai pártok programjában. A parasztpártiak választási programja szerint nemzetgazdasági érdek, hogy a parasztság stabil, önálló és független legyen. A kisgazda párt azt hangsúlyozta, hogy „a közben megjelent földreformrendelet munkájában részt vett, részt vesz annak végrehajtásában és részt fog venni – igen erőteljesen – a mezőgazdasági termelés megszervezésében is.” A kereszténydemokraták a birtokok életképességét, míg a polgári demokraták és a szociáldemokraták a földmunkás, termelő és értékesítő szövetkezetek létrehozását szorgalmazták. A radikális párt tagjai azt emelték ki, hogy ők követeltek először földosztást, a Demokrata Néppárt 1945. őszi programjában pedig hirtelen forradalmi cselekedetnek nevezte a földosztást, a végrehajtás hibáira és az újgazdák segítésének szükségességére hívta fel a figyelmet.
 
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés szeptember 11-i ülésén a földosztás eredményeit összegezve megállapították, hogy: „a földreform összesen mintegy 7.500.000 katasztrális hold kiterjedésű területet érintett. […] mintegy 600 000 személy részesült ezideig föld-, illetőleg házhelyjuttatásban. […]a teljes befejezéshez még a műszaki munkálatok elvégzésére és a tulajdonjog telekkönyvi bekebelezésére van szükség.”  Az ülésen az év során végrehajtott földreformot utólag, az 1945. évi VI. törvénnyel legalizálták, amelyet egyetértésben, közfelkiáltással szavaztak meg a képviselők.
 
A korszakban nem Magyarország volt az egyetlen Európában, ahol földreformot hajtottak végre a második világháború végén vagy után. Hasonló intézkedésekre került sor Lengyelországban, ahol még a hazainál is nagyobb földreform zajlott le, mivel ott a földterületek felét osztották szét, s közel 1 millió család kapott 3-15 hektárt. A Romániában és Csehszlovákiában lezajló földreform viszont hátrányosan érintette az ott élő magyarokat, mivel a háborús bűnösnek kikiáltott németek mellett az ő földjeiket is elvették és ezeket osztották szét az igénylők között.
 
A magyar mezőgazdaság a földreform ellenére is nehéz helyzetben volt, mivel viselnie kellett a háborús károk okozta költségeket és a szovjet csapatok ellátási kötelezettségéből fakadó terheket is. Hiányzott az állatállomány több mint fele, a gépek harmada, az elegendő vetőmag, továbbá a hadifogságban lévő férfiak milliós nagyságrendje miatt a munkáskéz is, így az 1945. évi termés az ország szükségleteit sem fedezte. A háború alatti beszolgáltatási rendszert eltörölték, de helyette másikat vezettek be, mert fizetni kellett a jóvátételt és biztosítani a SZEB, valamint a szovjet katonák ellátását. A gazdákat sújtotta még az egyre növekvő infláció, az agrárolló szélesre nyitása, vagyis a mezőgazdasági termékek árának leszállítása és az alacsony felvásárlási árak is. Így a lezajlott földosztás révén gyakorlatilag a mezőgazdaság háború utáni újraindításának terhét a parasztságra hárították.
 
A földreform számos kritikára adhat okot mind a végrehajtás gyorsasága, mind pedig a jogi környezet rendezetlensége szempontjából. A reformból hiányzott az átgondoltság, a hosszú távú gazdasági és társadalmi hatások felmérése. A fő szempontokat a szovjet típusú mezőgazdasági szerkezet megalapozása és a pillanatnyi elvárásoknak történő megfelelés jelentette. Főleg a keleti megyékben volt jellemző a kapkodás, mivel itt több helyen szóbeli utasítások alapján kezdődött el a földek kiosztása. „Bizottságunk […] nem ismerte a fenti rendeletet, szóbelileg kapott utasítások szerint járt el […] 9 nap alatt végre kellett hajtani kb. 40 km-es körzetben szétszórtan lakó földigénylők összeírását. […] a rövidre szabott végrehajtási határidő, főispánunk és az orosz ellenőrző tiszt ismételt sürgetése nem hagyott paragrafus-dekázásra [...] időt.” Ennek eredményeként a végrehajtás során egyre több visszaélésre került sor, s 1945 végére egyre szaporodtak a panaszok. Például sokszor feltételezések alapján nyilvánítottak valakit Volksbund tagnak, vagy nem hagytak földet a visszatérő hadifoglyoknak, de az is vitára adott okot, hogy kié legyen az 1945 évi termés. Az is súlyos jogtalanság volt, hogy a 100 holdon aluli birtokokból 8800 esetben hasítottak le további területeket. Hasonló esetek fordultak elő a 200 hold alatti paraszti birtokokkal is, ami miatt az érintettek a földreform felülvizsgálatát követelték az új földművelésügyi minisztertől, a kisgazda Kovács Bélától. A frissen földhöz juttatottak viszont ezt a földreform elleni támadásnak tartották, s védeni igyekeztek újonnan kapott területeiket. 1946 januárjában és februárjában tiltakozó gyűléseket és demonstrációkat szerveztek „Földet vissza nem adunk” jelszóval, amit a kommunisták is támogattak, és UFOSZ (Újbirtokosok és Földhözjuttatottak Országos Szövetsége) néven saját érdekvédelmi szövetkezetet alapítottak. A kérdést végül az 1946. május 3-án elfogadott IX. törvénycikk zárta le, melyben szintén a kommunisták által támogatott álláspont érvényesült. Ez kimondta, hogy a jogtalanul elvett földeket csak akkor kell visszaadni, ha az 50 holdnál kisebb birtokos paraszt tulajdona volt. Továbbá telepítés révén földet ajánlott azok részére, akiknek eddig nem jutott. Így voltak, akik az ország északi és keleti tájairól az ország nyugati területeire költöztek át, mert ott kaptak földet. A föld nélkül maradtak helyzete azonban még így is tömeges problémát jelentett, amit ezek az intézkedések sem tudtak megoldani.
 
Végül az 1947. évi V. törvénycikk zárta le a földreformot, mely kimondta a Megyei (Fővárosi) Földbirtokrendező Tanácsok és Községi Földigénylő Bizottságok megszüntetését, valamint azt is, hogy ezentúl semmilyen jogviszonyból eredő követelést nem lehet érvényesíteni a bíróságokon. Az év októberére a telekkönyvi átírások is befejeződtek, ami véget vetett a birtokosi viszonyok körül meglévő minden bizonytalanságnak.
 
Azonban a birtokok ilyen mértékű elaprózódása a fejlesztések gátjává vált. Hiányzott a szükséges szakértelem, a befektethető tőke és a gépek is. A nagyobb területekkel rendelkezők sem sokáig művelhették nyugodtan a földjüket, mert Rákosi szovjet nyomásra már 1948. augusztus 20-ai kecskeméti beszédében meghirdette a kollektivizálást. A mezőgazdaság szovjetizálását segítette elő a kisgazda képviselők parlamentből való fokozatos eltávolítása, a Magyar Közösség, majd a Földművelésügyi Minisztérium dolgozói ellen megindított per és később a kulákoknak kikiáltott gazdák ellehetetlenítése is.

Forrás: retorki.hu
(2025.03.13.)