Nem igaz, hogy cezúra volt 1963 az 1956-os elítéltek számára

Az 1963-as amnesztia - RETÖRKI Kronológia

Kádár ekkor úgy értékelte, hogy az amnesztia „erősíti a Magyar Népköztársaságot, a szocializmus bázisát idebenn az országban és nemzetközileg is. Azt mindenki tudja, hogy ezt csak erős rendszer és a saját akaratából határozhatja el. Azt hiszem, eléggé meggyőztük már ellenségeinket és ellenfeleinket, hogy nyomás hatására nem engedtünk ki még egy nyúlfiókát sem a börtönből, nemhogy ellenforradalmi bűnözőt.”

Az 1956-os forradalom leverését követően 12.479 embert internáltak és közel 26.621 szabadságharcos ellen indítottak pert, közülük 231 főt kivégeztek. A megtorlás egyértelmű politikai jellege és túlzottsága miatt a hatalom számára is egyértelmű volt, hogy idővel amnesztiát kell majd hirdetnie. Ennek fényében sürgette Szénási Géza legfőbb ügyész 1957 nyarán a büntetéspolitikához szükséges pártutasítás elkészítését, hogy a később adandó amnesztiára való tekintettel szülessenek meg az ítéletek is. Mindehhez Kádár János azt fűzte hozzá: „ez olyan dolog persze, mindenki tudja, egyszer lesz kegyelem… de nem mindegy, hogy mikor és hogyan”. Majd az 1957. december 21-ei KB ülésen mindehhez még hozzátette, hogy „amnesztia akkor lesz, ha az megfelel a Népköztársaság érdekeinek.” Vagyis nem a megbocsátás gesztusa, hanem politikai szempontok fogják meghatározni ennek időpontját. Ezzel párhuzamosan az ENSZ a „magyar kérdés” napirenden tartásával évekig igyekezett nyomást gyakorolni Kádárra a börtönben lévő ’56-osok kiengedése érdekében -  írja a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársa, Marschal Adrienn.

A forradalom leverését követően először 1956 decemberében hirdettek közkegyelmet, ekkor a külföldre távozók esetében tekintett el a hatalom a tiltott határátlépés miatt indítandó eljárásoktól, amennyiben az emigrált személy 1957. március 31-ig visszatér Magyarországra. A következő részleges közkegyelmet az 1959. évi 12. számú törvényerejű rendelettel április 4-én hirdették ki. Ezt a sikeresen lezajlott választások, a Nagy Imre és társai elleni, valamint a többi nagy per lezárása tette lehetővé. A rendelkezés a két év alatti büntetésre ítélteket mentesítette büntetésük letöltése alól, valamint a négy év alattiak büntetését csökkentette a felére. A négy évnél hosszabb időre elítéltek pedig részleges vagy akár teljes kegyelmet is kaphattak, ha „a megjavulás komoly jeleit mutatják”. A büntetés időtartamára való tekintet nélkül részesültek kegyelemben továbbá a fiatalkorúak, az állapotos és a tíz évnél fiatalabb gyereket nevelő anyák, az 50 év feletti nők és a 60 év feletti férfiak. A kegyelem azonban nem terjedt ki azokra, akiket háborús, népellenes bűntettért, szervezkedésért vagy hűtlenségért ítéltek el, illetve azokra sem, akik köztörvényes bűncselekményeket is elkövettek, így számos szabadságharcosra sem. Azokra sem továbbá, akik korábban már büntetve voltak, vagy 1956 előtt már kegyelmet kaptak. Mindennek ellenére ekkor 4.428-an részesültek kegyelemben, közülük 1.610-en voltak politikai elítéltek. Egy két évvel később készült jelentés szerint ekkor 3.950-en kapták vissza szabadságukat. Az 1960-ban és 1963-ban hirdetett amnesztiához képest is ekkor szabadult a legtöbb politikai elítélt, mivel közülük sokan kaptak néhány éves büntetést.

A következő év tavaszán szintén részleges közkegyelmet hirdettek az 1960. évi 10. törvényerejű rendelettel. Ekkor engedték ki a börtönökből a hat évet meg nem haladó büntetést kapott személyeket, valamint elengedték a javító-nevelő munkára ítéltek büntetését is. Szabadulhattak az egy év alatti büntetésre ítélt, tíz évnél fiatalabb gyereket nevelő anyák, és a háborús, népellenes bűncselekményért elítéltek, ha büntetésükből már tíz évet kitöltöttek. A rendelet megszüntette továbbá a közbiztonsági őrizetet, vagyis az internálást is. Továbbra sem kaptak viszont kegyelmet az 1956-osok, ha köztörvényes bűncselekményt is elkövettek, illetve, ha 1956 előtt már kegyelemben részesültek. Az amnesztia eredményeképpen 558 fő szabadulhatott a börtönökből, 818-an a tököli internálótáborból, illetve 2.759 fő a javító-nevelő munka alól.

A két rendelet mellett nagyon jelentős volt az egyéni kegyelmet kapók száma is. Így nyerte vissza szabadságát 1959-ben Tildy Zoltán, majd 1960-ban 63 személy, köztük Déry Tibor, Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Haraszti Sándor, B. Szabó István, Váradi Gyula, Sándor András, Zimányi Tibor és Kosáry Domokos, de Farkas Mihály és Farkas Vladimir is. Utóbbiak szabadon engedése ellen még a Központi Bizottságban is tiltakoztak.

Ezen két részleges közkegyelmet követően került sor 1963-ban az újabb, általánosnak ígért amnesztiarendelet kihirdetésére. Az intézkedést ekkor sem a szabadságharcosokkal szembeni kegyelemgyakorlás gesztusa motiválta, hanem kül- és belpolitikai események tették lehetővé és indokolttá.

Külpolitikai szempontból a Kádár-kormány szerette volna elérni a „magyar kérdés” levételét az ENSZ napirendjéről, s ezzel javítani az ország nemzetközi megítélésén. Magyarország 1955 decembere óta volt az ENSZ tagja, melynek napirendjére amerikai-brit-francia javaslatra 1956. október 28-án került fel a „magyar kérdés”. Az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet segítséggel való leverése miatt a szervezet nem fogadta el a Kádár-kormányt, ezért hazánk ENSZ tagságát évekig lebegtették. A feszült viszonyról árulkodott, hogy az ENSZ megfigyelői nem jöhettek Magyarországra, valamint, hogy Kádár 1960-ban az ENSZ-ben tartott beszédéről a küldöttek egy része kivonult. Csak ezután kezdődött meg a diplomáciai közeledés, Washington, illetve az ENSZ a kormány elismerésének három feltételt szabott, ebből az első és legfontosabb az általános amnesztia volt. A magyar kérdés végül még a közkegyelem kihirdetése előtt, 1962 decemberében lekerült az ENSZ napirendjéről, így megszűnt a külpolitikai nyomás.

Belpolitikai szempontból a megtorlás évei után új korszakot akart nyitni Kádár, ezért már a Központi Bizottság 1962. február 9-ei ülésén, a VIII. pártkongresszus tervezése kapcsán elmondta, hogy egy év múlva amnesztiát akar hirdetni. Továbbá leszögezte: ha a kongresszus deklarálja, hogy „Magyarország szocialista ország, ennek mindenféle következtetései vannak a politikára, a társadalmi életre, akkor az a feltételezés: ez aligha mehet egy általános politikai amnesztia nélkül.” Így az MSZMP 1962. november 20–24. között tartott VIII. kongresszusán elhangzott, hogy befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása, vagyis a konszolidáció időszaka. Az új korszak feltétele volt azonban a megtorlások amnesztiával való lezárása. Ezt segítette az is, hogy 1963 februárjában 97,2%-os részvétellel lezajlottak az országos általános választások is, ami 98,9%-ban a Hazafias Népfront győzelmét hozta. A külpolitikai nyomás megszűnése mellett a rendszer belföldön is megerősödött, így Kádár eredeti szándéka szerint a rendszer erejéből hirdethetett közkegyelmet.

A rendelet szövegét végül Fehér Lajos miniszterelnök-helyettes készítette el 1963. január 29-ére, s így került a február 5-ei PB ülés elé. Ezt követően március 8-án a Központi Bizottság, a Központi Revíziós Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság együttes ülésén is megtárgyalták. Kádár ekkor úgy értékelte, hogy az amnesztia „erősíti a Magyar Népköztársaságot, a szocializmus bázisát idebenn az országban és nemzetközileg is. Azt mindenki tudja, hogy ezt csak erős rendszer és a saját akaratából határozhatja el. Azt hiszem, eléggé meggyőztük már ellenségeinket és ellenfeleinket, hogy nyomás hatására nem engedtünk ki még egy nyúlfiókát sem a börtönből, nemhogy ellenforradalmi bűnözőt.”

A végleges változat elkészülte után az amnesztiát az Országgyűlés 1963. március 21-ei ülésén elmondott beszédében jelentette be Kádár János: „Hazánkban a szocialista törvényességet minden tekintetben és teljesen helyreállítottuk. Ma rendszerünk ellen büntetlenül senki sem léphet fel. […] Ugyanekkor emberiességtől áthatva meg tud bocsátani azoknak, akik a rendszer vagy a közrend ellen vétettek; és lehetőséget kíván adni számukra, hogy becsületes munkával a társadalomba újra beilleszkedjenek.” Az 1963. évi 4. számú törvényerejű rendelet alapján közkegyelemben részesültek, akik 1956 előtt és után államellenes vagy háborús bűntettet követtek el, és büntetésük kétharmadát már letöltötték, akik visszaéltek hatalmukkal vagy akik engedély nélkül emigráltak. A büntetés időtartamára való tekintet nélkül engedték el a fiatalkorúakat, a terhes és a tíz év alatti gyereket nevelő anyákat, az 50 év feletti nőket és a 60 feletti férfiakat, valamint a gyógyíthatatlan betegeket. A köztörvényes bűncselekményeket elkövetők közül az 1 év alatti ítéletet elengedték, a 2 év alattit felére csökkentették, a 6 év alattit harmadolták. Továbbá a javító-nevelő munkát és a pénzbüntetést is eltörölték.

Ekkor sem kaptak azonban kegyelmet, akiket hazaárulás, hűtlenség, kémkedés, gyilkosság, rablás, gyújtogatás, robbantás miatt ítéltek el, illetve a visszaesők sem. A büntetett előélethez fűződő hátrányok alól viszont minden 1945 előtt elítélt mentesült, illetve azok a köztörvényesek is, akiket 1957. május 1-je előtt 5 év alatti büntetésre ítéltek, valamint akiket 1957. május 1-je után 2 év alatti büntetésre ítéltek.

A börtönökben 1963. január 12-én a hivatalos adatok szerint 13.072 elítélt volt, közülük 10.764 volt köztörvényes, 2.308 pedig politikai, akikből 1.057 fő számított ’56-osnak. A közkegyelem során április 4-éig összesen 3.558-an szabadulhattak, valamint elengedtek 2.860 büntető munkára kötelezett embert is. 1965-ös adatok szerint viszont ennél többen, 4.123-an szabadultak a börtönökből, 4.629-en pedig a javító-nevelő munka alól. Emellett az amnesztiának köszönhetően 9779 fő esetében megszüntették a bírósági eljárást, a szabálysértések, pénzbüntetések elengedése pedig további több mint 80 ezer embert érintett.

Hazamehetett többek között Kopácsi Sándor, Bibó István, Zólomy László, Marián István, Rácz Sándor, Bali Sándor, Nagy Elek, Ádám György, Obersovszky Gyula és Fekete Sándor. Az amnesztiarendelet kezdeti pontatlan értelmezéséből azonban 15 ember esetében olyan lehetetlen helyzet is adódott, hogy néhány nappal kiengedésük után visszavitték őket a börtönbe hátralévő büntetésük letöltésére, például Szakács Albertet. 

Az amnesztia hazai és nemzetközi fogadtatására is külön figyeltek, ezért a Népszabadságban megjelentettek egy Nezvál Ferenc igazságügyminiszterrel készített interjút. A rendelkezés nemzetközi megítélése is jó volt, valamint az emigráns magyarság körében is optimistán fogadták: „az amnesztiarendelet nagyfokú érdeklődést váltott ki az emigránsok körében, a visszhangja inkább pozitív volt, és sikerült elérni vele az emigráns szervezetek polarizációját is”.

Az amnesztia után hazánk nemzetközi elismerésének jeleként U-Thant ENSZ főtitkár 1963 júliusában Budapestre látogatott. Ezen alkalomból hangzott el Kádár János beszéde Csepelen, melyben kijelentette, hogy az amnesztiát követően nincsenek már ’56 miatt politikai foglyok a börtönökben: „Szent kötelességünk, hogy mi nem engedjük a népköztársaságot bántani, ezért mi tűzzel-vassal harcolunk és ha kell, büntetünk. De ez alatt az egész időszak alatt egyetlen olyan ember sem volt, akit olyasmiért csuktak volna be, amit nem csinált. Kemények voltunk, amikor ez szükséges volt, de végül eljutottunk oda, hogy amnesztiát hirdethettünk. Az, hogy közkegyelmet gyakorolhattunk a rendszer erejéből következik. Ténylegesen ma Magyarországon politikai bűncselekmény miatt senki sincs börtönben.”

Kádár János kijelentését azonban a valóság cáfolta, az 1963-as amnesztiarendelet után is maradtak még börtönben ’56-osok. Ez úgy volt lehetséges, hogy a forradalomban való részvételük okán köztörvényes bűncselekmények miatt is elítélték őket. Továbbá azok a szabadságharcosok sem szabadulhattak, akiket 1956 előtt is elítéltek már, mert visszaesőnek számítottak. Így 282 ’56-os maradt börtönben, köztük L. Kiss Margit, Hrzova Erzsébet, Wittner Mária, Puchert János, Földes Péter, Pákh Tibor és Cserbakői Endre.

A kiszabadultak sorsa sem volt könnyű, sokan nem kaptak képzettségüknek megfelelő állást, és útlevélkérelmüket még évekig elutasították. Továbbá utasították a II. és a III. Főcsoportfőnökséget, hogy szervezzék meg a kiszabadulók többségének ellenőrzését, főleg azokét, akik „súlyos államellenes és köztörvényes bűntettet követtek el, és nem mondtak le ellenséges terveik megvalósításáról”. A kiszabadultak többsége politikailag passzív volt, 19 fő ellen viszont 1963 után ismét eljárást indítottak.

A börtönben maradtakért Bibó István lépett fel. Először vádlott társaiért, Göncz Árpádért és Regéczy-Nagy Lászlóért, akik kiszabadulásukat végül Kodály Zoltánnak is köszönhették. Ezt követően Bibó 1969, majd 1970. februárjában is levelet írt Kádár Jánosnak az 1956-os politikai foglyok ügyében, de leveleire nem érkezett válasz.

Az 1963-ban bent tartott ’56-osok közül többen csak a hetvenes évek elején szabadulhattak ki, például Wittner Mária vagy Pákh Tibor is. A Kádár-korszakban további öt közkegyelmet hirdettek, 1970‑ben, 1975‑ben, 1985‑ben, 1988-ban és 1989-ben, melyek viszont már nem vonatkoztak az 1956-os forradalmárokra.

Forrás: retorki.hu
(2025.03.21.)