AMIKOR KÓSA FERENCÉK KITARTOTTAK A PÁRTÁLLAMBAN A FORRADALOM KIFEJEZÉS MELLETT

Megjelent a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár folyóiratának idei első száma.

Strausz Péter, a folyóirat új főszerkesztője a lap előszavában közli, hogy a már több éve a RETÖRKI keretén belül működő „Kutatólevéltár”-program legfrissebb eredményeit összegző tanulmányok adják a mostani szám gerincét. A RETÖRKI tudományos és levéltári vonalán dolgozó munkatársakat egyaránt megszólító program kezdeményezője, ötletgazdája a Levéltár és Szakmafejlesztési Központ, illetve annak vezetője, Riba András László volt.
 
A projekt egyik fontos célja, hogy a különböző területeken tevékenykedő kollégák a gyakran közös tudományos és levéltári munka révén jobban megismerjék egymást, és egymás kutatását. Az Intézet tudományos igazgatója szerint a program sikerét bizonyítja az idén február elején megrendezett műhelykonferencia is, ahol számos alkalommal igen tartalmas és hosszú disputa, párbeszéd folyt le egy-egy előadás után. Ez is mutatja, hogy ha nyelvileg nem is, de tartalmát tekintve helyes egybeírni a „Kutatólevéltár”-programot, hiszen a benne részt vevők „egyben vannak”, egységként tekintenek magukra és a többiekre, függetlenül attól, ki melyik szervezeti egységben dolgozik.
A főszerkesztő a tartalmat illetően arról írt, hogy a kollégák által jegyzett írásokban fontos kérdések kerültek terítékre az 1989-90 előtti, illetve rendszerváltás kori magyar egyház-, kultúr- és gazdaságtörténet kapcsán. Mindezek mellett az olvasó egy készülő, a Magyar Írók Szövetségének 1985-ös válogatott dokumentumait közlő forráskötetből is ízelítőt kaphat. A Pákh Tibor életútjának lengyel vonatkozásait, illetve a Fekete Gyula-életrajz új szempontú bemutatását célul kitűző írás is igen érdekesnek ígérkezik. A Recenzió rovat is jelentkezik, emellett a Vita rovatban pedig Ungváry Krisztián reagál Gulyás Martinnak egy tavaly megjelent írására.
 
Kovács Balázs történész A kánonteremtő marxista szakkönyv színeváltozása tanulmányában kifejti, hogy az ötvenes évek történettudományában kétirányú pozíciószerző akció zajlotta kommunista párt részéről. A polgárinak tekintett – a Horthy-rendszerben prominens  –  történészeket adminisztratív eszközökkel háttérbe szorították, viszont a  marxista-kommunistatörténészek esetében az „eligazítás” másképpen zajlott. Ennek lett eszköze 1950-től az előre szervezett, kollektívákban zajlóvitaülések megtartása, ahol nemelsősorban a bírált személy volta lényeg, hanem maga a bírálat és az abból levonandó konzekvencia. Erre került sor Molnár Erik magyar középkorról írt társadalomtörténeti munkája után, valamint Mód Aladár 400 év küzdelemcímű könyve kapcsán is.
 
Bagi György egyházpolitikai munkájában a Hazafias Népfront és az egyházak viszonyának két fő jellegzetességét emelte ki. Egyrészt a Hazafias Népfront különböző bizottságaiba beválasztott papi személyeket, akik a párt és annak „szövetségi politikájának” reprezentáns szereplőivé váltak és a lelkészek, valamint a világi hívők megnyugtatására, lojalitásuk megváltoztatására, sőt propagandacélra is alkalmassá váltak. Másrész a Hazafias Népfront a különböző klerikus egyházi személyeknek tartott politikai befolyásolásra is alkalmas tájékoztató előadásait kell megemlíteni. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint az erre vonatkozó irányok kimunkálása már 1957-től elkezdődött és az 1970-es évek elejére csúcsosodott ki – olvasható a Kádár-rendszer református egyházra gyakorolt politikai befolyásolásának módozatai 1957 és 1971 között 1. részében
 
Lázin Áron a Román–magyar kapcsolatok és azok személyi vonatkozásai az írószövetségek tekintetében című munkájában leszögezi, hogy a pártállami anyagokból jól kiviláglik, hogy a budapesti vezetés figyelemmel tartotta a romániai magyar közösségek helyzetét és állandóan monitorozta annak lehetőségét, hogy mennyire vonhatók be a két ország közötti kapcsolat normalizálásában, illetve a diplomáciai viszony stabilizálásában. Ennek a lehetőségeit főleg az 1970-es évektől kezdték egyre jobban vizsgálni, valamint felvillantani egy a korábbinál sokkal passzívabb, határon túli magyarságra vonatkozó stratégiával szemben.
 
Szénási Dorottya egy érdekes témáról ír. Miről van szó? Király István TV-vita című dokumentum egy végül nyilvánosságot sosem látottinterjú beszélgetés szerkesztetlen nyers leirata, amelyre 1975-ben került sor Huszár Tibor, Pozsgay Imre, Sükösd Mihály és Király István között. Király 1989 eleji életút-interjúja szerint Aczél György kultúrpolitikai okokból, a nemzet-vita kiéleződése miatt állította le a vita közlését a tévében. A tévétől kapott jegyzékben szerepel egy műsor, amelyről csak annyi adat van, hogy „Király István-vita”, de rövid ismertető nincs róla, lejátszási időtartama (00.00) és „valós kezdése” sincs megadva, hiányzik az adásbakerülés időpontja. Ebből következtethető, hogy a tervezett műsoridőpont előtt röviddel dönthettek ennek elvetése mellett. Az interjú közlésének akadályoztatásáról azonban jelenleg nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű forrás. Vélhetően a Király tanulmányával újra felmerülő nemzet-vitát pártkörökben többen reflektálni vélték az egykori Molnár Erik-féle, illetve azúgynevezett folytonosság-vitára, ami a Kádár-rendszer legitimitása szempontjából okozott kellemetlenséget.
 
Nincs idő című film esete a Kádár-kori cenzúrával c. tanulmányban Endrédi Tamás a Kósa-Sára-Csoóri filmek sorsáról szól.
Kósa (pontosabban a hármas alkotócsoport másik két tagjával, Csoóri Sándorral és Sára Sándorral kiegészülve) filmjei erős hatalmi kontroll alatt készültek el. Kósa rögtön az első játékfilmjével, a Tízezer nappal nehéz helyzetbe került: az ötvenes és hatvanas évek kolhozosításának témáját a hatalom vetette fel (valószínűleg AczélGyörgy, más elképzelések szerint maga Kádár), Kósa vállalta a lehetőséget a rendezésre, ez volt a főiskolai diplomamunkája, és a Balázs Béla Stúdió több tagjával (a már említett Csoóri Sándor és Sára Sándor mellett Gyöngyössy Imre) együtt Aczél kezeskedett értük. Az elkészült filmmel a cenzúrának két súlyos problémája akadt: 1956-ot forradalomnak tekintette, illetve a film főhősének öngyilkossága a hatvanas években  –  előbbivel a rendszer alaptételét és a politikáját sértve. Kósáék nem voltak hajlandóak az elhangzó „forradalom” kifejezést lecserélni „ellenforradalomra”, a kivágandó jelenetek listája terebélyesedésének ellenére sem voltak hajlandóak a kompromisszumra, mint ahogy a szakma sem volt rávehető arra, hogy az eredeti alkotók helyett vágják meg a filmet a hatalom szája íze szerint. Az sem volt elhanyagol-ható tény, hogy ha Kósa filmje nem kerül bemutatásra, nem kaphatja meg a diplomáját. Végül engedélyezték a bemutatót. Kósa Ferenc szerint az volt a baja rendszernek a filmjeivel, hogy a filmek erőterét a személyiség és történelem dinamikus kölcsönhatására alapozták, az ember meghatározott és kezdeményező természetének drámai egyensúlyára.
 
Nagy Gáspár Örök nyár c. verse nagy vihart kavart – Nagymihály Zoltán erről ír a Dokumentum a „Nagy Gáspár-per” egy írószövetségi felvonásáról c. munkájában.
A Magyar Írók Szövetsége 1985. január 2-ai elnökségi ülésének első és leghangsúlyosabb témája egy alapesetben inkább gyakorlati-technikai jellegű probléma, a szovjet és magyar írószövetségek szokásos, ezúttal Moszkvába szánt vegyesbizottsági találkozója volt. Ekkor azonban már csaknem két és fél hónapja tartott az az „állóháború” – vagy ahogyan a legfőbb érintett később fogalmazott: „idegek próbája –, amit a szövetség titkára, a betegsége miatt távollévő Nagy Gáspár tatabányai Új Forrásban megjelent verse váltott ki. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága 1984. december11-ei ülésén tárgyalta és biztosította támogatásáról a Központi Bizottság Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya által készített tájékoztatót. E dokumentum a következőképpen fogalmazott: „Az írószövetség vezetőivel folytatott tárgyalások során félreérthetetlenné tettük, hogy Nagy Gáspár ügyét elsődlegesen az írószövetségnek kell megoldania ,s amíg ez nem történik meg, az írószövetséggel fenntartott kapcsolatot – mindenekelőtt a tanácskozásaikon, testületi üléseiken való hivatalos képviselet szüneteltetésével  –  a minimálisra csökkentjük.” E folyamat  –  amelyet Nagy Gáspár nem véletlenül nevezett már idézett visszaemlékezésében „kiéheztetésnek”  –  természetesen a szövetség működésének bojkottján túl annak külső befolyásolását is jelentette.
 
A RETÖRKI folyóiratának idei első számát olvasva csak megerősíteni tudom, hogy az Intézet munkatársai kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy ismeretterjesztő tevékenységükkel a társadalom szélesebb rétegeit, elsősorban a fiatalabb generációkat is elérjék.
 
Medveczky Attila
(2025.03.26.)