PÁRTÁLLAMI CENZOROK URALMA (1945-1989)

Bemutatták a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár folyóiratának idei első számát.

Április 15-én 15 órakor a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár (RETÖRKI) Tanácstermében került sor a Rendszerváltó Szemle 2025/1-es számának bemutatójára.
 
Strausz Péter főszerkesztő, a RETÖRKI tudományos igazgatója – mielőtt a szerzőket kérdezte volna a megjelent írásokkal kapcsolatban – arról beszélt, hogy a folyóirat gerincét az Intézet Kutatólevéltár-programjának legfrissebb eredményeit összegző tanulmányok, illetve forrásközléseik adják. Az írások témája pedig az 1989 előtti hazai kultúr- és egyháztörténet egy-egy érdekes fejezetét járja körül. Strausz Péter beszélt a nehézségekről is, hiszen szinte mindenkinek „szűz területeken” kellett kutatást végezni, de örül annak, hogy egy-egy felvetődő probléma senkinek sem vette el a kedvét a további munkától. Arra volt kíváncsi, hogy a kutatók miként látják; az eredmények kapcsolódnak a korról ismert történészi narratívákhoz, vagy nem a szokványos dolgok kerültek napvilágra.
 
Endrédi Tamás, aki Kósa Ferenc Nincs idő c. filmjének fogadtatásáról írt egy tanulmányt, a kérdésre válaszolva kifejtette, hogy esetünkben vannak tipikus és atipikus dolgok is a narratívákhoz viszonyítva. Tipikus, hogy a Párttörténeti Intézet Kósa alkotását történelmi filmnek minősítette, de eltér a szokványostól az, hogy a Népszabadságos Rényi Péter a Kritika hasábjain mindezt parabolának vélte, és szerinte a mű fejtetőre állítja a történelmet.
 
A parabolában az allegorikus, absztrakt megjelenítés eltávolítja a realitástól a történetet, miközben az áthallás egyértelmű marad. Jellemző olyan filmkultúrák történetében, amelyek a cenzurális korlátoktól tartva, azokat kijátszva kívánták az adott kor politikai rendszerét bírálni, ide főleg a Jancsó-filmek sorolhatók. A cenzúra azért beleszólt a forgatókönyvbe, és összesen 8 politikai jellegű változtatást követelt meg.
 
Kovács Balázst, aki Mód Aladár 400 év küzdelem az önálló Magyarországért marxista szakkönyvet mutatta be, az lepte meg, hogy a kommunista párton belül is voltak kultúrpolitikai szekértáborok, de a végső szót mégis Révai József és Andics Erzsébet mondta ki. Az említett könyv 7 kiadást ért meg 8 év alatt, és 1526-tól 1945-ig, illetve az ’50-es évekig tárgyalja marxista szemüvegen át a magyarországi történelmet. A kutatót az izgatta, hogy miért kellett a szerzőnek többször is átírni a kötetet. Andics például azt követelte meg, hogy egy ilyen nagyívű munka legyen aktualizált. Mód kötete viszont nem felelt meg a folytonosan változott politikai körülményeknek. A szerző a függetlenségi harcokat fontosnak tartja, de az ’50-es évekre már nem a német, hanem Amerika lett az ellenség, hiszen a hidegháborús időszakban vagyunk.
 
Bagi György a Kádár-rendszer református egyházra gyakorolt politikai befolyásolásáról írt dolgozatot, és rögtön leszögezte, hogy Kádár tudta, hogy a vallásgyakorlást nem lehet megszüntetni adminisztratív módon, ezért az egyházak lassú bomlasztását tűzte ki célul. Ezért a Hazafias Népfronton keresztül, ami jogilag nem azonos a párttal, lassan nevelték át a lelkészeket. Lényeges, hogy a Hazafias Népfront különböző bizottságaiba beválasztott papi személyeket, akik a párt és annak „szövetségi politikájának” reprezentáns szereplőivé váltak és a lelkészek, valamint a hívők megnyugtatására, lojalitásuk megváltoztatására, sőt propagandacélra is alkalmassá váltak. És lényeges volt a Hazafias Népfrontnak a különböző klerikus egyházi személyeknek tartott politikai befolyásolásra is alkalmas tájékoztató előadásai. A kutató közölte, hogy a primer források begyűjtése nehézségekbe ütközött, mert a Református Egyház Zsinati Levéltárából hiányoznak a kutatott évekre vonatkozó konventi, illetve zsinati jegyzőkönyvek.
 
Lázin Áron, aki a magyar és a román, és főleg azon belül az erdélyi magyar kultúra kapcsolatát vizsgálta, visszament Helsinkiig. Ugyanis keleten jelentős fellazulás következett be 1975-től, a Helsinki Záróokmány aláírásával. De Románia az okmány aláírása ellenére fokozottan figyelt a nyugati szomszédjára, ennek egyik oka az egyre keményebbe váló román politikai akarat az ország erőteljesebb centralizáció irányába. Ugyanakkor Ceaușescu hatalmi ambíciói is felerősítették az új irányokat, ennek a folyamata már 1971-től elkezdődött. A román vezető koncepciója szerint Romániának egy nagyfokú infrastrukturális és kulturális reform keretén belül kellett megújulnia, ez lényegében a kultúra újrasztálinizálását vetette fel, ami finoman szólva nem kedvezett a kisebbségeknek.
 
Szénási Dorottya egy érdekes témáról írt. Király István TV-vita című dokumentum egy végül nyilvánosságot sosem látottinterjú beszélgetés szerkesztetlen nyers leirata, amelyre 1975-ben került sor Huszár Tibor, Pozsgay Imre, Sükösd Mihály és Király István között. Király 1989 eleji életút-interjúja szerint Aczél György kultúrpolitikai okokból, a nemzet-vita kiéleződése miatt állította le a vita közlését a tévében. A tévétől kapott jegyzékből hiányzik az adásbakerülés időpontja. Ebből következtethető, hogy a tervezett műsoridőpont előtt röviddel dönthettek ennek elvetése mellett. Az interjú közlésének akadályoztatásáról azonban jelenleg nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű forrás. Vélhetően a Király tanulmányával újra felmerülő nemzet-vitát pártkörökben többen reflektálni vélték az egykori Molnár Erik-féle, illetve azúgynevezett folytonosság-vitára, ami a Kádár-rendszer legitimitása szempontjából okozott kellemetlenséget. Szénási Dorottya közölte, hogy a vitát mindenképp Pozsgay nyerte meg, és Király szinte lefagyott.
 
„Számomra az volt a meglepő, hogy 1985-ben egy Írószövetségben lévő vitán 1956-ról beszéltek” – közölte Nagymihály Zoltán, aki a Dokumentum a „Nagy Gáspár-per” egy írószövetségi felvonásáról c. munkájában az Örök nyár című verset követő vádakról írt. Az Írószövetségben Csurka István és Csoóri Sándor állt ki teljes mértékben Nagy Gáspár mellett. A Magyar Írók Szövetsége 1985. január 2-ai elnökségi ülésének első és leghangsúlyosabb témája egy alapesetben inkább gyakorlati-technikai jellegű probléma, a szovjet és magyar írószövetségek szokásos, ezúttal Moszkvába szánt vegyesbizottsági találkozója volt. Ekkor azonban már csaknem két és fél hónapja tartott az az „állóháború” – vagy ahogyan a legfőbb érintett később fogalmazott: „idegek próbája –, amit a szövetség titkára, a betegsége miatt távollévő Nagy Gáspár tatabányai Új Forrásban megjelent verse váltott ki. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága 1984. december11-ei ülésén tárgyalta és biztosította támogatásáról a Központi Bizottság Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya által készített tájékoztatót. E dokumentum a következőképpen fogalmazott: „Az Írószövetség vezetőivel folytatott tárgyalások során félreérthetetlenné tettük, hogy Nagy Gáspár ügyét elsődlegesen az írószövetségnek kell megoldania,s amíg ez nem történik meg, az írószövetséggel fenntartott kapcsolatot – mindenekelőtt a tanácskozásaikon, testületi üléseiken való hivatalos képviselet szüneteltetésével  –  a minimálisra csökkentjük.” E folyamat  –  amelyet Nagy Gáspár nem véletlenül nevezett már idézett visszaemlékezésében „kiéheztetésnek”  –  természetesen az Írószövetség működésének bojkottján túl annak külső befolyásolását is jelentette.
 
A bemutató végén Strausz Péter szerkesztőségünk kérdésére kifejtette, hogy nem csupán a magyarországi, hanem az egész kárpát-medencei magyar tudományos közösség tagjait kívánják megszólítani, hogy így is hozzájáruljanak a szakmai bárbeszéd további elmélyítéséhez.

Fotó: montázs
 
m.a.
(2025.04.16.)