TÁVOL A HAZÁTÓL

Idén a Magyar Kutatási Hálózat tagjaként az ELTE Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékén működő HUN-REN–ELTE Jogtörténeti Kutatócsoport és a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár szakmai együttműködésében jelent meg a Szemelvények a magyar emigráció történetéből című tanulmánykötet, mely a XX. századi magyar politikai és nem politikai emigráció történetével foglalkozik.

Idén a Magyar Kutatási Hálózat tagjaként az ELTE Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékén működő HUN-REN–ELTE Jogtörténeti Kutatócsoport és a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár szakmai együttműködésében jelent meg a Szemelvények a magyar emigráció történetéből című tanulmánykötet, mely a XX. századi magyar politikai és nem politikai emigráció történetével foglalkozik.
 
Heil Kristóf Mihály a kötet szerkesztője, a HUN-REN–ELTE Jogtörténeti Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa az Előszót helyettesítő gondolatok…bevezetőjében arra hívja fel a figyelmet, hogy a vándorlás a térbeli mobilitás egyik formája, illetve különbséget tehetünk a külső és a belső vándorlás, a kényszerű vagy az önkéntes, az egyéni, illetve a csoportos, a legális és az illegális, az állandó, valamint az ideiglenes migráció között. A magyar emigráció XX. századi történetében külső, kényszerű és önkéntes, egyéni és csoportos, legális és illegális, valamint állandó és ideiglenes vándorlás formáira egyaránt találhatunk példát. A korszak embertelen fegyveres konfliktusai és politikai diktatúrái emberek millióit kényszerítették lakóhelyük elhagyására. A modern Európának e területen lévő relatív belső nyugalmát a XIX.század második fele bolygatta fel. 1821 és 1924 között 50 millióan vándoroltak ki Európából, ebből több mint 30 millióan az Egyesült Államokba. Hazánk történetében az első kivándorlási hullám az I. világháborút megelőző évtizedekben indult meg. A második szakaszt a két világháború közti évtizedek jelentették, majd 1945 után kezdődött a harmadik, negyedik periódus a rendszerváltást követő években vette kezdetét, és a mai napig tart. Az utóbbi gazdasági típusú kivándorlás.
Heil Kristóf Mihály felhívja a figyelmet Borbándi Gyulának, a hajdani Látóhatár főszerkesztőjének korszakolására, aki a harmadik periódust további részekre osztotta. Borbándi úgy véli: Negyvenöt a kezdet, amikor a háború vége sok százezer magyart sodort ki nyugatra. Negyvenhét jelzi a magyarországi demokratikus kísérlet kudarcát, a második menekülthullám elindulását és az emigrációs intézményrendszer kiépülését. Ötvenhat a magyar forradalom éve és a harmadik nagy exodus nyitánya. Hatvanháromban kezdődött, a megtorlás évei után, a magyar társadalom és a nyugat felé való nyitás, az emigrációban a szembenállás enyhülése. Hetvenötben volt a helsinki konferencia és nem sokkal később visszakerült Budapestre a Szent Korona, a nyugati magyarok körében észlelhetővé vált a politikai tevékenység térvesztése és a szellemi munka fokozatos térnyerése.
 
Pálvölgyi Balázs, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskola kutatótanára az Egyesült Államokba kivándorolt magyarok hazatérésére vonatkozó hazai erőfeszítésekről ír, a korszak pedig az első világháborút követő évtizedek. A XX. század elején idehaza világossá vált, hogy az országból útra kelők többsége fiatal férfi. Az okok alapvetően gazdasági természetűek, de a megfelelő kivándorlási stratégia kialakításához már egyáltalán nem mindegy, hogy a kivándorlók vissza kívánnak-e térni, és ha igen, akkor életüket, pályájukat ugyanott kívánják-e folytatni, csak éppen jobb körülmények között, vagy esetleg a tengerentúlon szerzett tudással valami újba szeretnének kezdeni. A jelenleg rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy az ország lakosságának legnagyobb része — egyes becslések szerint több mint 80%-a vagy teljesen, vagy részben mezőgazdasági munkából élt  és a kivándorlók többségét is ez a csoport alkotta. Az a körülmény, hogy a kivándorlók jelentős része néhány éves tengerentúli tartózkodás után visszatért, illetve hogy a családos kivándorlók közül is sokan egyedül vágtak az útnak, azt a feltételezést támasztotta alá, hogy a kivándorlók elsődleges célja egyértelműen az otthoni gazdasági körülményeik javítása volt. a mezőgazdasági népesség életkörülményei összességében nem hogy javultak volna a vizsgált időszakban, hanem a kedvezőtlenebb időszakokban még érezhetően romlottak is. Ez több okra vezethető vissza. Egyrészt a hazai földbirtokstruktúra egyáltalán nem volt kiegyenlített, azaz a nagybirtokok mellett rendkívül sok kis- és törpebirtok létezett ekkor, olyan teleknagysággal, mely az elterjedt művelési módok mellett a biztos megélhetést sem volt képes garantálni, s ezen birtokok nagy részét pedig komoly adósság is terhelte. Az I. világháború időszaka viszont teljesen megváltoztatta a nemzetközi mobilitás kereteit, és új alapokra került az USA bevándorlási politikája is. Magyarország helyzete is totálisan átalakult, míg az amerikai magyarsággal való kapcsolat fenntartásának igénye megmaradt, a visszavándorlás perspektívája elhalványult.
 
Kovács-Szépvölgyi Enikő, a HUN-REN–ELTE Jogtörténeti Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa az I. világháborút követő gyermeküdültetésről értekezik. Ez az úgynevezett gyermekvonat-akció, amelynek története szigorúan véve, fogalmilag a migráció történetéhez kapcsolódik, de egyes esetekben a külföldi üdültetés – így Belgiumra, vagy Hollandiára gondolva – végleges külföldi letelepedést eredményezett. Lényeges, hogy társadalmi szervezetek üdültettek. A gyermeküdültetésnek kedvezett a változó nemzetközi környezet. A győztes államokat a kezdetben nem igazán érdekelték a volt központi hatalmak területén jelentkező problémák, és nem terveztek humanitárius akciókat sem. Ugyanakkor nemcsak egyes magánszemélyek, hanem hivatalos politikusok is felismerték a gyermekeket célzó akciók fontosságát, aminek eredményeként a gyermekvédelem szempontjai felülkerekedtek azon a tényen, hogy egykori ellenséges államokról volt szó.
 
Rapali Vivien Regina, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár levéltári főmunkatársa a magyar Smith Jeremiás – ösztöndíjasok, a hazai műszaki értelmiség emigrációjáról írt. Az I. világháborút követően a hazai műszaki tudományos kutatásokról alig beszélhetünk, a hazai könyvtárakból hiányzott a műszaki tudományok releváns külföldi szakirodalma. A kormány ezt felismerte és 1927-ben az elitképzésen belül létrehozta a fenti alapítványt, az ösztöndíjra pályázni lehetett, ás az úti cél szinte csak az USA volt. A 31 ösztöndíjas közül 17 fő a kinti letelepedés mellett döntött. Az okok eltérőek voltak. Vonzó volt a kinti egyetemi-és kutatóintézeti környezet, a fizetés, és a zsidó származású tudósok a ’30-as évek végétől érthető módon nem akartak visszatérni Európába. A társadalom a tudományos utánpótlás részbeni elvesztését nagyon nehezen heverte ki.
 
Nyári Gábor történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ügyvezető igazgatója a Magyar Szabadság Mozgalom nemzetközi kapcsolatairól értekezik, a vizsgált korszak 1945 és 1956 közötti évek. Megtudjuk, hogy 1945 tavaszán körülbelül 1 millióan tartózkodtak Nyugaton, de ebből legalább 700 ezren hazajöttek. A végleges emigrációt főként a katonák és az értelmiségiek illetve a korábbi hivatalnokok választották. Ennek az oka, hogy a Rákosi-féle hatalomátvétel során az internálás nemcsak a Horthy-rendszerhez kapcsolódó személyekre korlátozódott, hanem az értelmiségiekre is kiterjedt. A történész valóban egy fehér foltot tüntetett el. A 45-ös emigráció önszerveződésében fontos szerep jutott a Magyar Szabadságmozgalomnak, és vezetőjének, Farkas Ferencnek, aki a hajdani kormányzó bizalmasa volt. A Szabadságmozgalom legfontosabb célját a magyarmenekültek segítése jelentette, akiknek egy részét az egykori koncentrációs táborokban helyezték el, kissé jobb körülmények között, amerikai őrség alatt. Létrejött egy országgyűlés is, egy emigráns kormány, de törekvéseiket nem koronázta siker: amikor a parlament, illetve a kormány tagjait Münchenbe hívták, az amerikaiak kifejtették, hogy az emigrációs kormánynem folytathatja működésétaz amerikai megszállt övezetben.
 
Nagymihály Zoltán, a RETÖRKI tudományos segédmunkatársa írása azt boncolgatja, hogy létezhet-e harmadik út a magyar emigrációban. Most visszatérünk a már említett Borbándi Gyulához, akihez a Látóhatár és az Új Látóhatár szervesen kapcsolódik. Itt egy nemzeti balos mozgalomról van szó, IGEN, NEMZETI ÉS BALOS! AKKOR MÉG VOLT ILYEN! Őket azért kritizálták, mert nem az USA volt számukra a politikai megváltó. 1956 tavaszától kezdve jelentős mértékben nőtt a Látóhatár jelentősége és olvasottsága. Feltűnést keltett néhány közleménye, főleg azok, amelyek az amerikai külpolitika alakulásából azt a következtetést vonták le, hogy egy esetleges magyarországi forradalom nem számíthat nyugati segítségre. Ez a folyóiratnak akkoriban sokat ártó felismerés végül beigazolódott, és amitől szerzői tartottak, bekövetkezett.
 
1957-től kezdődően belső egyenetlenségek és villongások támadtak. Kibékíthetetlen ellentét keletkezett a szerkesztőség két fele – a Vámos–Horváth és a Bikich–Borbándi–Molnár együttes – között. Ez szakadáshoz vezetett. Az előbbi kettő Látóhatár, az utóbbi három pedig Új Látóhatár néven folytatta a munkát, mind a két fél abban a meggyőződésben, hogy legitim örököse az addig közös folyóiratnak. A munkatársak túlnyomó többsége, az előfizetők és olvasók csaknem kivétel nélkül az utóbbi mögé álltak. Vámos és Horváth kellő érdeklődés és visszhang hiányában eléggé rendszertelenül és fennakadásokkal 1961 végéig jelentették meg folyóiratukat, három és fél esztendő alatt mindössze kilenc számot. A régi olvasók megmaradtak a folytonosságot biztosító és rendszeresen megjelenő Új Látóhatárnál, a kezdetben Vámosékkal rokonszenvező munkatársak is majd kivétel nélkül csatlakoztak hozzá. Vámos és Horváth 1962 februárjában visszatért Magyarországra, ahol új egzisztenciát azonnal, de folyóiratuk megígért hazai megjelentetéséhez engedélyt csak hosszabb idő után kaptak. A kommunista hatóságok amolyan kelet-nyugati folyóiratnak képzelték el a jövendő Látóhatárt, de miután a két szerkesztő kellő bizalom hiányában emigráns munkatársakat toborozni és nyugati kéziratokat szerezni nem tudott, a szerkesztőség élére hazai írók kerültek, majd a folyóirat 1972-ben addigi jellegében és formájában megszűnt. 1972 végén a kulturális hivatalok Látóhatár néven az irodalmi sajtóból tallózó folyóiratot indítottak.
 
Heil Kristóf Mihály a svájci emigrációról írva kifejti, hogy 1958.december 14-én Oltenben megalapították a Svájci Keresztény Magyar Munkás Szövetséget, ami munkaügyi, illetve jogvédelmi kérdésekben próbált a menekültek segítségére lenni.
 
Szekér Nóra, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója azt fejti ki, hogy az Egyesült Államokba vándorolt magyar tudósokat miként akarta beszervezni a magyarországi állambiztonság. Teller Edét, Szilárd Leót többször be akarták szervezni, de ők nemet mondtak. Érthető, mert nem voltak ostobák, tudták, hogy figyelik őket az amerikaiak, és ők nem akarták a megszerzett bizalmat eljátszani.
 
A kötet nem nyújt – a szerkesztő szerint nem is ez volt a cél – átfogó tablót a magyar emigráció törtnetéről, hanem olyan történeteket mutat be, amelyeket eddig még nem, vagy csak érintőlegesen vizsgáltak tudományos módszerekkel. Azt is megtudhatjuk, hogy az USA miként „játszott” a szervezetekkel. Erre kiváló példa, mikor a menekültek többsége a konzervatív Magyar Szabadság Mozgalommal rokonszenvezett, mégis minimális nemzetközi befolyást az Amerikai Egyesült Államok által támogatott Magyar Nemzeti Bizottmány szerzett.
A könyv 11 tanulmánya pedig jelentősen bővíti a múlt század emigrációtörténetének ismeretanyagát.
 
Cím: Szemelvények a magyar emigráció történetéből
Szerző: Heil Kristóf Mihály[szerk.]
Kiadó: Gondolat Kiadó
Megjelenés: 2025. január 27.
Megrendelhető a gondolatkiado.hu weboldalon.
 
m.a.
(2025.06.13.)