„Az igazság ment az utcára” – A poznańi munkásfelkelés

„Katolikus, és nem bolsevik Lengyelországot akarunk” – skandálták az egyházi és hazafias dalokat egyaránt éneklő demonstrálók 1956-ban. A poznańi felkelők természetesen hiába reménykedtek a nyugatiak és az emigráció segítségében, mint ahogy a más városokra kiterjedő felkelésben is

„Június 28-án és 29-én sűrítve pontosan az történik, ami alig néhány hónap elteltével hazánkban – hetekre kivetítve” – írta Kovács István polonista az 1956-os poznańi munkásfelkelésről, hozzátéve: „minden további lengyel megmozdulásnak – 1968, 1970, 1976, 1980 – a jelképessé vált 1956 a forrása”. Egyszerre lengyel és közép-európai – számunkra különösen ismerős – történet, ami azon a nyáron, közelebbről a „fekete csütörtökön” megesett.
A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos segédmunkatársának, Nagymihály Zoltánnak írása.

A magyar ’56 emlékezetének alakulását és hivatalos politikára gyakorolt hatását ismerve szinte elképzelhetetlen emlékképek idéződnek fel bennünk a nyugat-lengyelországi Poznańra tekintve. 1981-ben, a felkelés huszonötödik évfordulóján, még bőven a kommunista diktatúra idején, de még a hadiállapot bevezetése előtt, a Szolidaritás legendás évében emlékmű készül a negyed évszázaddal korábbi hősök és áldozatok tiszteletére. Két egymásba fűzött kereszt: az egyiken 1956, a másikon öt másik évszám (1968, 1970, 1976, 1980, 1981) szerepel. Az 1956-os nyár legendává vált főszereplői – mint Stanisław Matyja asztalos és Edmund Taszer szakszervezeti vezető – jelen van és beszédet mond. Ezzel párhuzamosan Edmund Makowski helyi történész tudományos konferenciát szervez a munkásfelkelésről, a legfiatalabb áldozat, a belbiztonsági erők által közelről agyonlőtt, tizenhárom éves – a lengyel és magyar történeti emlékezetben Mansfeld Péter mellett emlegetett – Romek Strzałkowskiról utcát neveznek el. Poznań és Budapest – ha a nyolcvanas évek elejét nézzük, mi sem lehetne távolabb egymástól.

Pedig a poznańi júniusnak és a budapesti ősznek nem kevés kapcsolódási pontja van. A magyarországinál jóval később meginduló lengyelországi „enyhülés” – melynek során kiengedik a börtönből Władysław Gomułka korábbi pártfőtitkárt, némileg enyhítenek a terrorrendszeren, a kevésbé keményvonalas, inkább „középutasnak” tekinthető Edward Ochabot választják főtitkárnak, sőt a párttagok számára még Hruscsov titkos, 20. kongresszuson elhangzott beszédét is sokszorosítják – a nyugat-lengyelországi Poznańba nemigen jutott el. Bár a városi átlagfizetés is 8 százalékkal alacsonyabb volt az országos átlagnál, a feszültség leginkább az akkor Sztálinról elnevezett Cegielski gyárban kulminálódott. A munkásság és annak megválasztott vezetői – elsősorban a velük kapcsolatos anyagi visszaélések, az alacsony fizetések, a rendezetlen élet- és munkakörülmények, a megemelt normák és adók ellen tiltakozva – a hatalommal való tárgyalás minden lépcsőjét végigjárták. Nyíltan megfogalmazták problémáikat és megoldási javaslatokat is kínáltak, majd küldöttséget menesztettek Varsóba, ahol a gépipari miniszter, Roman Fidelski ígéretet tett a követelések teljesítésére, hogy aztán másnap cinikusan egy másik, a munkások számára előnytelen változattal álljon elő. A megalázott gyári munkások a sztrájk mellett döntöttek – június 28-án hajnalban a 13 ezer embert foglalkoztató gyár 80 százaléka nem vette fel a munkát. A sztrájk nem maradt a gyár falai között – ahogy Kovács István írja: „Matyja, [Józef] Wielgosz, [Edmund] Sulejewski, [Tadeusz] Steciuk s a többiek nyomában – akiknek nevét maga alá temette a történelem – az utcára tódult több ezer ember. […] Fél hétkor megszólalt a gyár központi szirénája. Messzehangzó sivítása megbeszélt riadójel volt a poznańi üzemek számára.”

A Sztálin feliratot a gyár kapujáról azonnal leverő munkások nyomában mintegy százezer tüntető, a város lakosságának több mint negyede vonult fel. A kezdetben gazdasági-szociális jellegű jelszavak hamar politikaivá alakultak – a később egymás mellé helyezett, „Kenyeret és szabadságot” tábla jól kifejezte a lengyel emberek hangulatát. „Normális életet akarunk”, „Katolikus, és nem bolsevik Lengyelországot akarunk” – skandálták az egyházi és hazafias dalokat egyaránt éneklő demonstrálók, akik talán még ekkor is megelégedtek volna az Ochabbal vagy Józef Cyrankiewicz miniszterelnökkel való tárgyalással. A hatalom, az éppen ülésező Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) Központi Bizottsága (KB) azonban erre nem volt hajlandó – sőt a lakosság által talán leginkább gyűlölt személyiség, a szovjet és lengyel állampolgár, ekkor lengyel honvédelmi miniszter Rokosszovszkij miniszter javaslatára a tüntetés leverése mellett döntöttek. Közben eldördültek az első lövések az ekkor még fegyvertelen tömegre – természetesen a lengyel állambiztonság, a Belbiztonsági Szolgálat épülete előtt. A rendőrség nem volt alkalmas a kommunista rend fenntartására – a mintegy 10 ezer fegyveres és több száz tank ellen a felkelők Molotov-koktélokkal vették fel a küzdelmet. Az áldozatok számáról eltérő becsléseket tudunk: a már idézett Edmund Makowski 73 halottat név szerint azonosított, mások 79 elhunytról tudnak. A letartóztatott 247 emberből 196 munkás volt – ez jól mutatja a Lengyelországban és a kommunista blokk többi országában egyaránt „imperialista lázadásnak” nevezett eseménysor valós jellegét.

A poznańi felkelők természetesen hiába reménykedtek a nyugatiak és az emigráció segítségében, mint ahogy a más városokra kiterjedő felkelésben is. A szellemet ugyanakkor már nem lehetett visszanyomni a palackba: a „lengyel június” nem volt eredménytelen. Az események után rögtön a „munkáshatalomra” kezet emelők kezének levágásáról értekező Cyrankiewicz miniszterelnök vagy a Budapesten a Petőfi Kört „ideológiai Poznańnak” nevező Mikojan fenyegető szavai ellenére az olvadás légkörében megkezdődő perek során nem hoztak halálos ítéletet, és büntetésüket is csak az egy államvédelmi tiszt meglincselésben résztvevőknek kellett letölteniük. A „júniust” október követte: az akkor reformernek és emberarcúnak tűnő Władysław Gomułkát október 21-én – a Varsóba érkező Hruscsovékkal is dacolva – a lengyel kommunista párt főtitkárává választotta. A korábban kegyvesztetté vált, most visszatérő kommunista vezető a poznańi eseményeket ekkor úgy értékelte: nevetséges, hogy külföldi ügynökök aknamunkája áll mögötte, és a korábbi pártvezetést tette felelőssé az események elfajulásáért. Gomułka ügyesen kihasználta a kirobbanó magyar forradalmat, majd szabadságharcot – a kommunista „rend” biztosítékaként, egyben a nemzeti törekvések megfogalmazójaként mutatkozott.

A magyar hősök számára többek között Poznańból is érkező lengyel vér nemcsak a két nép szolidaritásának és szabadságvágyának, de a csaknem egyszerre vívott közös harcnak is jelképe volt. Bár a poznańi hősök nevei közül sokat valóban maga alá gyűrt a történelem – felkelésük emléke fennmaradt, emlékezete Gomułka dicstelen bukása után is megőrződött. Az egyik résztvevő, Józef Wielgosz az akkor a munkások által hordott szegényes facipők kopogását emelte ki – amelynek köszönhetően a menetet a távolból is hallani lehetett, és amely csörömpölések sokak számára a kényszermunkatáborokat idézték fel. Az eseményeket nemes egyszerűséggel így összegezte: „Nem más, mint az igazság ment az utcára, hogy megmutassa a város valódi természetét.” És a hagyományait őrző lengyel nemzetét is.

Felhasznált irodalom

Kovács István: A poznańi „fekete csütörtök”. Lengyelország, 1956. június. 1–2. Magyar Napló, 1990. 06. 28. 11., 1990. 07. 05. 10–11.

Kovács István: Csoda a Visztuálánál és a Balti-tengernél. Budapest, Európa, 2006.

Jarosiński, Mariusz: Poznań, June 1956. The 64th anniversary of the workers’ protests broke out in Poznań. (2020). https://polishhistory.pl/poznan-june-1956/ (Utolsó letöltés: 2023. 06. 27.)

Kaźmierczak, Krzysztof M.: Zapomniany lider robotników, pominięty uczestnik Czerwca ’56. Gloswielkopolski.pl, 2013. 07. 11.

Kemp-Welch, Tony: Szabadulás a sztálini örökségtől: Lengyelország 1956-ban. Pro Minoritate, 2007/1, 161–181.

Mitrovits Miklós: Edmund Makowski: Poznański Czerwiec 1956. Pierwszy bunt społeczeństwa w PRL [Poznańi június, 1956. A társadalom első felkelése a Lengyel Népköztársaságban]. Világtörténet, 2006/3–4, 86–90.

Szukała, Michał: Stanisław Matyja. Dzieje.pl, 2021. 06. 23.

Tischler János: „Hogy megcsendüljön minden gyáva fül”. Lengyel-magyar közelmúlt. Budapest, Jelenkor, 2003.

Tischler János: A néphatalom fejszése. Poznań, 1956. június 28. Élet és Irodalom, 2005. 07. 01. 5.

Forrás: retorki.hu
(2025.06.28.)