Aki tudta, hogy szükség van rá – Varjú Imre (1932–2025) 1956-os szerepvállalásáról

1956. november 4-e és 9-e között folyamatosan gyóntatott, sebesülteknek segített, szentkenetet adott fel. November 4-én nyolcvankét, inkubátorban fekvő gyermeket keresztelt meg.

Június 13-án, 93 éves korában elhunyt Varjú Imre, a pestszentlőrinci Mária Szeplőtelen Szíve és a budavári Mátyás-templom korábbi plébánosa, akit június 26-án 10 órakor temettek el a soroksár-újtelepi Fatima Szűzanya-templomban. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos segédmunkatársa, Nagymihály Zoltán, a katolikus pap 1956-os szerepvállalását eleveníti fel.

A bizonyosság és a válaszok megtalálásának éve volt 1956 Varjú Imre számára. Június 17-én a Hejcére számüzött Pétery József püspököt „helyettesítő” Kovács Vince váci segédpüspök, általános püspöki helynök szentelte pappá, ám doktori tanulmányai miatt azonnal visszatért a budapesti Központi Papi Szemináriumba. Visszaemlékezései szerint ekkortájt a papokat is sokat foglalkoztatta a kérdés: vajon szüksége van-e rájuk az „új világnak”, amely az ateizmusból és a materializmusból kívánt kizárólagos államvallást és -ideológiát faragni. A kérdésre a Történelem (és annak Ura), valamint az egységesülő magyar nemzet gyors és határozott választ adott.

Október 22-étől csendes lelkigyakorlat zajlott a szemináriumban, amelyet az akkor sükösdi plébános, később hajlíthatatlanságáról ismert pécsi segédpüspök, Belon Gellért vezetett. Az eseményekről csak hang- és hírfoszlányok jutottak el a kispapokig, a konkrétumokról csak 27-én, a lelkigyakorlat végeztével értesülhettek. Varjú Imre – a Vöröskereszt kérésére, számos kispaptársával együtt – október 28-ától, felsőbb egyházi engedéllyel kezdett segédkezni a Bakáts téri kórházban, az „akció” egyik fő szervezője az akkor negyedéves hallgató, korábbi huszártiszt, a Recsket is megjárt Tabódy István volt. „Ahogy sorra jártuk a sebesülteket, a pap láttán könnybe lábadt a szemük. Az egyik fiatal munkás arra kért, üljek oda a lába helyére – amit amputálni kellett –, közben fuldoklott a könnyeitől, úgy kérdezte: hol voltunk, mi, papok, amikor a legnagyobb szükség lett volna ránk? A harcokban nem volt, aki föladja a szent kenetet a sebesülteknek, haldoklóknak. Azért, mert nem láttok bennünket minden vasárnap a templomban, a lelkünk mélyén él valami, valaki; nekünk is kell, hogy legyen Istenünk.” Október 30-ától napi több órát gyóntatott a kórházban, és szervezőként vett részt a Bakáts téri templomban Mindszenty bíboros titkára, Turchányi Egon által az elhunyt hősökért celebrált szentmisén.

A november 4-én bekövetkező második szovjet intervenció nem módosított a papság legfőbb küldetésén. A vasárnap reggel 7 órai, Egyetemi templomban tartandó szentmise előtt egy, a Kecskeméti utcán keresztülfutó, a szovjet tankok által lelőtt férfinak feladta a betegek kenetét, majd az Oltáriszentséget magához véve elindult a Bakáts tér felé. „A Kálvin téren látták az oroszok, hogy jön egy reverendás pap. A nyakamban ott volt az Oltáriszentség. Két katona rám szegezte a géppuskáját, de nem féltem, hogy meg fogok halni. Arra gondoltam: akkor nem tudom bevinni az Oltáriszentséget a kórházba, tehát nem halhatok meg. És arra, hogy Jézust viszem, ha lelőnek, utána csak fölvisz a mennyországba. Elhaladtam a tankok előtt. Nem lőttek.” November 4-e és 9-e között folyamatosan gyóntatott, sebesülteknek segített, szentkenetet adott fel. 4-én nyolcvankét, inkubátorban fekvő gyermeket keresztelt meg, 6-ától – a Knézich utcai nővérektől szerzett „kellékek” megszerzése után – naponta tartott szentmisét. „Nem volt ott hihetetlen ember, a katolikusok mind gyóntak és áldoztak, a többiek is imádkoztak velünk együtt.”

A megpróbáltatásoknak persze ezzel még nem volt vége. November 25-én egy, a papi szemináriumban tartott önképzőköri esten – Tabódy István társaságában – tartott előadást, „várják-e a papot a világban” témakörben. Az általa elmondottak később egy, vidéki papok számára készített összegzésben is szerepeltek, amelyben a szeminaristák budapesti, forradalom alatti élményeikről számoltak be. E röplapozás, illetve sokszorosítás – ez utóbbiban, a stencilezésben az ügynöki jelentések szerint Varjú Imrének kulcsszerepe volt – lett a „főbűn” a központi szeminaristák perében. A kommunista propagandában csak „gyalázkodó brosúrának” bélyegzett kiadvány szerkesztői közül Kuklay Antal tíz, Marcheschi Károly öt, Varjú Imre négy, Nagy Árpád segédlelkész pedig másfél év börtönbüntetést kapott. Varjú atya büntetését „felezték”, így 1959. május 10-én szabadult. A kiskunhalasi tanyavilág után Újpest-Megyeren, Soroksáron és Rákospalotán volt káplán, majd Borosberényben lett plébános. (Egy itt szervezett passiójátékra – ilyen és olyan figyelmet egyaránt felkeltve – korábbi rabtársát, Darvas Iván színművészt hívta meg szavalni.) 1979 és 2003 között Pestszentlőrincen, 2003 és 2010 között a budavári Mátyás-templom plébánosaként szolgált.

Varjú Imre nem harcolt fegyverrel, mint Budavárában az esztergomi ferences Végvári Vazul; nem került emigrációba, hogy ott az emigráns/diaszpóramagyarság hit- és kulturális életét erősítse, mint a győri, Burg Kastlban, illetve Burgenlandon maradandót alkotó Galambos Ferenc Iréneusz; nem végezték ki, mint Erdélyben Szoboszlay Aladárt és Ábrahám Árpádot. Tette, amit tennie kellett, és amit hivatása parancsolt. Ahogy egy ügynökjelentés fogalmazott róla letartóztatása előtt: „rendes és csendes” volt a szemináriumban, így nem is értik, „mi változtatta meg”. Valójában az akkor még csak néhány hónapja felszentelt pap nemcsak világosan tudta, mi a feladata, hanem rendületlenül hitt is a szabaddá tevő igazság mindenekfeletti erejében.

Felhasznált irodalom:

Balogh Margit: A katolikus egyház és a forradalom. Események a források tükrében 1955 őszétől 1956 őszéig. Századok, 1998/1, 1053–1088.

Ellenforradalmi összeesküvőket lepleztek le Budapesten. Horthysta tisztek és papok fegyveres csoportot szerveztek és gyalázkodó brosúrákat állítottak elő. Csongrád Megyei Hírlap, 1957. 08. 01. 2.

Elmer István: Kellünk-e még ennek a világnak? Varjú Imre plébános emlékezése 1956-ra. Új Ember, 2006. 10. 22. 17.

Gável András: Boldog ember akartam lenni egész életemben. Varjú Imre vasmisés pap a Vasárnapnak. Vasárnap.hu, 2021. 06. 11. https://vasarnap.hu/2021/06/11/boldog-ember-akartam-lenni-egesz-eletemben-varju-imre-vasmises-pap-a-vasarnapnak/ (Utolsó letöltés: 2025. 06. 25.).

Jeszenszky Zsófia: Isten és ember szolgálatában. Beszélgetés dr. Varjú Imre plébánossal. Új Magyarország, 1992. 11. 03. 13.

Magyar Katolikus Lexikon. Szerk. Viczián János – Diós István. https://lexikon.katolikus.hu/V/Varj%C3%BA.html (Utolsó letöltés: 2025. 06. 25.).

Mészáros Barnabás: A Központi Papnevelő Intézet növendékei és az 1956-os forradalom. In: A katolikus egyház és az 1956-os forradalom. Szerk. Botos Katalin. Budapest, Pázmány Press, 2018.

Szántó Konrád: A magyar katolikus papság részvétele az 1956-os forradalomban. Zalai Hírlap, 1993. 10. 26. 8.

Székely Tibor: „Kispaplázadás”, 1957–1961. A római katolikus püspöki kar és a Központi Szeminárium kispapjai naplója a forradalom bukásától a kispaplázadás felszámolásáig. Kézirat, 2011. https://www.mek.oszk.hu/06500/06539/pdf/hatalom1.pdf (Utolsó letöltés: 2025. 06. 25.)

Thullner Zsuzsanna: „Jézust viszem, ha lelőnek, csak fölvisz a mennyországba”. Varjú Imre nyugalmazott plébános az 1956-os forradalomról. Új Ember, 2016. 10. 23. 8.

Forrás: retorki.hu
(2026.06.29.)