A „halállal kacér haza” énekese – Nagy László versei 1956-ról

Száz éve, 1925. július 17-én született a 20. század második felének egyik legkiválóbb magyar költője, Nagy László. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársa, Nagymihály Zoltán ebből az alkalomból az 1956-os forradalom és szabadságharc által ihletett verseit, azok megszületésének és megjelenésének körülményeit mutatja be.

„Én fordítom a követ félre, / csodák csodája: / kiülök a sír peremére.” Nagy László Csodák csodája című verse az Új Hang 1956. októberi (utolsó) számában jelent meg.[1] A feltámadás leírásával kezdődő verset túlzott leegyszerűsítés volna jóslatként és a forradalom előérzeteként értelmezni. Még akkor is így van ez, ha a költő az elsők között azonosította a kommunista propaganda és a valóság közötti égbekiáltó ellentétet (Aszály), a véres zsarnokság védtelent gyilkoló „heródesi” tobzódását (Játék karácsonykor) vagy éppen „a bizánci erősségben” érkező „jégverés”, „dúlás” tüneteit (Gyöngyszoknya).[2] Egy későbbi, 1974-es önéletrajzi visszaemlékezésében pontosan azonosította a forradalom előzményeit (a szülőföldjén tapasztalt „észbontóan tragikomikus helyzet”, a „meggyalázott emberek”, a „néptől idegen erők” érlelték „az 1956-os nemzeti tragédiát”), az „erjedés” folyamatában való felemás részvételét („a tragédia előtti mozgalomban tán csak a verseim vettek részt”), valamint a neofita reformerek iránti bizalmatlanságát („Személyem vonakodott, mert glédába kerültem volna sokakkal, akik verseimért még nemrég rámfintorogtak és üldöztek is: a másodszori átnyergelőkkel, akik majd harmadszor is átnyergelnek.”)[3]

A forradalom és szabadságharc eseménysorozatában nem vett részt – felesége, Szécsi Margit súlyos tüdőbetegsége a dicsőséges, majd tragikus napok idejére esett. Mégsem múlt el nyomtalanul az ősz a család felett. „Margit ablakán golyólyuk, a falban becsapódás nyoma, naponta díszsortűz a Kerepesi temető felől” – emlékezett az öccs, Ágh István,[4] akit az október 25-ei, Országház előtti sortűz – vagy ahogy ő nevezte: „körvadászat” – sebzett meg. A Gellért-hegyi Sziklakórházból – az ágyúzások elcsendesülése után – bátyja vitte haza. „Bátyám bolgár irhabundájába takart, mert november közepén az idő nagyon hidegre fordult, megderesedett, ballonkabátom pedig csupa vér és sár. Csak otthon vettük észre, mindkét oldalán golyósorozat pörkölt lukjai, ahogy feküdtem azon a kimért szűk helyen, ott, ahol máig is vagyok. A kabátot elégettük sár-vér-mosatlanul.”[5]

Nagy Lászlót – mint oly sokakat, akiket az újra berendezkedő hatalom a forradalom előkészítői közé sorolt – méltatlan támadások érték a (párt)sajtóban.[6] Csupán egy verssorral válaszolt – azon kevesek egyikével, amelyek ezekben az években megjelentek tőle.[7] Az erkölcsi példaadás nem engedte hamisan szólni. Monográfusainak egyike, Görömbei András a Himnusz minden időben kötettel (1965) kapcsolatos első szerzői feljegyzéseket 1962-re datálta. A Vérugató tündér versciklus darabjai ekkor már készen voltak.[8] Elsősorban e ciklus költeményei azok, amelyek – a családi fájdalom és kétségbeesés mellett – a nemzet dicsőségét és tragédiáját középpontba emelve 1956 elbeszélhetetlen őszi napjairól szólnak. Az azokban részt nem vevő költő nem a megfigyelő, hanem az átélő és azokat mélyen megszenvedő, önvádló emberként szól. Ágh István szavaival: „a forradalom nyomjelző képeit” festette le.[9] „Meghalni se tudtál, / te csak az asztalra buktál, / beborultál, […] egy árva hajszálat se küldtél, / csak beleőszültél, / csak beleőrültél.” (A falak négyszögében).[10] A versek kulcsszava a „fekete”: feketék a sebek, amelyeket „hoz a vonat”, a katona, aki eljön (A város címere), fekete a „vénák világa” (A jövő vacogása).[11] Ennek további hangulati megerősítéseként idéződnek fel a gyászszalagok, amelyek „közt az Édes / már megint sírvafakadt” (Varjú-koszorú), a karácsonyfa pedig „csillagig növő halálfa”-ként (Karácsony, fekete glória) van jelen.[12] A „fekete” mellett a visszatérő „anyag” a „vér”: „a tej nem akar / újra meg újra vízzé válni, / hát majd hirtelen bevérzenek / a tejüzemek…”, a karácsonyfa is „vér-illatos”.[13] A költő verssel állít emlékművet a fiatal hősöknek, akikről „nem hittem volna soha: / hogy ti szűzek az ágyatokban / hideg fegyverrel feküsztök, soha: / hogy ti kölykek a tejfogatok / hirtelen kipotyog…” (A város címere), a „sikoly-címeres lányoknak”, „üszöktől cirmos virágoknak”, „komor vagányoknak” (A falak négyszögében).[14] A „fekete katona” mellett puskadörrenés, a vadászok lépései (Vadászok lépnek), sortüzek, „torkolat-tüzek” idézik meg a veszély és félelem hangulatát. A napokat, amikor „megvakul a naptár, a történelem”, de a hattyú „csőrében krónika, / hozza a holtak nevét.” (Várom a havat)[15] A vadászok talpa alatt a „dér” ropog, „hazug hóesés”, „szabályos tél”, „jégvirág” adja a természeti környezetet – a forradalom előtti korszak Nagy László-i metaforái térnek vissza.[16] Visszaváltozott minden – márcsak a remény segíthet, „az ész hiába keres”. Erről vall a hazát és a szerelmet a legkomplexebben összekapcsoló, legtömörebben szóló négysoros: „Sarki hideget, sivatagi hőt / a vak remény szívemen össze-vet, / háborgóbban imádni nem lehet, / halállal kacér hazát, szeretőt.” (A vak remény).[17] A versek a szabadságharc váratlanságát éppen úgy megidézik, mint a fiatal nemzedék gyors felnőtté válását és a megtorlás szörnyű képeit. A kötet más versciklusaiban is visszatér ugyanaz az élményanyag: „mintha nem történt volna semmi / se csoda se halál se szégyen / remény szopik a selymes fényben / millió arca buborékol / semmi katonás villogás” (Álomi beszédem), majd egy Dózsa György-hasonlatot is felidéző versben ekképpen: „Ismerősek évezred óta, / szerelmesek egy lobogóba, / emlékeimben ismerősek, / megölve is szörnyen erősek, / megnyúzva is őrjítő szépek, / elvérezve is lüktetések!” (Vendégek jövetele).[18] „Szinte csoda volt, hogy 1965-ben […] megjelenhetett” – írta a Nagy Lászlóról szintén monográfiát jegyző irodalomtörténész, Vasy Géza A város címere című versről,[19] de alighanem a fent taglaltak mindegyikére igaz a megállapítás.[20] Legalább ily csoda és egybeesés, hogy Ágh István szintén ebben az évben megjelent, bemutatkozó kötetében napvilágot láthatott az október 25-ei, személyes emlékeket megidéző vers: „Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt, / mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt, / ereimben a kín keringett mérgeivel, / ruhám lángolását friss vérem oltotta el.”[21]

Nem minden ekkor született Nagy László-vers csúszott át persze a cenzúra rostáján. Vasy Géza idézi fel a Kinek fáj, emberek című verset, amely csak a következő év, egész életművet felölelő válogatásában, az Arccal a tengernek kötetben jelent meg, holott keletkezését tekintve jóval korábbi.[22] A költemény „helyzetjelentése” szerint: „Ki olda meg téged, dráma, / te fehér-fekete? / Megoldhatatlan a lét, / mint a jegenyék csupa-jég, / csupa-lánc lakzis menete. // Mozdulatlanná remekít / mindent a hideg, / betábláz a fagy üvege. / E leltárból nem menekül / se anyag, se alak. / Ordas csillagok virrasztanak.”[23] A vers közvetlenül a Vérugrató tündér ciklus elé szerkesztve jelent meg, a grafikus-jóbarát Kondor Béla illusztrációjával – a Karácsony, fekete glória című vers mellé így került „kezében puskát tartó, fekete, szőrös angyal (az éjszaka sisakos denevérje)”, amely – Szakolczay Lajos megfogalmazása szerint – bizonyítja „a rajzhálójában is poétikai értelmezést rejtő grafikus nem mindennapi beleélő képességét”.[24] Két költemény még később, 1974-ben, a Kortársban jelenhetett meg – Versek régi irkákból cím alatt. A Kitűnik származásom című már felütésében sem hagy kétséget a költő értékválasztásáról, a szabadságharc hőseinek tovább élő/éltető példájáról („A vértanúk vajúdva, / magukból dögönyözve / uszítnak élni újra. // Húsukból erjedt lángot, / kéklő lidérc-kelengyét / adnak, pólyát meg pántot.”).[25] A Semmi fenség kevésbé egyértelműen, az elvonuló gyászkocsi, a „két fekete herélt ló” és a „minden elevent” felvevő kamera társításával idézi meg ugyanazt a témát.[26]

„Mi az, amit ennél a legnagyobb szabadság közepette is ki tud mondani a magyar ember arról, ami történt?” – tette fel a kérdést már a rendszerváltás után, Nagy László e verseire utalva Csurka István.[27] Ugyanő másutt hozzátette: a költő által megrajzolt ’56-os tablót „úgy vett[e] tudomásul és úgy értett[e] meg az irodalmi és majdnem irodalmi közvélemény, mintha nem is hallotta volna meg és nem is értené. Mert másként nem lehetett. Nagy Lászlót szavalták, szerették, lázban égtek érte, költők sora követte, de a történet a maga teljes valójában nem lett elmondva, s így a nemzet végeredményben csonka tudattal, csökevényes lélekkel tengette napjait. A forradalom leverése ezzel és ekkor vált teljessé, amikor az emlékezetét elföldelték.”[28] Nagy László tudta azt is, hogy a nemzetnek a forradalom tapasztalatait is be kell iktatnia saját gondolkodásába. A leveretésében is dicsőséges, igazságában hosszú évtizedekig elhallgatott forradalom véres-fekete színeit, nemzedékek számára például szolgáló hősiességének emlékképeit aligha rajzolta meg bárki Nagy Lászlónál szebben. Őmaga is e „torkonvágott forradalom pirosát s gyászát” viselte legbelül.[29]

[1] Új Hang, 1956/10, 48–49.

[2] A vonatkozó verseket lásd: Nagy László: Aszály. In: Uő: A nap jegyese. Budapest, Szépirodalmi, 1954, 30–31.; Uő: Játék karácsonykor. In: A vasárnap gyönyöre. Budapest, Magvető, 1956, 17–19.; Uő: Gyöngyszoknya. Csillag, 1954/6, 993–996.

[3] Nagy László: Életem. In: Uő: Adok nektek aranyvesszőt. Összegyűjtött prózai írások. Szerk. Hegedős Mária. Budapest, Magvető, 1979, 23–38.

[4] Utak bátyámhoz. Magyar Nemzet, 1988. 03. 26. 11.

[5] Ágh István: Hulló levelek vére. Magyar Nemzet, 1988. 12. 10. 11.

[6] Kétféle aggodalom. Népszabadság, 1957. 06. 16. 10.; Jovánovics Miklós: Háttal előre? Nagy László költészetéről. Élet és Irodalom, 1958. 04. 04. 9.

[7] „Iszonyattól ha szédülök, / Ha a pimaszság rámdörög, / Önmagammal ha küszködök, / Gyönyörűm, te segíts engem!” Nagy László: Himnusz minden időben. Kortárs, 1958/5, 711. Bővebben lásd: Domokos Mátyás: Leletmentés. Budapest, Osiris, 1996, 149–150.

[8] Görömbei András: Nagy László költészete. Debrecen, Kossuth, 2005, 278–279.

[9] Ágh István: „ne feledd… Soha nem feledem”. In: Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet. Válogatott versek. Szerk. Sebestyén Ilona. Budapest, Nap, 2025, 103.

[10] Nagy László: Himnusz minden időben. Budapest, Szépirodalmi, 1965, 21.

[11] Uo. 9–11., 16. A „fekete” jelentőségéről bővebben lásd: Görömbei i. m. 2005, 282–283.

[12] Nagy L. i. m. 1965, 18., 20.

[13] Uo. 10., 20.

[14] Uo. 10–11., 21.

[15] Uo. 10., 14., 18–19., 21.

[16] Uo. 10., 19., 21–22. A természeti jelenségek szerepéről lásd: Haas György: Nagy László (1925–1978). Katolikus Szemle (Róma), 1978/2, 179.

[17] Nagy L. i. m. 1965, 17. Alföldy Jenő irodalomtörténész szerint a „haza” és „szerető” egymás mellé állítása Petőfi „szabadság, szerelem” fogalompárját és a ’48–49-es szabadságharcot idézi vissza. Alföldy Jenő: A vak remény. Hitel, 1995/7, 20–22.

[18] Nagy L. i. m. 1965, 31., 108–109.

[19] E vers különleges értelmezését nyújtja Szörényi László irodalomtörténész, aki szerint „Nagy László […] a fekete katonákat behívó csürhe ellensúlyát fedezi fel az ifjú harcosokban, lányokban és fiúkban, akik életüket áldozták a szabadságért, tehát mártíriumukkal megmentették a hazát, újrarajzolták címerét, illetve visszaállították az igazit, a kommunista álcímer helyett. A vér vöröse és a földre hullajtott tejfogak fehére: azaz a később négy folyónak allegorizált, Árpád-kori vörös-ezüst sávok a magyar címerben, »cirkalma«, vagyis a címert oldalról körítő koszorúja is helyreáll a címerpajzsnak, a szovjet »autonóm területet« megillető búzakoszorú helyett…” Szörényi László: „Ez az én testamentumom…”. Zrínyi szellem-ujja. Magyar Szemle, 2021/1, 83.

[20] Vasy Géza: Nagy László. Kortárs, 2017/2, 90.

[21] Halottak napjára. In: Ágh István: Szabad-e énekelni. Budapest, Magvető, 1965, 78.

[22] Vasy szerint maga Nagy László úgy gondolhatta, hogy egy gyűjteményes, korábbi verseket összegző kötetben könnyebben „benne maradhat” a vers, mint a jobban vizsgált új versek között. Vasy i. m. 2007, 90–91.

[23] Nagy László: Kinek fáj, emberek. In: Uő: Arccal a tengernek. Versek, 1944–1965. Budapest, Szépirodalmi, 1966, 200–201.

[24] Uo. 211.; Szakolczay Lajos: Korítélet. Kondor Béla életmű-kiállítása a KOGART-ban. Hitel, 2007/8, 96.

[25] Kortárs, 1974/9, 1347.

[26] Kortárs, 1974/9, 1348.

[27] Csurka István: Felszabadult-e a magyar irodalom? Hozzászólás. Alföld, 1992/2, 47.

[28] Uő: Az esztéta. Budapest, Magyar Fórum, 2006, 98.

[29] Nagy László a Kilencek költőcsoport tagjairól írta első kötetük megjelenésekor, 1969-ban: „A torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát viselik belül.” Előszó. In: Elérhetetlen föld. Kilenc költő versei. Szerk. Angyal János. Budapest, Írószövetség KISZ-szervezete, 1969, 3–4.

Forrás: retorki.hu
(2025.07.19.)