HELISINKIBEN A KÁRPÁT-MEDENCI MAGYARSÁG SZÉTTAGOLTSÁGA MELLETT DÖNTÖTTEK

MEGJELENT A RENDSZERVÁLTÓ SZEMLE X. ÉVFOLYAMÁNAK 3. SZÁMA

Az 1975-ben elinduló helsinki folyamattal nemcsak az 1945-ös jaltai status quo került megerősítésre, hanem ezáltal a közép-kelet-európai határok etnikai viszonyokat jobban tükröző módosításának akár csak elméleti lehetősége is megszűnt.

A fenti idézet Strausz Péter, a folyóirat főszerkesztőjének, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos igazgatójának előszavában olvasható, aki megemlékezett M.Kiss Sándorról, Kiss Gy. Csabáról és Kásler Miklósról is. „Mindannyiuk halála megrázó volt. Nem csupán a személyes veszteség okán, hanem amiatt is, mert M. Kiss és Kiss Gy. professzor urakkal az a történészgeneráció is tovább fogyatkozott, amely már a rendszerváltást megelőzően, a kádári-aczéli időszak fojtogató tudománypolitikai légkörében is sokat tett a 20. századi magyar és közép-európai történelem kutatásáért, 1990 után pedig a  még inkább kibontakoztathatta képességeit, s a tudomány mellett a közélet színterén is tevékenyen közreműködött múltunk objektív bemutatásában, ezáltal a jelen problémáinak mélyebb megértésében is. Mindketten a „régi iskola” neveltjei, majd mesterei voltak: a lelkiismeretes kutatómunkában és a személyes, emberi kapcsolatokban hittek, ezért is tudtak sajátszakmai műhelyt létrehozni sok tehetséges tanítvánnyal. Személyiségük, tudományos hitvallásuk sokaknak szolgált követendő mintául, zsinórmértékül.”
 
Lehetetlenből a lehetségest. „Aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem fogja elérni soha.” Johann Wolfgang von Goethe tanácsát akarva-akaratlan követték az emigrációban és a határon túl élő magyarok, akik a helsinki dekalógnak emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartását, illetve a népek egyenjogúságát rögzítő két pontjába „kapaszkodva” aktivizálták magukat. Az emigránsok közül többen pedig az elnémított magyar nemzet helyett szóltak a világ előtt. Ezt az izgalmas témát boncolgatja Nagymihály Zoltán, a folyóirat olvasószerkesztője Kerülőút című munkájában. A szerző leírja, hogy 1975 után az emigránsok tevékenységének centrumában a magyarság maradt. Egyrészt az otthoni, létező jogsértések és a helsinki nyilatkozat tartalmát semmibe vevő törvénykezés ellen tiltakoztak, másrészt támogatták a lábrakapó ellenzéki csoportokat. Például „Tollas Tibor, a Nemzetőr főszerkesztője az új nemzedék szerepvállalását, a fiatal írók 1979-es lakiteleki találkozóját méltatta, amelyet – a Charta 77-et támogató aláírásgyűjtés mellett –a magyar szellemi élet 1956 utáni legfontosabb eseményének nevezett. Az otthoni fiatalok bátor példamutatását sok, szerinte a kompromisszumokra túlzottan hajlamos emigránstársak figyelmébe is ajánlotta. Szintén a Nemzetőr adott helyt Csoóri Sándor Egy nomád értelmiségi című, a kecskeméti Forrás című lapból kivágott esszéjének, valamint az ezt követő, Lezsák Sándor költő által kezdeményezett aláírásgyűjtés hírének is.” Nagymihály megállapítja, hogy az emigrációnak a módszereit össze kellett hangolnia a nyugat-európai politika fővonalával. Így sokszor csak kerülőúton tudtak segíteni a Kárpát-medencében élő magyarságon.
 
Vajda Barnabás Helsinki 1975, vallásszabadság, Csehszlovákia című munkájában ír a három kosárról. A konferencia ötlete már az 1950-es években felmerült szovjet részről, de valódi előrelépés csak a két német állam közötti enyhülést követően, az 1960-as évek végén történt. A Varsói Szerződés országai 1966-ban hivatalosan is felvetették egy európai biztonsági konferencia megrendezését, amelyet a NATO végül támogatott. Az 1975. augusztus 1-jén aláírt Helsinki Záróokmány (Helsinki Final Act) a hidegháború egyik kulcsfontosságú diplomáciai eseménye volt, melyen 35 ország – köztük az Egyesült Államok, a Szovjetunió, valamint gyakorlatilag minden létező európai ország képviselője – vett részt. A dokumentum három nagy tematikus „kosárra” oszlott:
-politikai és biztonsági kérdések,
-gazdasági, tudományos és környezetvédelmi együttműködés,
-emberi jogok és humanitárius kapcsolatok (ez volt a harmadik kosár).
 
Az elsőbe tartozott a határok sérthetetlensége, és más országok belügyeibe ne nem avatkozás. Ezért Bukarest a belügyeibe való beavatkozásnak minősítette, ha bárki felvetette az erdélyi magyarok kérdését.
Helsinki után Moszkva úgy tekinthetett önmagára, hogy ő vált az európai színtér legnagyobb és privilegizált nagyhatalmi döntnökévé. Érdekes, hogy az előkésztés fázisában nem irányult különösebb figyelem az első kosár 8. alapelvére, amely kimondta: ,,A népek egyenjogúsága és önrendelkezésijoga elvének értelmében valamennyi népnek mindenkor joga van ahhoz, hogy teljesen szabadon, bármikor és belátása szerint, külső beavatkozás nélkül határozza meg belső és külső politikai helyzetét, és belátása szerint valósítsa meg politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődését.” 1975-ben minden józanul gondolkodó politikusnak tudnia kellett Nyugaton és Keleten egyaránt, hogy ezeknek a szavaknak nincs realitásuk, legalábbis a belátható jövőben.”
 
A „harmadik kosár” forradalmi újdonsága: az emberi jogi kötelezettségek nem csupán retorikai szinten, hanem a gyakorlatban is a nemzetközi kapcsolatok elengedhetetlen részévé váltak. Kulcspontjai:
 
*Alapvető emberi jogok és szabadságjogok tisztelete (pl. vallás- és véleményszabadság, mozgásszabadság).
 
*Személyes és kulturális kapcsolatok előmozdítása, például:
 
családtagok látogatása és családegyesítés,
 
szabad információáramlás, sajtó és újságírók helyzetének javítása,
 
oktatási, tudományos és kulturális csereprogramok.
 

A helsinki folyamatban részes államok megígérték, hogy pozitívan és humanitárius szellemben bírálják el a családegyesítési kérelmeket, egyszerűsítik a ki- és beutazás adminisztrációját, és elősegítik a személyes és szakmai utak szabadságát.
 
Lényeges, ha a mai visegrádi országokat nézzük, hogy „Helsinikire hivatkozva alakult meg a Charta 77 nevű csehszlovák jogvédő szervezet, amelynek egyik arca Václav Havel író lett. Az illegalitásban működő szervezet folyamatosan a Helsinkiben elfogadott elvekre hivatkozva követelte a kommunista cseh-szlovák kormánytól az emberi és politikai jogok kiszélesítését már a legelső, 1977. január 1-jén közzétett nyilatkozatában. Ilyen módon Helsinki az 1989-es cseh-szlovákiai rendszerváltás egyik történeti előzménye és eszmei hivatkozási alapja lett”, de mindez az országban élő magyarok problémáit nem oldotta meg.
 
A csehszlovákiai magyarság, és azon belül főleg Duray Miklós jogvédő küzdelmeiről a folyóiratban Pálinkás Barnabás írt.
 
„A Charta ’77 fellépésével gyakorlatilag párhuzamosan a csehszlovák hatóságok a világháború után amúgy is megkésve és korlátozottan újrainduló magyar iskolák felszámolását készítették elő.”
1977. szeptemberében Szlovákiában 376 magyar általános iskola működött, s ezekben 55 805 diák tanult. Az összes magyar nemzetiségű iskolaköteles száma 70 893 volt. Gimnáziumban 5400 magyar nemzetiségű tanult, közülük 2800 járt magyar, 1700 közös és 900 szlovák igazgatású iskolába. Szakmunkásképző intézetekben az adott korosztály 35-40%-a folytatott tanulmányokat, de csak 10-11%-uk magyar nyelven. Felsőoktatási intézménybe 533 magyar fiatalt vettek fel, a megfelelő korosztály 5,9%-át, míg a szlovákok 18%-át. A magyar kisebbség tehát nem volt képes pótolni az 1945–48 között elűzött értelmiséget, a magyar kisebbség 0,8-0,9%-a végzett egyetemet vagy főiskolát, míg a szlovákoknak 4%-a.
1977-ben egyébként is megkezdték a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának teljes fölszámolását. Míg korábban évente 40-60 magyar fiatal kapott itt tanári diplomát, ekkor már csak 15 hallgatót vettek fel. A terv szerint az utolsó magyar csoport 1981-ben hagyta volna el az intézményt.
A szocialista vakondokok fúrtak, ahol csak lehetett. Az egyik kelet-szlovákiai reléállomás lehetetlenné tette a magyar tévé műsorának vételét, csak sztrájkokkal való fenyegetőzés hatására módosították a működését.
 
1977-ben ráadásul szlovák állami- és pártvezetők tervet dolgoztak ki a magyar iskolák fokozatos fölszámolására. Első lépésként a magyar tannyelvű iskolák ötödik évfolyamától kezdve akarták volna megszüntetni a magyar nyelvű oktatást. Részlet a törvénytervezetből: „Szükséges, hogy kiterjesszék a szaktantárgyak szlovák nyelven való oktatását, amivel még kedvezőbb feltételeket lehet teremteni ahhoz, hogy a nemzetiségekhez tartozó állampolgáraink érvényesüljenek a társadalmi életben.” (A CSTK közleménye az SZNT 19. üléséről Új Szó, 1978. március 25.) Ugyanakkor a valós helyzet az volt, hogy 1950 óta 233 magyar általános iskola szűnt meg az iskolák központosításával. A hivatalos álláspont szerint a központosítás „javítja az oktatás tárgyi és személyi ellátottságát, az oktatási tevékenység gazdaságosságát”. Nem csak a vegyes lakosságú területeken szüntettek meg ilyen módon iskolákat, hanem a szlovák hegyvidéken is. Ám ott az iskola nélkül maradt falvakból iskolabuszok szállították a gyerekeket az iskolaközpontokba. A magyar gyerekek viszont nem találtak ipari üzemre, amely patronálóként magára vállalta volna a 20-30 kilométeres utaztatás költségeit. A szülők jelentős része így kénytelen lett a közelebb lévő szlovák iskolába járatni gyermekét. A 8 ezer magyar óvodás közel egyharmada szlovák nyelvű óvodába járt. Ezekben nem volt ritka eset, hogy büntetést adtak a magyar beszédért.
 
Ilyen előzmények után 1978 áprilisában megalakult a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, egy nem hivatalos, polgárjogi szervezet. Feladatának azt tekintette, hogy mozgósítsa a közvéleményt a fenti tervek meghiúsítására, s általában megszervezze az ellenállást a magyar kisebbség létfontosságú jogainak és érdekeinek védelme érdekében. A Jogvédő Bizottság azon frissiben tiltakozó kampányt szervezett a lakosság körében az iskolák felszámolása ellen. Megkezdték a külföldi közvélemény tájékoztatását is.
 
A szerveződés központi személyisége, Duray Miklós így írt erről: „A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága 1978 áprilisában alakult. Ezt tényként csak utólag lehet megállapítani, mert a zéró időpontban egyikünk sem sejtette, hogy éppen egy jogvédő bizottság alapításán munkálkodik. A körülmények azonban úgy alakultak, hogy alig több mint fél év múlva már a „Csehszlovákiai Magyar Nemzetiség Jogvédő Bizottsága”-ként kellett fellépnünk. A „nemzetiség” helyébe „kisebbség” akkor került – 1979 őszén -, amikor tisztáztuk magunkban a lényegi különbséget e két fogalom között. Bizottságunk azért alakult, mert a csehszlovákiai magyar kisebbség iskoláit ebben az időben ismét a rohamos megszüntetés veszélye kezdte fenyegetni. 1977-78 folyamán a Szlovákia iskolaügyi minisztériumában egy olyan tervet dolgoztak ki, amely szerint – ha az rendeletté vagy törvénnyé válik – zavartalanul és rövid úton felszámolhatták volna a magyar nyelvű oktatást az ország összes magyar iskolájában. Ezért nem kiáltvánnyal; nem polgárjogi nyilatkozattal, sem aláírási akcióval vagy szóvivők választásával, sem politikai programmal vagy ideológiai vallomással, még csak beköszöntő sorokkal sem kezdődött a tevékenységünk, hanem egy konkrét és gyakorlati szándék egyszerű megfogalmazásával: meg kell menteni a magyar iskolákat…”
 
A RETÖRKI folyóiratában még olvashatják Lázin Áron interjúját Erdős Andréval és Magyarics Tamással, Kahler Frigyes Volt egyszer egy forradalom c. tanulmányát, illetve Riba András László és Nagymihály Zoltán recenzióit.
 
m.a.
(2025.10.04.)