MINDENSZENTEK NAPJÁNAK ÜZENETE: ISTEN MINDEN NÉPBŐL TOBOROZZA ORSZÁGA TAGJAIT

P. Reisz Pál ferences szerzetes: Európa legnagyobb hiányossága már nem az, hogy elfelejti keresztény gyökereit, nem törődik Istennel. Hanem az, hogy már nem törődik az emberrel sem. Nem érdekli már az sem, hogy miért van az ember a világon. Sőt, rászoktatnak bennünket arra, hogy ne is kérdezzük meg magunktól: miért vagyok a világon, mi a célom itt ezen a földi életben? Mit keresek én itt?

November elején még inkább szembesülünk azzal, hogy emelkedett lelkiséget képviselő embereket állít elénk az egyházunk. És követhetőket, amikor kortársainkat is a szentek között látjuk: Teréz anya, Apor Vilmos, Batthyány László, Mindszenty József. Ők nem vértelen, ködös legendák világából lépnek elénk, hanem a XX. század véres, vaskor realitásából nőttek fel az oltár magaslatára humanizmusukkal, Isten és embertársi szeretetükkel. Szétfeszítették az új kor könyörtelen vaspántjait, és példát adtak arra, hogy a világ eljegesedő, testvérietlen szeretetlen korszakában is lehet szeretni.
 
Mindenszentek napján van egy boldogító híre az egyháznak a világ számra: sokkal több a névtelen, az ismeretlen szent, mint amit a hagiografia, a szentek élete felsorol. Nincs numerus clausus, vagyis lezárt létszám, nincs az Egyháznak gettója, mert Isten minden népéből toborozza országának tagjait. János apostol, aki még a zsidóság bűvöletében élt, mikor megírta Apokalipszisát, a mai olvasmányban felszabadultan beszél arról, hogy a Mindenszentek galériájában ott vannak keletről, nyugatról, minden népből és nemzetből.
 
Annyi minden van, ami naponta igénybe veszi és leköti az ember figyelmét. A médiumok mesterségesen irányítják tekintetünket sok hiába való, mégis érdekes tényre. Tekintetünk egy idő után üres és értelmetlen lesz. Nem marad időnk és energiánk törődni a lét és nem lét kérdéseivel. Európa legnagyobb hiányossága már nem az, hogy elfelejti keresztény gyökereit, elfelejti Jézus Krisztust, nem törődik Istennel. Hanem az, hogy már nem törődik az emberrel sem. Nem érdekli már az sem, hogy miért van az ember a világon. Sőt, rászoktatnak bennünket arra, hogy ne is kérdezzük meg magunktól: miért vagyok a világon, mi a célom itt ezen a földi életben? Mit keresek én itt?
 
Pedig a Teremtés Könyve tanúsága szerint (Ter 1,27) az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Az embert, akinek legfőbb ékessége az értelem, a legnagyobb kincse az akarat, amely a szabad mivoltát jelenti. Értelmével képes felismerni a jót, akaratával pedig képes ráfeszülni a felismert jó elérésére, megszerzésére. Nemcsak kisebb, nagyobb „jók”-ra, hanem arra a jóra, amely az egész lét értelmét, és abban az ő saját egzisztenciájának, saját létének értelmét adja. A világnézet ezzel a kérdéssel foglalkozik: mi az értelme az engem körül vevő létnek, és benne az én létemnek, az én életemnek. Nemcsak elméleti a kérdés, hanem nagyon is személyes és praktikus. Gyakorlati már csak azért is, hogy lássam, miért értelmes egyáltalán felkelnem reggel, miért értelmes ennem, innom, miért van értelme annak, hogy lélegzetet vegyek. Miért értelmes vállalnom a létezés nagy kalandját?
 
Ha hagyom magamat orromnál fogva vezetni és ez által lemondani arról, hogy választ adjak a világnézeti kérdésre, akkor lemondok létemnek értelmes és szabad mivoltáról. Ekkor pedig sérül, csonkává lesz emberségem, elvesztem mindazt, ami az ember emberi méltóságát adja.
 
Szokták mondani, hogy előbb legyen tele a hasunk, majd akkor ráérünk filozofálni az életünk értelméről. Fordítva van: minek együnk, ha nincs értelme életünknek?
 
A különböző pótlékok, az élvezetek, a siker, az úgynevezett evilági örömök sokáig képesek elvonni figyelmünket az egyedül lényeges kérdéssel való szembenézéstől. De előbb, utóbb találkozik az ember a sikertelenséggel, a szenvedéssel, az életnek a nyomorúságaival. Végül is minden szenvedésnek mintegy foglalata a halál, amely minden emberi élettel összekapcsolódik. Aki erre a világra megszületett, az előbb, utóbb találkozik a halál tényével. Tudnia kell, hogy evilági életének egyszer vége lesz. A halál tényével való tudatos találkozás bizony nagy nevelő erőnk lehet az élet iskolájában.
 
Így a halottak napja is szelíd figyelmeztetés mindannyiunk számára, hogy életünk értelméről gondolkodjunk, és hogy helyesen gondolkodjunk. Egyedül Jézus Krisztus személye az, aki el tud bennünket igazítani létünknek értelmes mivolta szempontjából. Ő az, aki Isten Fiaként magára vette életünket, és magára vette az emberi halált is. Ő az, aki tanította, hogy az ember életének célja és értelme a boldogság. Nemcsak tanította, hanem élte is a boldogságok sajátos útját, amely az önfeláldozó szeretetnek az útja. Vagyis a legfőbb parancsba foglalt szeretet a világnézet kérdésének igazi megoldása. Jézus Krisztus az, aki szeretetből megváltotta a világot. Ez a szeretet erősebbnek bizonyult a halálnál is. Keresztáldozata legyőzte a halált, hiszen jutalma a feltámadás lett. Így áll össze a kép: Jézus Krisztus a nyolc boldogság meghirdetője és azon boldogságok útját járva jut el a teljes boldogságra, a szeretet tökéletességére, megvalósítva az emberi élet értelmét és célját. Aki követi őt az úton, követi őt a célba jutás megvalósításában is, és részesül a feltámadásban.
 
Amikor meglátogatjuk tehát a temetőket, őseink, rokonaink, szeretteink sírját, nemcsak a természet őszi, bánatos, mégis fönséges színeiben gyönyörködünk, nemcsak az elhunytjainkkal kapcsolatos élményeinket idézzük fel nosztalgiázva, nemcsak imádkozunk a tisztító tűzben szenvedőkért, hanem a sírlátogatás alkalmat ad arra is, hogy lerázva magunkról a hétköznapok sokszor mocskos hordalékait, magunk elé idézzük életünk nagy lehetőségét, a krisztusi, boldog élet távlatát.
Aki helyesen akar élni, helyesen gondolkodik a halálról is.
 
 
P. Reisz Pál OFM, a pesti ferences templom lelkipásztora
(2025.)