A „Jelcin-dosszié” - RETÖRKI KRONOLÓGIA

Szakmai szemmel a „Jelcin-dosszié”-ban átadott szovjet forrásanyag a két legfőbb problémája az esetlegesség és a koncepciózus válogatás. Az új orosz vezetés által magyar részre átadott iratanyag fő rendező elve egyfajta szélesebb perspektívájú reprezentáció, s semmiképpen sem a teljesség igénye volt.

1992. november 11-én került sor Borisz Jelcin orosz államfő történelmi budapesti látogatására: az Orosz Föderáció elnöke, látogatásával, Göncz Árpád köztársasági elnök és Antall József miniszterelnök meghívásának tett eleget. A Mihail Gorbacsov által az utolsó pillanatig erőltetett Szovjetunió fenntartásával szemben Oroszország saját szuverenitásának visszaállítását zászlajára tűző Jelcin magyarországi fogadását nagy várakozás előzte meg, lévén 1945 óta először tárgyalhattak a magyar vezetők partnerként az orosz premierrel. Bár a Vörös Hadsereg utolsó alakulatai 1991. június 16-án elhagyták hazánkat, a Szovjetunió pedig 1991. december 25-én megszűnt, az elmúlt négy és fél évtized árnyai alapjaiban határozták meg a magyar–orosz tárgyalások fonalát. Oroszország, a szerintük „hátrahagyott” katonai létesítményekért igényelt kártérítést, míg hazánk a Vörös Hadsereg csapatai által okozott környezeti károk helyreállítási költségeinek megtérítését követelte a volt megszállóktól. Ennél jóval jelentősebb és konkrétan számszerűsíthető magyar igényt jelentett az a különbözet, mely az immár egykori Szovjetunió kétmilliárd dollárnyi kereskedelmi tartozása, illetve a 300 milliós magyar tartozás között állt fenn. Végül, de nem utolsó sorban a magyar kormány joggal kérte és számított a második világháborúban a szovjetek által elkobzott (ellopott) műalkotások visszaadására, valamint kérte az orosz levéltárakban őrzött, az 1956-os forradalomra vonatkozó dokumentumok mielőbbi átadását is.

A Kossuth téri ünnepélyes fogadás után Jelcin először Göncz Árpád köztársasági elnökkel, majd Antall József kormányfővel folytatott konstruktív megbeszéléseket. Ezzel párhuzamosan a két ország részéről Kádár Béla, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere és orosz kollégája, Aven külgazdasági miniszter, továbbá Sohin miniszterelnök-helyettes és Kupa Mihály pénzügyminiszter, valamint Jeszenszky Géza és Kozirev külügyminiszter között zajlottak tárgyalások. Az új időket jelezve Borisz Jelcin és kísérete nemcsak a Szabadság téri szovjet katonai emlékműnél tisztelgett a második világháborúban elesett katonák emlékműve előtt, de megkoszorúzta a Hősök terén a magyar hősök emlékművét, majd a Rákoskeresztúri új köztemetőben koszorút helyezett el az 1956-os forradalom és szabadságharc vértanúinak emlékművénél. Utóbbinál, a 301-es parcellánál jelen volt Göncz Árpád köztársasági elnök mellett Nagy Erzsébet, a néhai miniszterelnök lánya, valamint a Történelmi Igazságtétel Bizottság képviselői. Az orosz elnököt a Parlamentben végül Szabad György házelnök fogadta és köszöntötte, s ezután Jelcin mintegy félórás beszédét tartott a magyar képviselők előtt. Miközben – egy banális technikai probléma miatt – a tolmácsolt szöveget a magyar képviselők nem hallották, Borisz Jelcin a legfájdalmasabb kérdéseket is érintve úgy fogalmazott, hogy „1956 tragédiája a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké!”.

Borisz Jelcin budapesti látogatásának fenti vázlatos összefoglalójából is jól látható, hogy a mindkét oldalról szorító – olykor már fojtogató – gazdasági problémák ellenére 1956 kérdése kiemelt jelentőségű volt nemcsak az 1990 tavaszán hatalomra került új, demokratikus magyar vezetés, de a Szovjetunió bolsevizmusából kinőtt, ám attól élesen és tudatosan elhatárolódó moszkvai vezetés számára is. Az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve az azt követő megtorlás időszakára vonatkozó szovjet iratanyag bizonyos dokumentumainak magyar részre való átadása nem egyszerűen fontos gesztus volt, de egyszersmind hiánypótlást jelentett a hozzáférhető primer források tekintetében. Az 1990. tavaszi magyar rendszerváltás, majd méginkább a Szovjetunió megszűnése után ugyan történtek ismételt kísérletek a volt szovjet – immár orosz – levéltárak anyagainak megismerésére, ám ez nem hozott érdemi eredményt. A szovjet emberek számára gyakorlatilag ismeretlen, s a szovjet vezetés számára is kevéssé ismert 1956-os történet publikálását orosz részről Valerij Muszatov, a szovjet pártközpont néhai munkatársa kezdte meg. Ennél többet a magyar történész szakma Borisz Jelcin látogatásáig nem tudhatott.

Mindebből adódóan az 1956 április – 1958 július között keletkezett szovjet iratok átadása úttörő jelentőségű volt saját múltunk feltárásához, megismeréséhez és megértéséhez. A nyilvánvalóan tudatosan és tendenciózusan szelektált „Jelcin-iratok” az SZKP Központi Bizottsága és az Elnökség által hozott határozatokat, valamint az oda irányuló külügyi, katonai és állambiztonsági jelentéseket tartalmazzák. Ezek a legfelsőbb szovjet vezetés, a bolsevik oligarchia „erős emberei”, köztük Vorosilov, Zsukov, Szerov, Gromiko, Andropov, Mikojan, Szuszlov akkori információiba, dilemmáiba és döntéseibe adnak betekintést, bemutatva az ekkor a Szovjetunióban „vendégeskedő” Rákosi, Gerő, Révai, Hegedűs korabeli beadványait is. Az átadott iratanyag másik, kisebb hányada, mely az Orosz Külügyminisztérium archívumából származik, zömmel Jurij Andropov budapesti követ jelentéseit, valamint Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall a katonai invázió napjaiból származó helyzetjelentéseit tartalmazza.

Szakmai szemmel a „Jelcin-dosszié”-ban átadott szovjet forrásanyag a két legfőbb problémája az esetlegesség és a koncepciózus válogatás. Előbbinél egyértelműen az idő jelentette az orosz kutatókra és döntéshozókra jelentő nyomást, lévén Göncz Árpád 1992. október 21-22-én járt Moszkvában, s itt vetette fel – számos más fontos ügy mellett – Jelcinnek a magyar forradalommal kapcsolatos szovjet iratanyagok megismerhetőségének kérdését. A titkosítás alól való feloldás az iratok tanúsága szerint alig pár nappal a budapesti látogatás előtt, 1992. november 6-án történt. E sietség mellett is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a bolsevik éra birodalmi logikáját, s nem kevéssé annak intézmény- és személyi rendszerét megöröklő Oroszországban a kapuőrök továbbra is az előző évtizedek metódusait követték, s tekintettel voltak a regnáló politikai vezetés érdekeire, érzékenységeire és politikai céljaira. A meghatározó, s általánosan értelmezhető mentalitást tekintve azt is figyelembe kell vennünk, hogy az ekkor 149 milliós Orosz Föderáció aligha tekintett egyenrangú félként vagy partnerként a tízmilliós, alig két évvel korábban még a direkt szovjet érdekszférát jelentő keleti blokkba bezárt Magyar Köztársaságra. A teljes átadott iratanyagot megismerő és feldolgozó, azt 1993-ban publikáló magyar kutatók tehát joggal állapították meg, hogy az új orosz vezetés által magyar részre átadott iratanyag fő rendező elve egyfajta szélesebb perspektívájú reprezentáció, s semmiképpen sem a teljesség igénye volt.

Kávássy János írása

Forrás: retorki.hu
(2025.11.11.)