A kommunista diktatúra nem csak az áldozatokat sajátította ki, hanem a hősöket is

Nyári Gábor előadása a Vég és kezdet!? című interdiszciplináris konferencián.

A Károlyi-Csekonics-Palota Szivarszobájában, 2025. november 3–4-én megtartott rendezvényen a RETÖRKI ügyvezető igazgatója, Nyári Gábor „A régi világnak vége, az soha feltámadni nem fog” – Történeti vázlat az 1944-es magyarországi politikai elitváltásokról címmel tartott előadást.

A Károli Gáspár Református Egyetem Kooperatív Doktori Program szervezésében került megrendezésre a Vég és kezdet!? A 80 éve Magyarországon történtek interdiszciplináris megközelítésben (1939–1947) című konferencia.

A Károlyi-Csekonics-Palota Szivarszobájában, 2025. november 3–4-én megtartott rendezvényen a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár ügyvezető igazgatója, Nyári Gábor „A régi világnak vége, az soha feltámadni nem fog” – Történeti vázlat az 1944-es magyarországi politikai elitváltásokról címmel tartott előadást. Az előadás címéül szolgáló idézet Barcza György diplomata naplójából származik. Az 1944 végén lejegyzett gondolat egyszerre érzékeltette Magyarország súlyos helyzetét, valamint az egész kontinenst érintő átalakulás kezdetét. Előadása fókuszában a politikai elit cselekvési módozatainak fajtáit (ellenállás, passzivitás, kollaborálás) járta körül, hangsúlyozva az azok közötti vékony határmezsgyét.

A német megszállással együtt a magyar politikai, gazdasági és társadalmi élet is elveszítette legfontosabb vezetőit. Ez a tisztogatás pedig „nemcsak” az „ellenzéket” és a magyar zsidóságot érintette – amelyre történelme legsúlyosabb tragédiája várt a következő hónapokban –, mint ahogy ezt a rendszerváltás előtti emlékezetpolitika sulykolta, hanem az 1920 óta hatalmon lévő személyeket és szerveket, valamint ezek rendszeren belüli ellenzékét is.66 Ennek megértéséhez két olyan állítás elfogadása szükséges, amelyet a Rákosi- és a Kádár-kor hivatalos narratívája kizárt. Az egyik, hogy a német megszállók nemcsak a kommunistákat és a zsidókat üldözték, hanem mindenkit, aki bármilyen módon felléphetett Hitler akarata ellen. A vezetőket eltávolították, a többieket megfélemlítették, így a többséget passzivitásra kényszerítették. A másik állítás – és ez a korszakban teljesen természetes volt –, hogy a kormánypárt 1944. március 19-ig vezető pozíciót betöltő mérsékelt, konzervatív szárnya és annak rendszeren belüli ellenzéke (kisgazdák, szociáldemokraták, polgári liberálisok, független értelmiségiek stb.) sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint előbbi a nyilasokhoz és a németekhez, utóbbi pedig a kommunistákhoz és a szovjetekhez. Hiszen már Teleki második miniszterelnökségének ideje alatt, a nyilas és német propaganda visszaszorítására életre hívott Nemzetpolitikai Szolgálat munkatársai között a kormányfő tanítványai mellett megtalálhatóak a kormánypárt, a kisgazdák, a szociáldemokraták, a polgári liberálisok támogatói, ország- gyűlési képviselők, szerzetesek, papok, gépírónők és nyomdászok; katolikusok, reformátusok és zsidók egyaránt.  Ezt az összefonódást – amely részben a különböző titkos társaságokon keresztül történt– pedig jól látták a németek 1944-ben – majd a szovjetek is 1945-ben –, ez pedig leképeződött az elit lefejezésének folyamatában is.
Az ellenállás fogalma mellett mindenekelőtt tisztázni kell azt a kérdést is, hogy ki lehetett ellenálló. Ehhez újra vissza kell térni a kommunista diktatúra emlékezetpolitikájához, amely nemcsak az áldozatokat „sajátította ki”, hanem a hősöket is. Nem véletlen az sem, hogy a retorikában az ellenállókra elsősorban az „antifasiszta” jelzőt használták. Ez történelmileg teljesen téves, mivel Magyarországon soha nem volt fasizmus, a németek nemzetiszocializmusa pedig nagyjából annyira rokonítható az olasz berendezkedéshez, mint a megvalósuló kommunizmushoz. A Rákosi- és Kádár-rendszer szempontjából azonban logikusnak bizonyult a megnevezés, hiszen a „hivatalos” terminológia szerint mind a Horthy-korszak, mind a Harmadik Birodalom berendezkedése fasisztának számított, így az általuk ellenállónak tartott csoportok egyszerre küzdhettek mindkettő ellen. Valójában az „antifasiszta” jelző használata épphogy kizárja azoknak a legnagyobb részét, akik felléptek a megszállók ellen – írta Nyári Gábor a témával kapcsolatban még a Rendszerváltó Szemle 2024/3–4 számában.

via retorki.hu
(2025.11.03.)