Az utcáról, s nem kevéssé a magyar kisebbség soraiból indult forradalom - 1989

RETÖRKI KRONOLÓGIA

1989 karácsonyán a világ döbbenten és hitetlenkedve fogadta a hírt, hogy a román diktátort Nicolae Ceauşescut és feleségét Elenát rövid tárgyalás után kivégezték. A házaspár halálával az utolsó kelet-európai kommunista rendszer is összeomlott, a romániai forradalom pedig meghatározó fordulóponthoz ért. A hidegháború globális, illetve a keleti blokk regionális változásaira reagáló, az utcáról, s nem kevéssé a magyar kisebbség soraiból indult forradalom így a politikai hatalom csúcsán valójában puccsot jelentett, mely megkésve, ha úgy tetszik az utolsó utáni pillanatokban reagált a környező világ eseményeire, de akkor váratlanul és erőszakosan - olvashatjuk Kávássy János dolgozatában.

A majd negyedszázadon át Ceauşescu nevével fémjelzett diktatúra a szovjet szatellitek között Erik Honecker NDK-ja mellett a legkonzervatívabb rezsim volt: a két vezető ellenszenvvel tekintett Kádár János az 1960-as évektől kiépített magyar modelljére, illetve gyanakvással és ellenségesen figyelték az 1985-ben fellépett új szovjet főtitkár, Mihail Gorbacsov reformjait (utóbbi esetében kivárásra játszottak, mihamarabbi bukását remélve). Paradox módon, amerikai kapcsolatait tekintve egészen az 1980-as évek közepéig Románia a keleti blokk éllovasa – ha úgy tetszik Washington térségbeli kedvence – volt, miután Nicolae Ceauşescu nem volt hajlandó részt venni az 1968. augusztusi csehszlovákiai invázióban. Az 1980-as évek második felében végül a román-amerikai viszony is megromlott, egyrészt Ceauşescu mind arrogánsabb és fennhéjázó stílusa, másrészt megalomán intézkedései, legjelképesebben a falurombolásként elhíresült, hivatalosan „településszerkezet átalakítási program”-ként meghirdetett tervek okán (1988. április 29-én Ceauşescu bejelentette, hogy 2000-re Románia több mint 13 ezer falujából 7-8 ezret felszámolnak): A román rezsim 1989-ra így barátok és támogatók nélkül maradt.

A modernizálás köntösébe bújtatva valójában részben az erdélyi magyarság és székelység erőszakos asszimilációját célzó tervre a magyar vezetés is kénytelen volt reagálni, lévén ebben az időszakban a magyar ellenzéki pártok mind nyíltabban és élesebben vetették fel a trianoni határokon kívül ragadt magyar kisebbségek helyzetének kérdését. Így került sor Grósz Károly és Nicolae Ceauşescu 1988. augusztus 28-i híres-hírhedt, csúfosan balsikerű aradi találkozójára. A kényszerű megbeszélések közvetlen előzményét a falurombolás terve ellen szervezett 1988. június 27-i, budapesti ellenzéki tüntetés (mely a korabeli magyar politikai ellenzék teljes spektrumát mozgósította), illetve a kolozsvári magyar főkonzulátus román részről elrendelt bezáratása jelentette. A rosszul előkészített találkozón a felkészületlen magyar pártfőtitkár-miniszterelnök gyorsan alárendelt helyzetbe került, s nemcsak hogy képtelen volt az MSZMP Politikai Bizottság által deklaráltak érvényesítésére, de még a „közös” kommüniké kiadását is átengedte a román félnek. Arad így éppen akkor vált Grósz személyes kudarcává, amikor Ceauşescu elszigetelődése miatt az érdemi fellépés minden korábbihoz képest adottabb volt. A román rezsim és a romániai kisebbségek, illetve kevésbé direkten, de hangsúlyosan a magyar és a román állam viszonya az események meghatározó gyújtópontjait jelentették. Utóbbi kapcsán érdemes megjegyezni, hogy Ceauşescu és Honecker a Varsói Szerződés 1989. júliusi bukaresti csúcsértekezletén katonai beavatkozást (!) kezdeményeztek a Magyar Népköztársaság ellen; ezzel párhuzamosan olyan hírszerzési források nyilatkoztak úgy, hogy a Securitate által Magyarországra küldött ügynökök terrorcselekmények végrehajtására készülnek, kiemelten Budapesten és a paksi atomerőmű ellen.

Miközben a magyar-román viszony ekként mind a kisebbségi, mind az anyaországi értelmében a végletekig éleződött, a változások sodra csak egyre erősödött Kelet- Európában. 1989 augusztusában Lengyelországban Tadeusz Mazowiecki immár többpárti kormánya került hatalomra, 1989. október 23-án Magyarországon kikiáltották a köztársaságot, 1989. november 9-én átszakadt a berlini fal, s ugyanezen hónapban beindult a csehek és szlovákok bársonyos forradalma, Bulgáriában pedig a még Kádárnál is tovább regnáló Todor Zsivkov távozott a hatalomból. Ceauşescu diktatúrája számára elfogyott a levegő, s a mind robbanékonyabb belső helyzet csak egy szikrára várt. Ezt a szikrát jelentette Marosvásárhely, pontosabban az, hogy az ekkorra közismertté és egyben emblematikussá vált erdélyi református lelkészt, Tőkés Lászlót a nagyváradi püspök, Papp László felfüggesztette állásából, és bírósági végzés alapján el kellett hagynia a parókiát. Tőkés ezt nemcsak megtagadta, hanem egyházközsége férfi tagjai (alkalmanként 7-8-an) által védve interjút adott az MTV Panoráma című műsorának december 11-i adásához. Már erre is válaszul a román hatóságok a kilakoltatásról szóló bírósági döntést 1989. december 15-én akarták érvényesíteni, ám a rendőrök és más hivatalos személyek megjelenésekor Tőkés hívei összegyűltek a templom és paplak előtt, s ez az ad hoc tiltakozás alakult át tüntetéssé. Mikor megjelentek a rendőrség és a Securitate erősítései a tüntetés immár nyíltan rendszerellenes jelleget öltött. Ezzel gyakorlatilag kezdetét vette a romániai forradalom.

A romániai hatalom erővel reagált, s éppúgy bevetettek reguláris erőket, mint a több ezer Zsil-völgyi felhergelt és botokkal felfegyverzett bányászt, tudatosan élezve a konfliktusban ott bújó etnikai jelleget. 1989. december 21-én a román diktátor végül tömeggyűlést hívott össze Bukarestbe, ám az összegyűlt mintegy 100.000-es tömeg az erkélyről szónokló Ceauşescu ellen fordult. Ettől a pillanattól kezdődött el a román politikai és fegyveres elit versenyfutása a túlélésért. Victor Athanasie Stănculescu tábornok és Ion Iliescu pálfordulása után, 1989. december 22-e estéje-23-a reggelétől az újonnan létrehívott Nemzeti Megmentési Frontot támogató katonai erők gyakorlatilag háborút vívtak a Securitate diktátorhoz még továbbra is hű egységeivel. Az elszabaduló káoszban Nicolae Ceauşescu és felesége a hatalmi képletből való kiiktatása sokak számára mind sürgetőbben szükségszerűnek tűnt, s végül őrzőik foglyaivá válva egy rögtönzött tárgyalás és ítélet után néhány román elit ejtőernyős 1989. december 25-én a halálba küldte őket. A házaspár halála okafogyottá tette a Securitate további fegyveres harcát, ezért az összecsapások hamarosan megszűntek; Ceauşescuék likvidálása valószínűleg egy potenciálisan eszkalálható polgárháborút abortált, Románia és benne az erdélyi magyarság számára e lépés a sok rossz közül talán a legkevésbé rosszat jelentette. A tradicionális és a forradalom idején aktuálisan felkorbácsolódó magyarellenesség 1990 tavaszán még sokszor fizikai erőszakba torkolt, jelentősen beárnyékolva a diktatúra bukása és az új, demokratikus berendezkedés feletti örömet. Az 1990. májusi román elnökválasztás során a Nemzeti Megmentési Front színeiben Ion Iliescu végül elsöprő, 85,1%-os győzelmet aratott.

Forrás: retorki.hu
(2025.12.21.)