PÉTER GÁBORT NEM AZ ÁLTALA ELKÖVETETT TÖRVÉNYTELENSÉGEK MIATT TARTÓZTATTÁK LE

Ellene és munkatársai ellen egy újabb – a Szovjetunióból érkező – koncepció alapján indítottak eljárást. A Szovjetunióban őrizetbe vett kilenc zsidó származású orvos elleni pereknek további előzménye volt az 1952 novemberében kezdődő Rudolf Slánský, volt csehszlovák pártfőtitkár és társai elleni koncepciós per, ahol a titoizmus mellett a cionista vonalat hangsúlyozták. RETÖRKI KRONOLÓGIA.

Péter Gábort az illegalitásban töltött évei után 1945 januárjában bízta meg a Magyar Kommunista Párt a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának megszervezésével. A kezdetben csak 98 főt foglalkoztató részleg azonban egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Rákosi Mátyás pártfőtitkár folyamatos támogatásának köszönhetően 1946-ban a Vidéki Főkapitányságot olvasztotta magába, majd 1948-ban Államvédelmi Osztályból Hatósággá vált, és 1950-re a Belügyminisztérium fennhatósága alól is kikerült. Tevékenységét törvénytelen letartóztatások, internálások, kitelepítések, kínzások és koncepciós perek jellemezték.

A szerv vezetője, Péter Gábor az 1950 és 1953 közötti évekre a legfelsőbb grémium tagjává vált, amit egyértelműen jelzett az, hogy 1950-től meghívták a Politikai Bizottság üléseire. Karrierje hirtelen ért véget, 1953. január 3-án este Rákosi magához hívatta, majd letartóztatta, február végére pedig a pártból is kizárták. 

Rákosi először az MDP Központi Vezetőség Titkárságának január 7-ei ülésén említette a Péter ügyet, ahol vizsgálóbizottság alakult Rákosi, Farkas Mihály és Nagy Imre részvételével. A Bizottság január 22-ei ülésén Gerő Ernővel és Házi Árpáddal bővült ki a testület. Az ügyet teljes titoktartással kezelték, azonban egy idő után feltűnt közvetlen környezetének, hogy sem őt, sem feleségét – Simon Jolánt, aki Rákosi titkárnőjeként dolgozott – nem látják.

Péter letartóztatása elsősorban nem az általa elkövetett törvénytelenségek miatt történt, hiszen arról a legfelsőbb vezetés mindvégig tudott. Ellene és munkatársai ellen egy újabb – a Szovjetunióból érkező – koncepció alapján indítottak eljárást. A Szovjetunióban őrizetbe vett kilenc zsidó származású orvos elleni pereknek további előzménye volt az 1952 novemberében kezdődő Rudolf Slánský, volt csehszlovák pártfőtitkár és társai elleni koncepciós per, ahol a titoizmus mellett a cionista vonalat hangsúlyozták. Idesorolható a szintén zsidó származású Ana Pauker román külügyminiszterrel való leszámolás is. Mindezek következtében Magyarországon is hasonló eljárást kellett lefolytatni. Ezt Rákosi 1953. február 19-én így foglalta össze: „a katolikus egyház mellett előtérbe került a cionizmus mint kémszervezet. […] természetes, hogy nálunk is felfigyeltünk erre […] meg kell vizsgálnunk, hogy soraink közé belopództak-e cionisták – kétségkívül belopództak.” Ezzel diktatúrákban nem meglepő módon már előre levonta az akkor megkezdődött vizsgálat konklúzióját. Péter letartóztatásának okaira később így emlékezett vissza: „Pétert mi az év január első napjaiban tartóztattuk le Sztálin követelésére.”

Így minden készen állt egy nagyszabású, cionista, koncepciós per lefolytatásához. Az sem számított, hogy Péter, bár Eisenberger Benjámin néven született, nem gyakorolta zsidó vallását és cionista sem volt. A nyomozás Rákosi instrukciói alapján kezdődött meg, elsősorban illegális múltjáról, külföldi útjairól, titkosszolgálati kapcsolatairól és az izraeli hírszerzés elhárításáról kérdezték.

Az ellene felhozott bizonyítékok között volt egy Allen Dulles amerikai hírszerzővel 1945-ben készült közös kép, valamint a kémkedés vádjához azt is fel akarták használni, hogy testvérei Amerikában éltek és a negyvenes évek végén Péter hozatta őket haza. Ügyében összesen 110 személy neve merült fel, de önkéntes vallomástevők is segítették a nyomozást. Péter munkatársai közül 12 állományban lévő (Csapó Andor gazdasági vezetőt és helyettesét, Komendó Jánost, Bálint István orvost, Péter kísérőjét, Kovács Józsefet, Bánkuti Antalt, a Gyűjtőfogház parancsnokát, továbbá Szendy Györgyöt, Bauer Miklóst, Szöllősi Györgyöt, Tihanyi Jánost, Réh Alajost, Vándor Ferencet, Máy Lászlót) és 11 már nem ott dolgozó államvédelmist (Décsi Gyula igazságügyminisztert, Princz Gyulát, Lakatos Dezsőt, Érsek Tibort, Szabolcsi Mihályt, Timár Istvánt, Károlyi Mártont, Vajda Tibort, Janikovszky Bélát, Mátrai Tamást, Zalai Sándort) vettek őrizetbe. Emellett letartóztatták családtagjait, így feleségét, bátyját, nővérét, sógorát és unokatestvéreit, valamint alkalmazottait, titkárnőjét, kertészeit és összesen 6 sofőrt.

Az ügy kapcsán a pártelit zsidó származású tagjai közül Bárd Andrást, a Központi Ellenőrző Bizottság titkárát és Szirmai Istvánt, a Rádió elnökét tartóztatták le. Emellett kizárták a Politikai Bizottságból Vas Zoltánt, Kovács Istvánt pedig visszahívták a budapesti pártbizottság éléről. A hazai zsidóság vezetői közül 15 főt vettek őrizetbe, hogy kellőképpen alátámasztott legyen a cionizmus vádja. Így a Magyar Cionista Szövetség főtitkárát Gálos Henriket, a Budapesti Izraelita Hitközség vezetőjét, Stöckler Lajost, a Joint magyarországi vezetőjét, Israel Gaynor Jacobsont és további öt alkalmazottját. Továbbá a szovjet mintát követve orvosokat is: Dénes Bélát, Benedek Lászlót és Zádor Imrét. Ezt a vonalat „imperialista” hírszerzőkkel is erősíteni próbálták, például a Rajk perben elítélt Lazar Brankov két emberével. A cionizmus elleni harc jegyében további 25 zsidó származású orvost jelentettek fel, valamint a tiltott határátlépésért letartóztatott zsidó származásúakat kémtevékenységgel is megvádolták.

Az 1953 elején tervezett koncepciós per akár Péter Gábor életébe is kerülhetett volna, eddigre a szovjet állambiztonság korábbi vezetőit már kivégezték. Ügyében azonban váratlan fordulatot hozott Sztálin halála, amely után a Szovjetunióban szabadon bocsátották a letartóztatott zsidó orvosokat és amnesztiát hirdettek. Ennek fényében Magyarországon is el kellett engedni a per cionista vonalát, amely azonban nem jelentette minden ekkoriban letartóztatott zsidó származású szabadon bocsátását, mivel 1953 nyarán 7 zsidó fiatalt cionista tevékenységért ítéltek börtönbüntetésre.

A Péter Gábor ügyében letartóztatottak előtt 1953 júniusától kezdtek megnyílni a börtöncellák ajtajai. Nemcsak a zsidó tisztviselők szabadulhattak, hanem 8 államvédelmi tiszt és Péter testvérei is. Péter Gábor Berijának köszönhetően megmenekült a várható kirakatpertől. A letartóztatottak közül viszont hárman, Péter Gábor sógora és két egykori államvédelmi tiszt eddigre életét vesztette.

A rövid enyhülés után, Berija 1953 nyári letartóztatása miatt újabb fordulatot vett az ügy, mivel ekkortól minden törvénytelenségért Pétert tették felelőssé, hogy ezzel védjék a főtitkári székben meghagyott Rákosit és a pártot. Ügyének zárt tárgyalása végül közel egy év nyomozás után, 1953. december 21-én kezdődött meg. Addig a vizsgálati fogság ideje alatt először a Conti utcai Állambiztonsági Büntetőintézetben, majd utána a Kozma utcai Országos Börtönben tartották fogva, ahol sokáig volt magánzárkában. Az összesen 110 őrizetbe vett személy közül eddigre már csak 18-an ültek a vádlottak padján. Ebből 16-an korábbi vezető pozíciót betöltő államvédelmi tisztek voltak, mellettük még Péter felesége és Pataki Ferencné – akit a szeretőjének tartottak – állt a Budapesti Hadbíróság előtt. 

A koncepciós elemeket is tartalmazó négynapos per után meghozott ítéletben bűnösnek mondták ki Péter Gábort népellenes bűntettben, hűtlenségben, halált okozó súlyos testi sértésben, folytatólagosan elkövetett hivatali hatalommal való visszaélésben, személyes szabadság megsértésében, külföldre szökés elősegítésében és társadalmi tulajdon elleni bűntettben. Mindezekért életfogytiglani börtönbüntetésre, lefokozásra, teljes vagyonelkobzásra és a közügyektől való 10 évig tartó eltiltásra ítélték. Hasonló büntetést szabtak ki Csapó Andor államvédelmi alezredesre is, míg a többiek (Timár István, Décsi Gyula, Bálint István, Károlyi Márton, Kovács József, Princz Gyula, Vajda Tibor, Bánkuti Antal, Janikovszky Béla, Érsek Tibor, Vándor Ferenc, Komendó János, Pataki Ferencné, Péter Gáborné, Szabolcsi Mihály, Máy László) másféltől 12 évig terjedő börtönbüntetést kaptak. Feleségének az 1953-as amnesztiának köszönhetően csak egy év, nyolc hónapot kellett letöltenie.

Az ítéletet sem a vád, sem a védelem nem fogadta el, így az ügy másodfokon a Katonai Felsőbíróságon folytatódott, ahol 1954. január 15-én tartották meg a tárgyalást. Bár a vádlottak tevékenységét itt már bűnszövetkezetben elkövetett cselekménynek minősítették, Péter Gábor ítéletét nem változtatták meg. Csak 3 vádlott büntetését csökkentették egy-egy évvel. 

A zárt tárgyalásnak köszönhetően a közvélemény minderről semmit sem tudott, noha Rákosi megfogalmazásában „Péter és bandája” ekkor már közel egy éve letartóztatásban volt. Csupán az 1954. március 13-i Szabad Népben jelent meg egy rövid MTI közlemény arról, hogy őt és társait állam és népellenes bűncselekmények miatt elítélték. Ezt rövidesen a külföldi magyar lapok is közölték.

Péter helyét az Államvédelmi Hatóság élén az ÁVH Határőrség korábbi parancsnoka, Piros László államvédelmi vezérőrnagy foglalta el, aki akkor is az ÁVH vezetője maradt, amikor a szervet 1953 nyarán beolvasztották a Belügyminisztériumba, 1954-ben pedig belügyminiszterré nevezték ki.

Péter Gábor egyhangú börtönéletében az 1954-ben meginduló felülvizsgálatok hoztak változást. Ezek megindításáról az MDP PB 1954. május 19-ei ülésén határoztak. Három kategóriában: kommunisták, katonai elítéltek és szociáldemokraták tervezték felülvizsgálni az eddigi ítéleteket, elsősorban Kádár János, Rajk László, Sólyom László, valamint Szűcs Ernő és társainak ügyét. (Arról természetesen szó sem volt, hogy bármilyen rehabilitációban részesülhetnének.) Ekkor Péter Gábor több feljegyzést is készített vagy készíttettek vele a börtönben, elsősorban Rajk László és Kádár János peréről, valamint a saját helyzetéről.

Újabb egy év telt el mire 1955. június 2-án Rákosi beterjesztette a Politikai Bizottságnak Péter ügyének felülvizsgálatát is, ahol megszavazták azt, „mivel olyan adatok merültek fel, amelyek eddig nem voltak ismeretesek.” Az újabb nyomozás „kiderítette”, hogy az elkövetett törvénytelenségekért nemcsak Péter Gábor, hanem Farkas Mihály korábbi honvédelmi miniszter, valamint „valószínűleg” Rákosi Mátyás is felelős. Hamarosan a szovjetek is kihátráltak a pártfőtitkár mögül. Bekövetkező leváltásában szerepe lehetett Péter Gábor azon vallomásának is, amely 1956 július elején, Mi az igazság címmel készült. Péter ebben az elkövetett törvénytelenségek, így a Rajk per kapcsán is Rákosi felelősségét emelte ki: „A Rajk-ügy vádiratát elejétől végig Rákosi Mátyás szerkesztette. […] szeretném ismertetni, milyen irányítást kaptam, mint az ÁVH vezetője Rákosi Mátyástól, már 1945 ősz elején.”  

Az ekkor zajló felülvizsgálatoknak azonban nemcsak a korábbi áldozatok, hanem a további felelősök megnevezése is célja lett volna. Ezt Nagy Imre miniszterelnök 1955 áprilisi felmentéséig szorgalmazta, és többször is hangoztatta az eredményekkel kapcsolatos elégedetlenségét. Az ezzel kapcsolatos nehézségeket az okozta, hogy sokszor azok vezették a különböző bizottságokat, akik elkövették a törvénytelenségeket és ez időhúzást eredményezett. Így az MDP PB csak 1956. szeptember 28-ai ülésén foglalt állást a volt államvédelmi tisztek büntetőjogi felelősségéről, amit rövidesen tettek is követtek. Október 5-én letartóztatták Farkas Vladimirt, Szendy Györgyöt, Szántó Györgyöt és Toldi Ferencet, valamint néhány nap múlva Farkas Mihály volt honvédelmi minisztert is.

A felülvizsgálatok eredményét néhány hónappal korábban, Nonn György legfőbb ügyész 1956 júliusi parlamenti felszólalásában így összegezte: „A vizsgálatok alapján beigazolást nyert, hogy elvtársaink, akiket a törvénytelen perekben elítéltek, nem voltak árulók, kémek, kártevők. […] Mintegy 300 alaptalanul elítélt szabadult ki a börtönökből […] Túlnyomó többségük pártunk tagja volt.” Mindezek eredményeként történhetett meg Rajk László és társai újratemetése is 1956. október 6-án.

Péter Gábor ügyének újratárgyalása az 1956-os forradalom miatt elhalasztódott és arra csak 1957. május 28. és június 15. között került sor, amelyet az előző eljáráshoz hasonlóan ismét a nyilvánosság kizárásával tartottak meg. Péter a tárgyaláson a következőket mondta szerepéről: „bűnösnek nem érzem magam, de felelős vagyok bizonyos cselekményekért. […] Az ÁVH nemcsak azt csinálta amiért mi itt ülünk, de jót is csináltunk. Felszámoltuk a fasizmus maradványait.” Ítéletét 1957. június 15-én hirdette ki a Legfelsőbb Bíróság. A korábbi életfogytiglani helyett most 14 évet kapott 16 rendbeli hamis vád, hivatali hatalommal való visszaélés, felbujtóként kétrendbeli halált okozó súlyos testi sértés és folytatólagosan elkövetett szolgálati hatalommal való visszaélés miatt. Vagyis a korábbiakhoz képest négy vádpont alól felmentették. Az 1953-as amnesztia következtében pedig ítélete feleződött és eddig letöltött idejét is beszámították. Így már 1960-ra várhatta szabadulását.

Újabb elítéléséről a hazai sajtó nem tudósított, az információ azonban kikerült a tárgyalóteremből, mivel az egyik emigráns magyar lap írt róla. A börtönből végül egy évvel büntetése letöltése előtt 1959. január 10-én engedték ki, amelynek érdekében már az előző évben kérvényt írt. Szabadulása után a Magyar Ruhaipari Tervező Vállalat könyvtárában dolgozott 1965. márciusi nyugdíjazásáig, amit korengedménnyel, egészségügyi állapotára való hivatkozással a Politikai Bizottság engedélyezett számára. Ezután békésen élte nyugdíjas éveit, a Kádár-korszak állambiztonsága sem érdeklődött iránta, viszont neve negatív felhangja megmaradt, egyik barátját ismeretségük miatt nem vették fel a pártba.

A rendszerváltoztatás éveiben Mindszenty József perújítása során hivatalosan is felkeresték, lakásán ügyészek jártak és kérdéseket tettek fel neki, de a bíróság elé nem idézték be. Bár többen is szívesen készítettek volna vele interjút, de csak nagyon keveseknek, így például Galgóczi Erzsébetnek válaszolt a kérdéseire. Csupán egyetlen alkalommal vállalta a sajtónyilvánosságot, 1990-ben a Népszabadságban jelent meg Libik György vele készített interjúja, de csak az 1945 előtti évekről beszélt. Néhány évvel később, 1993-ban halt meg, hamvait a Farkasréti temetőben helyezték el.

Juhász-Pintér Pál történész írása

Forrás: retorki.hu
(2026.01.03.)