ÉRTÉKŐRZŐ– ÉS TEREMTŐ – PÉCSI GYÖRGYI IRODALMÁR A KÖLTŐ ÉS DRÁMAÍRÓ LEZSÁK SÁNDORRÓL

Pécsi Györgyi legújabb kötetének esszéi és nagytanulmányai az identitásváltozatokat elemzik a rendszerváltozások utáni Kárpát-medencei, határon túli magyar irodalomban.

Idén, a Nap Kiadó gondozásában jelent meg Pécsi Györgyi kritikus, szerkesztő Soha mások ellen-Olvasópróbák című kötete, melyben a szerző főleg a határon túli magyarok irodalmával foglalkozik, a csonkahazából pedig Lezsák Sándor és Reményi József Tamás munkásságát mutatja be.
 
Az első tanulmány Gion Nándor (1941-2002) József Attila-díjas délvidéki magyar író, újságíró pályaművét elemzi. Gion a bácskai Szenttamáson született, és pályája az Új Symposion folyóirat írói között indult. Az 1960-as évek végén az azóta széthullott Jugoszláviában a szókimondás határait feszegette. Kötetei (Testvérem, Joáb; Engem nem úgy hívnak; Ezen az oldalon) díjakat nyertek, de politikai és történelmi célzásaik miatt Gion otthon és Magyarországon is egyre nehezebb helyzetbe került. A kádári Magyarországon műveit tiltólistára tették, budapesti élményeit közlő naplója miatt (Véres patkányirtás idomított görényekkel, 1971) pedig már az országba sem engedték be az írót.
 
Pécsi Györgyi közli, hogy Gion a Szülőföldem filmben beszél arról, hogy kölyökként társaival a falu körüli végtelen bácskai földeken kóboroltak, keresték azt a csodálatos fehér kastélyt, ahonnan, a felnőttek elbeszélése szerint gyönyörű zongoraszó hallatszott. De, persze, teszi hozzá, nem volt arrafelé semmiféle kastély.
 
A Zongora… alaptörténetének magja bizonnyal Gion gyerekkori emléke. A nők tömeges, brutális megerőszakolása közszájon forgott, még ha elhallgatva, sejtetve is. A három úri tanítókisasszony keserves történetének is lehetett valóságos alapja – a Szülőföldem (1983) forgatásakor még nem beszélhetett valóságos kálváriájukról, titokról beszél, s közben messzire pillant, és végtelen szomorúság látszik a tekintetén. A Torontál kisasszonyok történetét is régóta dédelgethette, nem írhatta meg Jugoszláviában rafinált virágnyelven, Magyarországon szakadt föl benne a fájdalom, szakadt ki a történet. Ifjúsági regénynek szánta, de az érzelmeit, igazságérzetét nem tudta, és valószínűleg nem is akarta delfinizálni. A Zongorá…-t 1994-ben írta, ebben az évben jelenik meg az Izsakhár című regénye is a horvát-szerb háborúról, a háború hátországi élményeiről, tulajdonképpen inkább ráutalásokkal a háború rémtetteire, kissé dúsított realizmussal. „Az Izsakhár után írja a Zongorá…-t, ebben nyíltan szól a régi, második világháborút követő békeévek – Jugoszláviában tabunak számító – rémtetteiről és gaztetteiről, nyíltan ír a magyarok elszenvedett sérelmeiről, kiszolgáltatottságáról – fókuszba állítva a nők ellen elkövetett gyalázatot, és párhuzamosságot lát a régi és a mostani háború felszabadítóinak cselekedete, morálja között.”
 
Szilágyi Domokos (1938-1976) erdélyi költő Petőfire emlékező verseit veszi górcső alá Pécsi Györgyi. Megtudjuk, hogy Szilágyi Domokos az 1972-es emlékév, a megélénkülő Petőfi kultusz körüli időben a segesvári csatában hősi halált halt, illetve a menekülés közben meggyilkolt Petőfi emlékezetére két verset is írt, a Szemből, Halál és a Héjjasfalva felé címűeket. A két Petőfi-vers a Tengerparti lakodalom posztumusz kötetben egymás után jelent meg, megengedve, hogy párversről van szó, ezeket pedig az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1950-ből című opus követi. A szabadságharcot megidéző három vers a kötet közepére került, mintegy kijelölve a hátrahagyott költemények súlypontját. A három vers együttolvasata arra az értelmezésre hajaz, hogy ugyan a szabadságharc elbukott, s bár a költők, úgy Petőfi, mint Vörösmarty, eszményük, ideáik bukását és kudarcát élték meg, emberi áldozatukat, életművüket az utókor értelemmel töltötte és tölti fel. A Szemből, Halál valószínűleg alkalmi vers, a legenda megerősítése, megfelel a méltó ünnepi elvárásnak: a nemzet emlékezetében élő, kétely nélküli, makulátlan sorsú, legendásított költőalak vízióját rajzolja meg. Azt a diadalmas, glóriás Petőfit, akit az utókor látni szeretett: beteljesítve önnön jóslatát, versei szerint, a harcmezőn halt hősi halált a szabadságért („a tett / váltott igévé”), aki a mártírsorsot tudatosan vállalva, morálisan a legutolsó pillanatban is legyőzője fölé emelkedik.
 
Szőcs Géza (1953- 2020) erdélyi költő Liberté 1956 c. művéről Pécsi Györgyi így ír: „miért gondolom, hogy az ötvenhatos történelmi, irodalmi, publicisztikai, emlékező, ünneplő szövegek sokaságából éppen ez a mű képes (vagy ez a mű leginkább képes) megszólítani, élővé tenni az ideát, és az idea valóságát? Az emlékezésnek abban a határhelyzetében, amikor a kommunikációs emlékezet már megszakadt, de a kulturális emlékezet még nem építette meg a szimbólumokat (Jan Assmann).Nem állítom, hogy tökéletes mű lenne a Liberté 1956, de azt igen, hogy képes élővé generálni ötvenhat szellemiségét. Mégpedig azáltal, hogy befejezett történetnek, lezárt múltnak tekinti ötvenhatot.”
 
Szilágyi István (1936-2024) erdélyi magyar írónak a romániai „rendszerváltást” közreadó Krónikáinak elemzésekor megtudjuk, hogyan reagál egy népét féltő ember mikor kiderül, hogy amit éltetett, az puccs, államcsíny volt. Szilágyi István összesen hét írásban követi és értelmezi a romániai politikai-hatalmi változás visszás folyamatait. „Az író több szinten veti föl, járja körül, értelmezi a jelenségeket. Az első szint, az írás provokációja, konkrét esemény (magyarellenes tüntetések, választások, bukaresti bányászjárás), a második a jelenség értelmezése és megítélése a romániai magyarság szempontjából (magyargyűlölet fellángolása, a kisebbség visszataszítása másodrendű állampolgár státuszba), harmadikként az egész romániai társadalomra kiható következmények elemzése (a demokrácia kudarca, hatalomváltás), s végül magának a hatalomváltás technikájának, módszerének, politikájának, erkölcsének az absztrakt összegzése.”
 
Farkas Árpád (1944-2021) erdélyi költőtől hatalmas pályaműelemzéssel búcsúzik a szerző. „Nem ilyen lovat akartam – vallotta, már apró gyerekként is, amikor hintalóra ültették. Erős, kifejező könyvcím, pontosan leképezi Farkas Árpád viszonyulását. Az esszéknek, glosszáknak, tárcáknak, sőt a beszélgetéseknek is az egyik fővonulata a Siménfalván és Székelyszentmiklóson a földműves nagyszülőkkel megélt aranykor megidézése: a rendtartó székely falu, a táj, a tájjal együtt lélegző, a tisztességes munkája által önértékére büszke, közösségében helyét találó székely ember. Királyfiak voltunk, emlékezik. Ezt az idillt dúlta szét az agresszív kommunista hatalom a történelmi paraszti osztály szétverésével, nyomorúságba döntésével. Nagyszülei kuláklistára, kilakoltatásra kerülnek, édesapja elveszti munkáját, a megbélyegzett gyermek Farkas Árpádot pedig még a pionír nyakkendőtől is eltiltják. Forradalmárok nem a szegény emberekből lesznek, jegyzi meg Petőfi kapcsán Illyés, hanem azokból, akik elveszítik a jobb módot. A rendtartó székely falu évszázadok hagyományaiból kiforrott morális örökségének, kultúrájának, szellemiségének, önállóságának, metaforákban gondolkodó gyönyörű nyelvének szeme láttára történő pusztítását. És elindult visszaperelni a közösséget méltányosan megilletőt.”
 
A 80. évében is alkotó Lőrincz György erdélyi íróról megállapítja, hogy nemcsak homogén székelyföldi közegbe született, tanult, de mindmáig a Székelyföldön él. Lőrincz György prózája tulajdonképpen semmi másról nem szól, mint a szülőföld feltétlen, rajongó szeretetéről, a hagyományok megtartó erejéről, szépségéről és a magyarsághoz (székelységhez) való végtelen ragaszkodásról.
 
Nagyon érdekes, ahogy az 1968-as magyar részvételt elemzi a szerző két költő szemszögéből. „Különös összjátéka a sorsnak, hogy a határ két oldalán 24 órán belül két, szinte azonos évjáratú fiatalember ugyanazzal a nagytörténettel találkozik. Nagy Gáspár 19 éves. Katolikus középparaszti család sarja, pannonhalmi diák, tehát priuszos, a szombathelyi főiskolára – protekcióval is – csak másodszorra veszik föl, népművelő-könyvtár szakra. Ahová azok a tehetséges és kiváló tanulmányi előmenetelű diákok még bekerülhetnek, akik előtt a bölcsészkar ideológiai okokból bezárja kapuit. Költőnek készül. Grendel Lajos húszéves, matematika-fizika szakon elkezdte az egyetemet, de abbahagyta, szeptembertől újrakezdi, de már magyar-angolon. Nyáron Léván teng-leng, meg az év eleji reformmozgalom szellemében ifjúsági szervezet megalakításában szervezkedik. Grendel írónak készül. Mindkettőjük világszemléletét, gondolkodását alapvetően meghatározza a hatvannyolcas év. Grendelét hatvannyolc első fele, a prágai tavasz reformszellemisége, melyet az augusztus 21-i katonai megszállás brutálisan lefejez, hogy utána két évtizedre a husáki sötétkorszak következzen. Nagy Gáspárét a „testvéri tankok” bevonulása, a magyar részvétel szégyene rendíti meg.”
 
Maradjuk a Felvidéknél. A Dunaszerdahelyen élő Tóth László költő helyzetelemzésénél, amit szemléletesen mutat be Pécsi Györgyi. „Az utóbbi egy-két évtizedben pályára lépő nemzedékek számára az identitás másodlagos jelentőségű, állapítja meg Tóth, nagyobb teret hódít az identitásnélküliség vagy a különböző hibrididentitások.”
 
Majd következik a kötetben a Portrévázlat a költő és drámaíró Lezsák Sándorról, arról az emberről, aki, ahogy a szerző írja, „Lakitelek nevét fogalommá tette. A hetvenes évek végétől Lakitelek a népi nemzeti ellenzék szimbolikus és valóságos központja. 1987-ben családi háza kertjében alakul meg a történelemformáló Magyar Demokrata Fórum. Majd modell érvényű társadalomépítésbe kezd: a mára közigazgatási teleppé nőtt Lakitelek – Hungarikum Liget a Kárpát-medencei magyarság egyik szellemi, közösségi centruma. Létrehozza a Népfőiskola Alapítványt, az Antológia Kiadót, a Retörkit (Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár), a Mindszenty Alapítványt; filmeseket, írókat, népművészeket fogad be és inspirál; amatőrök és profik, tanárok és diákok, határokon innenről és túlról, a magyar társadalom legszélesebb rétege fordul meg itt. Szinte felsorolhatatlan jószolgálati kezdeményező szerepe. Németh Lászlóval szólva: Lezsák Sándor valóban a szellemi erők organizátora.”
 
Mit tudunk meg a szerzőtől a költő Lezsákról? Első verseskönyve, a Békebeli éjszaka megkésve, csak 1983-ban, harmincnégy éves korában jelenhetett meg.
Lezsák Sándor költői világa, hagyományválasztása, poétikai megoldása közelebb áll a korábban indult, szintén 1949-es születésű Nagy Gáspáréhoz
 
A nyolcvanas években két verseskötete jelent meg, melyet azóta újabb három követett, valamint két társadalmi drámát, és három, régi magyar korokba visszanyúló, históriai színpadi művet jegyez. Széles körű szépírói ismertségét, népszerűségét ez utóbbiak nagy sikerű színházi előadásaival érdemli ki.
A szerző felteszi a kérdést, hogy el lehet-e választani, érdemes-e elválasztani a szerepeket, elkülöníteni a közéleti személyiséget, a politikust és az alkotót. „Nem vagyok külön költő, külön tanár, politikus. Mindig más és más feladatokat kell megoldanom. Látszatra ezek különböznek, pedig ugyanarról van szó, az életről, hazáról, életünkről és a hazánkról.” – vallja Lezsák Sándor Spangler Péter faggatására (Himnusz kívülről, belülről, 2012, Kairosz). „Rendkívüli pálya”, állapítja meg róla Szakolczay Lajos, mert mindegyik cselekvési formában ugyanarra törekedett: a magyar írók és irodalom nemes hagyományát követve és folytatva, nemzete, népe fölemelésére. Lezsák Sándor esetében az említett cselekvési formák és szerepek egyértelműen elkülönülnek – és tökéletes harmóniában állnak.”
 
Első verseskönyve, a Békebeli éjszaka megkésve, csak 1983-ban, harmincnégy éves korában jelenhetett meg.
Lezsák Sándor költői világa, hagyományválasztása, poétikai megoldása közelebb áll a korábban indult, szintén 1949-es születésű Nagy Gáspáréhoz.
Lezsák Sándor 2015-ös Társai elmentek Megváltót nézni című összegyűjtött verseket tartalmazó kötete négy ciklusba sorolja költeményeit. Az első két ciklus a nyolcvanas évek két, önállóan is megjelent kötet, a Békebeli éjszaka (1983) és a Fekete felhő, teafű (1988) verseit közli. A harmadik ciklus, az Attila, Isten Kardja (1993) az azonos című rockopera verseit tartalmazza, ez önálló kötetben nem jelent meg, ahogy az utolsó ciklus sem, az Amit nem mondtam el, mely a kilencvenes és a kétezres években írott költeményeket közli. A 2015-ös összegyűjtött után – máig – még egy önálló verseskönyve jelenik meg: a Misi, a puska és a lódenkabát, jobbára ötvenhat emlékének szentelt „dalszövegek”, de helyett kaptak benne az Atilla fia, Csaba királyfi „romantikus népszínmű” versbetétei, énekelhető dalai is. Mintegy négyszáz oldalnyi a verses életmű – ahogy Szakolczay Lajos is megjegyzi, a költő csak válogatott verseit írja meg.
 
Pécsi Györgyi rámutat, hogy Lezsák műveiben megjelenik Lakitelek, mint menedék.
„A valóságos és szimbolikus Lakitelek menedék, de roppant sérülékeny, ezért uralkodik el ezekben a típusú közéleti versekben a groteszk. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a versek a maguk korában ugyan sajátos többletjelentéssel bírtak (a hatalom leleplezése, metaforikus üzenet), a kor elmúltával csak aktualitásuk hullott le, igazságuk egyetemlegessége, maradandó esztétikai, költészeti értékük viszont felerősödött. Lezsák Sándor sokirányban kiteljesedő, értékőrző és értékteremtő munkássága az ezredforduló megkerülhetetlen életművévé teljesedett.”
 
Pécsi Györgyi vallja, hogy fel kell oldani a magyarországi és a határon túli, illetve az emigrációs irodalmak párhuzamos szemléletét. Emellett fel kell mutatni a magyar irodalom gazdagságát, sokféleségét és azokat az értékes munkákat is, amelyek az ún. fősodorból kimaradtak és rendre nem szervesülnek a kulturális emlékezetben.
 
m.a.
(2025.12.27.)