„A harcoló város” – az Inconnu betiltott kiállításának megnyitója - RETÖRKI KRONOLÓGIA

Az 1978 májusában a szolnoki autodidakta képzőművészek – Bokros Péter, Molnár Tamás és Csécsey Mihály – által alapított Inconnu Művészeti Csoport működésének első éveiben kevésbé politikai, inkább esztétikai radikalizmusával hívta fel a figyelmet saját művészetére. Az elsősorban a postai művészet (mail-art) és az olykor véres performanszok világa a politikai ellenzékiség nélkül sem volt összeegyeztethető a Kádár-korszak zárt világával. A ’70-es évek végének és a ’80-as évek elejének változatos büntetései között a Szolnokról való kitiltás, a tagok büntetőezredbe vagy sorkatonai szolgálatra vezénylése, rendőrségi kihallgatás és figyelmeztetés, valamint pénzbüntetés egyaránt feltűnt.

A ’80-as évek elejétől „székhelyét” Budapestre áttevő művészeti csoportosulás a fővárosban hamar megtalálta a kapcsolódási pontokat a „demokratikus ellenzék” különböző csoportjaival, amelynek azonban inkább a perifériáján, mint a centrumában helyezkedett el.

A forradalom harmincadik évfordulójára tervezett A harcoló város – The fighting city című képzőművészeti kiállítás terve nem a semmiből „érkezett”: szervesen következett az Inconnu tagjainak a 20. századi magyar történelemről alkotott gondolkodásából és addigi tevékenységéből. Ahogy egy későbbi interjúban Molnár Tamás fogalmazott: „végig kísért bennünket ’56 szelleme”. 1983-ban, a Nagy Imre és mártírtársai halálának évfordulójára megjelent Beszélő-különszám sokszorosítása miatt indult sajtórendészeti eljárás Molnár ellen, 1985-ben pedig a csoport által magánlakáson működtetett Artéria Galériában került sor az ellenzék ’56-os megemlékezésére. 1986. augusztus 14-én a New York Review of Booksban – majd ezt követően a szamizdat Demokratában és a párizsi Irodalmi Újságban – megjelent felhívás a maga nemében példátlan kísérletnek számított: képzőművészeti kiállítást szervezni a forradalom emlékére egy olyan rendszerben, amely egész „legitimitását” a forradalom eltiprásából és ellenforradalomként való ábrázolásából merítette. A kiállítás és annak címe egyben dokumentálta az Inconnu – elsősorban Krassó György által formált – ’56-képét: a harminc évvel korábbi őszre nem valamiféle elitkonfliktusként, hanem a nép és a fegyveres felkelők szabadságharcaként tekintettek. Alig egy hónappal a felhívás közzététele után Bokros Pétert és Molnár Tamást rendőri figyelmeztetésben részesítették, kilátásba helyezve, hogy a kiállítás megtartása esetén kitiltják őket a fővárosból. Az Inconnu azonban – amelynek ekkor már Pálinkás Róbert és Philipp Tibor is tagja volt – nem hátrált: a szeptember 30-ai határidőt november 30-ára tolta ki, újabb közleményében azt is jelezve, hogy „alapos gyanú” szerint a magyar hatóságok számos, postán érkező műalkotást visszatartottak. A pályázat nyugati kapcsolattartójaként az aláírók az ekkor már londoni emigrációjában tevékenykedő Krassó Györgyöt nevezték meg, míg a védnökségre olyan tekintélyes közéleti szereplőket sikerült megnyerniük, mint a kelet-közép-európai térséget jól ismerő brit történész, Timothy Garton Ash, Danilo Kiš, valamint az amerikai írónő, Susan Sontag - írta Nagymihály Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár tudományos segédmunkatársa.

A pályázatra Magyarországon kívül Jugoszláviából, az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából, Hollandiából is érkezett munka. A magyar művészek közül alkotással jelentkezett Bokros Péter, Krassó György Londonban élő élettársa, Háy Ágnes, Molnár Tamás, valamint Vörös Zsigmond fotóművész. Az 1987. január 28-ára, Philipp Tibor lakására tervezett megnyitó nem szűkölködött a szürreális elemekben. A rendőrség „helyiség-ellenőrzési határozatra” hivatkozva tartott házkutatást a lakásban, lefoglalva a – jelentés tanúsága szerint – 43 alkotást, amelynek helyére a szervezők a rendőrségi határozat sokszorosított példányait helyezték. A történtek ellenére sor került a megnyitóra, amelyen Molnár Tamás újfent összefoglalta saját és az Inconnu ’56-ról való gondolkodásának legfontosabb elemeit: „Ez a rendhagyó kiállítás csonkán is bizonyíték arra, hogy 30 hosszú év távlatából az 1956-os magyar forradalom- és szabadságharcnak napjainkig ívelő üzenete és programja van, és ez a történelmi üzenet – éppen követelő aktualitása miatt – alkotó módon értelmezhető, más szinteken újrateremthető. A világ távoli pontjairól beérkező pályaművek Hawaiitól New Yorkig, Londontól Belgrádig jól érzékelhetik, hogy az októberi események egykori harcos múzsája termékenyen hat és máig tovább él korunk művészeiben. Nincs az a történelmi esemény Közép-Kelet-Európa újkori szakaszában, amelyről ennyi írott szó, megállapított vagy továbbgondolt emlékezés látott napvilágot. Nincs a térség elnyomott népeinek még egy ilyen közeli, nagy hatású eseménye, amely ekkora politikai és kulturális örökséget hagyott volna hátra.” Radnóti Sándor esztéta megnyitójában méltatta a kezdeményezést, aktuálisnak nevezve azt, hogy ’56-ról végre képe lehessen a magyar társadalomnak. Az októberi események aktualitásáról ugyanakkor úgy vélekedett: „követeléseinek tartalma – a pluralista demokrácia, a nemzeti önrendelkezés – változatlanul aktuális, formája viszont – a forradalmi népfelkelés – nem”. Szintén szót kapott Solt Ottilia, a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) alapítója, akiknek javára a kezdeményezők a beérkezett pályaműveket értékesíteni kívánták.

Maga a kiállítás – amely elsőként kívánt emléket állítani a képzőművészet eszközeivel a Kárpát-medencében az ’56-os forradalomnak – nem valósulhatott meg, ám lefolyásában jó tükre volt egy egész korszaknak. Ahogy Bokros, Molnár és Pálinkás Pál Lénárdhoz, az MSZMP KB titkárához írott levelében fogalmazott: „Mélységesen aggódunk, hogy néhány évtized múltán a visszatekintő generációk nem láthatnak majd mást, mint betiltott kiállítások jegyzőkönyveit, elégetett filmek hamvait, bezúzott könyvek cafatjait, elnémított folyóiratok kimetszett lapjait, szétkergetett alkotói kollektívák emlékeit, alkoholba, öngyilkosságba, emigrációba kergetett tehetségek legendáit. Munkáinkkal az irányított politikai felelőtlenséget, a kulturális alternatívák elleni intoleranciát idézzük meg. Dokumentumaink alapján mindössze emlékeztetni és figyelmeztetni szeretnénk.” Jellemző adalék, hogy az Inconnu tagjai 1990. januári, az elkobzott alkotások visszaszolgáltatására vonatkozó kérésükre sem kaphattak pozitív választ: a beérkezett pályamunkákat addigra már több mint fél éve megsemmisítették. Ahogy az abszurd drámába illő indoklás mondta: „A megsemmisítésre az elkobzást követően azért került sor, mert a tárgyak sem megjelenésükben, sem kivitelükben nem felelnek meg a közízlésnek, anyagi értéket nem képviselnek, ezért is kereskedelmi forgalomba sem hozhatók.”

Forrás: retorki.hu
(2026.01.27.)