​Magyar árvák lengyel földön?

Zsille Gábor: A Visztulától a Dunáig

Március 15. alkalmából érdekes beszélgetést folytattam egy Varsóban élő lengyel íróval, az 1948-ban született Jacek Moskwával. Nem tartom magam tájékozatlannak magyar–lengyel ügyekben, ám bevallom, korábban nem hallottam arról, amit most megtudtam tőle: 1956-ban, forradalmunk idején több száz lengyel család jelezte a Nemzetközi Vöröskeresztnek, hogy szívesen örökbe fogadna olyan árva magyar gyereket, akinek a szülei az utcai harcokban vesztették életüket. Jacek Moskwa példaként említette, hogy az ő édesanyja is feliratkozott az örökbe fogadók listájára, hogy magához vehessen egy magyar kisdedet. Beszélgetőtársam felidézte gyermeki, de már politikával átjárt emlékeit az ötvenes évekből. Csak foszlányok maradtak meg elméjében: a gyári szirénák bőgése Sztálin halálának hírére; az elsuttogott beszámolók arról, hogy valakit letartóztattak, mert nem vágta magát haptákba, amikor azok a szirénák felharsantak; néhány évvel később a hosszú sor a pártszékházban a helyi vezér, Boleslaw Bierut felravatalozott testénél, és az a botrány az iskolában, amikor a tanórán elmondott – első osztályos kisdiákként! – egy róla szóló viccet, amit otthon hallott. Emlékszik, hogy 1956 októberében Varsóban, a hatalmas Felvonulási téren, a még Sztálin nevét viselő tornyos szovjet palota előtt tengernyi tömeg állt. A hírek egymillió emberről szóltak. A tömeg feje fölött ott lengedeztek a lengyel zászlók mellett a háromsávos lobogók, piros, fehér és zöld színekkel. Ugyanis Varsóba megérkezett a hír, hogy előző nap a budapesti diákok felvonultak Bem apó szobrához. Az emberek tapsolva ünnepelték a börtönből frissen kiszabadult, a hatalomba visszatérő Wladyslaw Gomulkát; pletykák terjedtek arról, hogy a Vörös Hadsereg csapatai megint Varsó felé masíroznak és arról, hogy a lengyel hadsereg harcolni fog ellenük, s hogy az autógyári munkásoknak már osztják a fegyvert. „Ezúttal a magyarok viselkedtek úgy, ahogy a lengyelek szoktak” – mondták Jacek Moskwa szülei. Ám hangjukból inkább szomorúság áradt, mint lelkes elismerés. Jacek édesanyja ápolónőként részt vett a varsói felkelésben, és látta, a kórházban hogyan lángoltak elevenen a betegek. Apja pedig annak a partizáncsapatnak volt tagja, amely az erdőn keresztül sietett a harcoló főváros segítségére, és átvergődésük során a németek valósággal megtizedelték őket.
Úgy tűnik, a magyar árvák lengyelországi befogadásának akciója mára az emlékezet peremére szorult. Azért lengyel földön itt-ott még emlegetik, hogy az ország különböző pontjairól valósággal özönlöttek a szándéknyilatkozatok árva magyarok befogadásáról. Moskwa felesége állítja, hogy ezt édesanyjától tudja, aki az idő tájt a Lengyel Vöröskeresztnél dolgozott. Anyósa a családi emlékezet szerint még Budapestre is elutazott az örökbefogadás érdekében, de erről többet nem tudni, mert már harminchat éve halott, és lányai emlékezetéből teljesen kihullott az ügy. Az árva gyerekek valószínűleg megérkeztek, ám nem tudni, vajon különböző családoknál helyezték-e el őket, vagy valamiféle otthonokban gondoskodtak róluk. A jelek szerint az örökbefogadás ötlete Bem József tábornok szülővárosában, Tarnówban fogant. Az ottani lakosok árvák százait akarták befogadni, de a gyermekek érkezése a magyar hatóságok engedélyétől függött, márpedig az illetékesek a családi és nemzeti kötelékek elsorvasztásán ügyködtek. Jacek Moskwa hasonló érvekre emlékszik szülei magyarázatából, akik próbálták megértetni velük, miért nem érkezik az ígért magyar húgocskájuk.