Egy német rendőrnő segélyhívása
Liszkay Zoltán
Nem tehetek róla, az elmúlt évek német politikájáról mostanában mindig egy orosz állatkert jut eszembe, azon belül pedig Amur, az érzelmes nősténytigris, valamint Timur, a többéletű bakkecske ma már híres találkozása. Csak a tudás anyjának kedvéért tehát: Timurt vacsorának tették be Amur mellé, de Amur nem falta fel, sőt jó barátok, játszótársak lettek, ami már eleve abszurdum, de még mindig semmi a folytatáshoz képest. Timur „hála helyett elég hamar” radikalizálódott, és kemény kosfejét leszegve immár nekifutásból rontott rá Amurra, és a mutatványt többször megismételte, mígnem Amur mégis visszatért a fajspecifikus viselkedéshez, a nem annyira vicces, mint inkább idióta baknak lekent egy akkorát, hogy az éppen csak túlélte, igaz, utána elvitték gyógykezelésre, sőt újsütetű rajongói még azt is el tudták intézni, hogy a továbbiakban egy szelíd(ebb) kecskelányhoz kerüljön.Németország ma körülbelül pontosan Amur formabontó korszakában nyüglődik. Tépik, cibálják, leszegett fejjel öklelik, de ő tűr és mosolyog, csak nehogy húsevőnek, értsd nácinak nézzék. Csak nehogy nácinak nézzenek! – ez ma minden német legfőbb félelme. Ebben a félelemben egyetértés van, teljes a gleichschaltolódás. – „gleichschalten”, vagyis „egyenlősíteni”, „azonos hullámhosszra kapcsolni” történelminek elkönyvelt fogalom, és a hitleráj egyöntetűvé döngölt-sajtolt sajtójára szokás vonatkoztatni. Noha vonatkoztathatnánk a jelenre is: a németség számos okból ma is szeret gleichschaltolódni, élen a (jól) fizetettekkel. Sajtójuk ma olyan állapotban van, hogy az már a nem sokkal jobb állapotban lévő fogyasztóit is felháborítja. Lügenpressének mondják, és a Lügenpresse javára szolgáljon, hogy legalább ezt nem hallgatják agyon, sőt esetenként kérkednek vele, „a hazugságok sajtójának neveznek bennünket”, hazudják a tévében, megigazulva reggel, este meg éjjel, mint Gy. F. legjobb német tanítványai. (Délben ebédszünet van, Mahlzeit, Zaturek és Gyurcsány.)
Pedig nem kellene ennyit hazudozniuk, mert sajnos így is nácinak nézik őket lépten-nyomon, mindenféle szinten, még Schulzék szegény Martinját is, pedig ha valaki, hát ő nem három színű, csak kettő, és hivatalból utálja a fekete-piros-sárga trikolórt. És mégis, mi történt nem is olyan régen Brüsszelben? Berlusconi két ungabunga között eltanácsolta a politikától: „legyen inkább színész, fiatalember – atyáskodott felette – mi most Olaszországban éppen egy koncentrációs táborról forgatunk filmet, elintézem, hogy fölvegyék őrnek, higgye el, jól fog mutatni egyenruhában!”
Tévedett volna? Martin Schulz csapni való színész, annyi bizonyos. Jelenleg otthon kampányol, mert be szeretne ülni a nőstény cellár székébe. Az apja még valóságos rendőr volt, ő már az iskolában elhasalt, fekvő rendőr lett, és azóta is három műszakban akadályozza a közlekedőket mostanában éppen a jóságos Martin Schulzot játszva. Mosolyog és bazsalyog, tehát naphosszat csupa kellem, báj, főként pedig hiteles, mint csőgörény, a megasztár, a Rózsalovag címszereplője.
Legutóbb Erdogan nácizott egy keveset, de vele csínján kell bánni, mert mégis csak több millió menekültet pátyolgat, ők pedig tudják az igazmondó Sorostól, hogy Németország a paradicsom maga, Mama Merkel és Papa Doc pedig alig várja már, hogy megérkezzenek.
Ebben a vizes biotópban Tanja Kambouri tiszta, üdítő forrás, jobban meg kellene becsülni. Az elkendőzőtt Erdogan – lánynak kezet csókoló Berlusconi bizonyára kezet csókolna neki is, és őt sem hívná ungabungázni. Tanjának a paraméterei is szerencsések: görög származású rendőrnő, és írni is tud a Lügenpresse bosszantására. Könyve politikailag korrekt vádirat, meggyőző helyzetjelentés azokról az állapotokról, amelyekbe ma Németországot a vezetői kormányozták bele többek között azáltal, hogy a rendőrséget vészesen és cinikusan meggyöngítették. Ahogy a beszámolóból kitűnik, egy német rendőrnőnek ma a hazájában jobbára olyan ázsiai eredetű bakokkal szemben kell a rendet védelmeznie, akik a nőt nem hogy a hatalom képviselőjének, de embernek se tekintik, és így szólnak hozzá: „húzz a genyóba, ribanc!” – és nem történik semmi, mert üres az őrszoba, a kollégákat leépítették. Tanja Kambouri bátor hétköznapjainak még bátrabb krónikája közös európai ügynek ad hangot, nem szabad rá legyinteni. Ennek szellemében, íme az első részlet magyarul Tanja Kambouri „Deutschland im Blaulicht” (Németország kék fényben) című könyvéből:
Egy libanoni klánhoz kellett kimennünk bevetésre; utólag csak annak örültem, hogy élve, sértetlenül úsztuk meg a dolgot. Még a kiképzési időszakban történt, két férfi kollégámmal egy kisvárosi rendőrőrsöt segítettünk ki. A segítség azt jelentette, hogy mi voltunk az egyetlen járőrkocsi a városban. Alighogy megérkeztünk, máris egy belvárosi késeléshez riasztottak bennünket.
A tetthelyen 30-40 libanoni verődött össze. Az egyik férfi egy kőpárkányon ült, mentősök kötözték a sebét. Körülöttük a káosz uralta a terepet: a libanoniak ordibálva hadonásztak, nemigen lehetett tudni, ki a tettes, és ki az áldozat, csak nagy nehézségek árán jutottam el a sebesülthöz. Miután sikerült odaférkőznöm, kiderült, hogy a nyakán van egy valószínűleg kés okozta felületi sérülés. Amikor akartuk kísérni a mentőautóhoz, kitört az igazi balhé. A libanoniak belecsimpaszkodtak az egyik kollégámba, mert azt hitték, hogy le akarjuk tartóztatni a földijüket.
Támogatást kértem, de nem találtunk senkit, aki a segítségünkre tudott volna sietni. A legközelebbi járőrkocsi 15 perc távolságra volt. Az sem lett volna gyorsabb, ha a szokásoktól eltérően valamelyik kapitányságról kértünk volna támogatást.
Olvassa el a teljes cikket az áprilisi Havi Magyar Fórumban! Keresse az újságárusoknál!