Európa demográfiai öngyilkosságának gyökere az identitásválság

Bartha Pál

„Az európaiak vagy a volt európaiak… a Föld szárazföldi felületének 1914-ben 84 %-át ellenőrizték” – írja Samuel Huntington. Ezzel ellentétben, az európai civilizáció mára a megsemmisülés szélére került, másodrendű hatalommá süllyedve, már a népességét sem képes fenntartani. Írásomban ennek a tragikus hanyatlásnak okát kutatom. Kormányunk a fizikai és jogi határzár megerősítésével – a tömeges bevándorlás megfékezésével – hatékony védelmet épített ki mind Magyarország, mind Európa védelme érdekében. De ezzel sem Magyarország, sem Európa népesedési problémája nem oldódik meg. Az alapprobléma ugyanis az, hogy Európában legalább egy emberöltő óta nem születik meg a népesség fenntartásához szükséges 2,1 gyermek, egy asszonyra vetítve. Ezt a jövő szempontjából létkérdést – vagdalkozás és pártpolitikai érdekek hangoztatása helyett –, tényszerűen kellene körüljárni.     
 
A Wikipédia szerint, az egy nőre eső gyermekszám (termékenységi ráta) alakulása romló sorrendben, néhány általam kiemelt országban: USA és Franciaország 2; Nagy-Britannia és Irán 1,9; Svédország és Hollandia 1,7; Kína, Spanyolország és Svájc 1,5; Észtország, Horvátország, Bulgária, Oroszország, Németország, Ausztria, Magyarország Szerbia, Olaszország, Görögország és Szlovákia 1,4; Lettország, Lengyelország, Szlovénia, Románia, Ukrajna, Csehország és Fehéroroszország 1,3; Dél-Korea és Japán 1,2; Tajvan, Szingapúr és Hongkong 1,1. Megjegyzendő, hogy több gazdag ország viszonylag magas termékenységi rátája a bevándoroltaknak köszönhető, így e mutató elrejti az őshonos népesség visszaszorulását. A termékenységi ráták alakulásából úgy tűnik, hogy Japán és az ázsiai kis tigrisek, valamint Európa népei önkéntes demográfiai öngyilkosság küszöbére érkeztek. E szomorú listán egyaránt vannak szegény és gazdag, fejlett és fejlődő országok, ami az alacsony gyermekáldás tekintetében valamilyen kulturális-civilizációs okra, azaz súlyos erkölcsi válságra utal.
 
Meglátásom szerint, a kultúra és erkölcs hanyatlása mintegy száz éve gyorsul. A huszadik század elején megszülető szórakoztatóipar szinte észrevétlenül vált a hagyományos zsidó-keresztény erkölcsi rend téglánként való lebontásának eszközévé. Az erkölcsrombolás második – már nem spontán – szakasza Amerikában, a média és a szórakoztatóipar által felkarolt hippi-mozgalommal kezdődött a második világháború után, amikor is a rock, drog és a szex vált az ifjúság életfilozófiájának központjává. A „hatvannyolcas diáklázadás” formájában ez az eszmeiség csapott át Európába. Az erkölcsrombolás a XX. század végén lépett intenzív, harmadik szakaszába, amikor is az addigi, főleg üzleti alapú erkölcsrombolás kiegészült a felülről vezényelt erkölcsrombolással. Amerikában egy rendkívül agresszív és jól szervezett liberális kisebbség a média és kultúra szinte minden fontos pontját megszállva, az identitások mezején indított háborút a társadalom megmaradt, hagyományos értékrendje ellen. Ebben a folyamatban kitűntetett szerepre tettek szert a kereskedelmi televíziók, melyek „házhoz vitték” az erkölcsrombolást és az agymosást. S. Huntington: „A 20. század végén a nemzeti öntudat kulturális és politikai alapköveit értelmiségiek és újságírók kicsiny, ám annál befolyásosabb csoportja vette koncentrált támadás alá. A multikulturalizmus nevében megkérdőjelezték a nyugati civilizáció örökségének létjogosultságát, kétségbe vonták az egységes amerikai kultúra létezését, és faji, etnikai vagy más szubnacionális kulturális egységek, csoportok legitimitását hirdették… Úgy vélik, hogy az amerikaiakat meg kell szabadítani a bűnös európai hagyatéktól.” Az identitás lelkierőt befolyásoló én/önazonosságot jelent, éppen ezért kell azt lecserélni! A sokféle identitásból – árulkodó módon – az angolszász liberálisok a nemzetek feletti, az individualista, a nemi, a feminista, valamint a bevándorlók faji és erkölcsi identitását tartják jónak, a többi szerintük rossz identitás, ami ellen harcolni kell! (Schöpflin György történész, politológus, EP képviselő: „A modern nemzet”.) Annak érdekében pedig, hogy a fiatalság minél fogékonyabb legyen ezen eszmék iránt, megindult a közoktatás lezüllesztése, az új oktatási szemléletben a műveltség behelyettesíthető szaktudással. A leírt folyamat nem más, mint „kulturális forradalom”, melynek célja a zsidó-keresztény alapú kultúra lecserélése multikultúrára. A liberálisok által erőltetett bevándoroltatás e cél elérésének egyik fontos eszköze!
 
A „kulturális forradalom” lényegének és veszélyének megértéséhez át kell tekintenünk annak immár százéves történelmét. 1922-ben a moszkvai Marx-Engels Egyetemen szervezett nemzetközi konferencián azt kezdték vizsgálni, hogy Marx mit értett kulturális forradalom alatt. Ennek lényegét később Willi Münzenberg (Lenin munkatársa volt Svájcban) ragadta meg igen tömören: „Meg kell szervezni az értelmiséget, és aztán arra kell használni őket, hogy a nyugati civilizáció rothadó bűzt árasszon.” A jelzett értelmiség ezen elv alapján emelte oltárra az értéksemlegesség képtelen kultuszát, mely eszmének mai jeles képviselője, Kis János filozófus: „Nyitott társadalomban egyetlen vallás, egyetlen világnézet, életfelfogás, egyetlen kultúra sem törekedhet kizárólagosságra…Nyitott társadalomban nincsenek tévedhetetlen tekintélyek, akik eldöntenék helyettünk, hogy mi az igaz, a jó és a helyes…Bár a hit, a világnézet, az életfelfogás és kultúra nem fogja össze őket egyetlen közösségbe, állampolgárokként mégis közösséget alkothatnak egymással, amíg közös alkotmányukhoz valamennyien lojálisak.” Ez utóbbihoz hozzátehetjük, hogy csak akkor, ha az alkotmány az ő kisebbségi véleményüknek megfelel. Az uralomra jutott erkölcsi relativizmus szerint nincsenek abszolút értékű etikai igazságok, minden a helytől, a kultúrától és más tényezőktől függ. Ezzel egyúttal elveszett az ifjúság neveléséhez szükséges mérce is.  Ez a filozófia az Európát sújtó erkölcsi métely gyökere! Ennek a filozófiának ijesztő terméke a német kormány mellett működő Etikai Tanács állásfoglalása: a vérfertőzés-ellenes törvény elfogadhatatlan beavatkozást jelent a szexuális önmeghatározás jogába. Szó szerint idézve: „A felnőtt testvérek szexuális önmeghatározásának alapjoga többet nyom a latban, mint a család védelmének elvont eszméje”. Münzenberg nagy felismerése az volt, hogy a fennálló társadalmi rend véres forradalom nélkül is lecserélhető, az emberek identitásának megváltoztatásával. Münzenberg korában a stratégiai cél a kommunizmus volt, ma pedig egy multikulturális társadalom létrehozása. A cél változott, az eszköz maradt.
 
A kulturális forradalom eszmei alapját az ún. „Frankfurti Iskola” tanai képezik. Az Iskola, a Frankfurti Egyetem Társadalomkutatási Intézete kebelében jött létre 1930-ban. Maga a fogalom azokat a gondolkodókat is megilleti, akikre tanai később hatással voltak. Hitler hatalomra jutása után, az Iskola több alapító tagja az USA-ba menekült, ahol különböző egyetemeken helyezkedtek el. Az emigrált szociológusok a harmincas-negyvenes években fogtak neki a társadalom és kultúra átalakításához szükséges elméleti alapok kidolgozásához. Kutatásuk tárgyát a nyugati kultúra főbb elemei képezték: kereszténység, kapitalizmus, tekintély, család, hierarchia, erkölcsiség, hagyomány, szexualitás, önmegtartóztatás, lojalitás, hazafiság, nacionalizmus, faji szemlélet, hagyományok. Munkásságuk célkitűzése az uralkodó erkölcsi rend felett megsemmisítő kritika kidolgozása volt (Drábik János). Az eszme gyakorlati megvalósítását a kitört világháború, majd az azt követő nehéz újjáépítési korszak késleltette. A zsidó-keresztény erkölcsi rend elleni nyílt támadás Európában, az ún. „hatvannyolcas” párisi diáklázadással vette kezdetét. Ekkor Herbert Marcuse (1898-1979) – a diáklázadás fő ideológusa, egyben a „Frankfurti Iskola” egyik alapító tagja – kiadta a jelszót: „Minden nyugati értéket el kell vetni.” E filozófia keretében indult ideológiai háború a társadalom pillérei, a vallás, a nemzet és a család, napjainkban már a nemzetállam ellen. Ezek közül a család intézménye elleni támadást veszem górcső alá, mert főleg ez vezetett a demográfiai katasztrófához. Amióta emberi társadalom létezik, a közösség folyamatosságáról, megújulásáról a család gondoskodott, a főcsapás éppen ezért irányul a család intézménye ellen. Wilhelm Reich (Szexuális forradalom): „Az önkényuralmi család kicsiben önkényuralmi állam… A családi imperializmus ideológiailag megismétlődik a nemzeti imperializmusban… A tekintélyelvű család…olyan tényező, amiben reakciós ideológia és reakciós struktúrák jönnek létre.” A család intézménye, tágabban a civilizációs korlátok elleni szellemi háború legfőbb eszközévé pedig – H. Marcuse zseniális felismerése alapján – a szexuális szabadosság vált, mivel ebbe örömmel vetette bele magát az ifjúság. Manapság már 52 féle nemi identitást jegyeznek a liberálisok, és folyamatosan születnek új igények. Most éppen a gyermekek ébredező nemi identitásának elbizonytalanítása, a gender elmélet került a figyelem középpontjába, továbbá a homoszexuálisok családként való elismerése. Holott ez utóbbi csoport éppen a lényegnek, a társadalom megújulásának nem tud eleget tenni. Azt a kérdést, hogy a szexuális ösztönt hogyan lehet felhasználni a társadalom rombolására, már korábban kidolgozta Lukács György a „Forradalom és érosz” című tanulmányában. (Egyébként ő kezdeményezője is volt a frankfurti iskola alapításának.) A balliberális filozófiában, közbeszédben és politikai célok között azért bír kitűntetett figyelemmel a korlátok nélküli szexualitás, mert ez a legerősebb társadalomromboló erő! A kulturális forradalom gyakorlati módszertanát pedig a radikálisok tizenkét pontja adja meg, melyet az amerikai Saul Alinsky (1909-72) fogalmazott meg. A nyolcadik pont: „Tartsd fenn a nyomást. Ne engedd fel. Folyamatosan próbálj ki új dolgokat, hogy bizonytalanságban tartsd az ellenfelet. Ahogy az ellenfél kiismer egy taktikát, vágd lágyékon valami újjal. Támadj, támadj, támadj minden irányból, sose hagyj esélyt a tántorgó szervezetnek a pihenésre, átcsoportosításra, talpra állásra és a stratégiája újragondolására.” Ez a harci mód az állandósult verbális polgárháború oka két választás között, és ezt látjuk most az utcákon a CEU melletti tüntetéseken és az „ügynöktörvény” parlamenti vitája kapcsán! Tágabban értelmezve, a permanens kritika kultuszával sorban minden tabut le kell dönteni, meg kell szüntetni minden harmóniát, a társadalmat a zavarodottság állapotába kell hozni. A társadalmi feszültséget vagy a követelések intenzitásának növelésével, vagy folyamatosan új célok kitűzésével kell állandósítani, illetve növelni. A csendes többség ellen vívott verbális háború élharcosai pedig egy sok országot átfogó hálózatba tömörülnek, melynek működési költségét Soros György vagy a mögötte állók állják (WikiLeaks).
 
A szexuális szabadosságon túl, a „hatvannyolcas” eszmék sikerének másik kulcsa, hogy a társadalom értékalapú erkölcsiségének lerombolása, a lakosság fogyasztóvá való degradálása egybeesik a multinacionális vállalatok és a pénzoligarchia céljával, így a tudat- és szórakoztatóipar működtetéséhez, valamint a politikai elit megvásárlásához korlátlan erőforrás áll rendelkezésre. Ráadásul a szórakoztatóipar anyagilag önfenntartó. A fogyasztói társadalom elterjedésével pedig oltárra emeltetett az individualizmus, a mának élés, a hedonizmus kultusza. A hedonista filozófia lényege: az Életben a legfontosabb dolog az örömök élvezete, a gyermekvállalás magánügy, egyesek szerint költséges hobbi. Az erkölcsi válságba süllyedő társadalmak asszonyai pedig a szélsőséges feminista elvek hatása alatt – a karrier és gyermek közti választás során – többnyire a karrier mellett döntenek. Mindezek leginkább a gazdag országokban gátjai a gyermekvállalásnak. A globalizáció vesztes országaiban pedig – ide tartoznak a volt szocialista országok – a nemzet fenntartásához szükséges mértékű gyermekvállalást véleményem szerint két tényező gátolja. Egyfelől a fent említett mának élés kultusza, másrészt a tömeges mértékű szegénység és kilátástalanság. A szegénység és kilátástalanság rendszerhiba következménye, melynek kifejtésére most nincs mód. Brüsszelben kellene feltenni az alapkérdést: 25 év miért nem volt elég ahhoz, hogy a volt keleti blokk országai elérjék a portugál, netán a spanyol életszínvonalat?
 
Európa és néhány gazdaságilag sikeres ázsiai ország így jutott a demográfiai öngyilkosság küszöbére. A szóban forgó országok sötét jövőjét Japán példája szemlélteti, ahol a lakosság több mint negyede már 65 év feletti, és ez a mutató 2060-ban negyven százalék körül alakul. Ekkor már egy nyugdíjasra csak 1,25 munkavállaló jut. Ez az állapot maga a gazdasági-társadalmi csőd! A gazdasági és társadalmi válság csapdájából Európa népei csak úgy kerülhetnek ki, ha felismerik a nemzetek életerejét pusztító kór jellegét, mely nem más, mint a napjainkban végkifejlethez közeledő „kulturális forradalom”, melynek egyik mai vezéralakja Soros György. Az általa létrehozott Nyílt Társadalom Alapítványok hálózata képviseli azt a pusztító szellemiséget (multikultúra), mely Európa demográfiai válságához vezetett. Kis János szerint a nyitott társadalom filozófiájának lényege: „…egyetlen kultúra sem törekedhet kizárólagosságra…” Samuel Huntington ezzel kapcsolatos költői kérdése: „…vajon milyen jövője lehet egy olyan társadalomnak, melyet a kultúra kohéziós ereje helyett pusztán a politikai ideológiák tartanak össze?” Huntington lakonikus válasza: a Szovjetunióhoz hasonló. Szerintem rosszabb, mert ez az önpusztító eszmeiség már a társadalom biológiai alapját sem kíméli. És itt fel kell tenni az alapkérdést: Cui prodest?