A 96 éves Csapó Endre összegezte 1956-os írásait

„Egy megalázott nemzet elkeseredett védekezése és szabadságvágya fejeződött ki ezekben a fiatalokban.”

Lapunk hűséges olvasói számára ismerős lehet Csapó Endre neve, már csak azért is, mert a hosszú évek során több ízben adott interjút a Magyar Fórum számára. Csapó Endre közel 70 éve Ausztráliában él. Nem véletlen, hogy éppen a „fordulat évében”, vagyis 1948-ban hagyta el Magyarországot. Finoman szólva nem szívlelte a kommunistákat, és jobbnak látta távozni. A világ „alsó felére” kerülvén sem veszítette el egy pillanatra sem nemzeti elkötelezettségét és közéleti érdeklődését. Emellett rendelkezik egy másik ritka tulajdonsággal is, amelynek értéke napjainkban egyre magasabbra szökik: képes átlátni, sőt rendszerezni is a történéseket, és a mögöttük megbúvó összefüggéseket. Mindezt hosszú évtizedek óta bizonyítottan teszi, hiszen az általa létrehozott és fenntartott magyar nyelvű újságok – a Sydneyben megjelenő Ausztráliai Magyarság című havilap, majd később a Magyar Élet című hetilap – hasábjain rendszeresen olvashatóak gondolatai, amelyek mára a nyugati magyar emigráció igazi kordokumentumává váltak.
Ezek miatt önmagában is érdemes volna a figyelemre egy Csapó Endre által írott könyv, ám ha a közelmúltban megjelent „Ötvenhat emigrációs szemmel – Szabadságharc 1964–2014” című kötetre gondolunk, akkor ennél lényegesen többről van szó. Ugyanis ha létezik olyan kötet, amely több tekintetben is hiánypótló és különleges, akkor Csapó Endre említett könyve egyértelműen ide sorolható. A kitűnő látásmódú szerző ugyanis – emigrációban élve – már akkor is szabadon írhatott a forradalom és a szabadságharc eseményeiről, hátteréről, és a nagyhatalmak 1956-hoz fűződő reakcióiról és azok mozgatórugóiról, amikor idehaza még csak le sem lehetett írni azt a szót, hogy szabadságharc, legfeljebb néhány kiváltságos, „udvari” szerző taglalhatta az „ellenforradalom fasiszta csőcselékének” ténykedését. De nem csak ettől újszerű és különleges Csapó Endre műve, hanem attól is, hogy 1956-ról szóló írásaiban – akárcsak egy jó és komoly történész – az eseményeket a lehető legtágabb nemzetközi összefüggéseiben vizsgálja, és igyekszik a történéseket minden oldalról bemutatni, megvilágítani. Okfejtése ráadásul nem csupán személyes álláspont és egyéni következtetés, mert véleményét komoly kutatómunkával összegyűjtött nyilvános és csak a levéltárakban hozzáférhető nagyhatalmi kinyilatkozásokkal támasztja alá.
Ezek alapján számos érdekes, de legalábbis elgondolkodtató tanulsággal szolgál az utókor számára is, különös tekintettel arra, hogy a világ urai számára mit jelent valójában – vagy pontosabban: jelent-e egyáltalán valamit – egy kicsiny nép szabadságtörekvése, számíthat-e egy szabadság után sóvárgó kis nemzet arra, hogy a nagyhatalmak közül bármelyik is szívvel-lélekkel kiáll mellette, urambocsá még segíti is a szabadság kivívásában. Ismerve akár 1956 eseményeit, akár a világ azóta zajló folyását, a kérdés természetesen költői, hiszen pontosan tudhatjuk, hogy nem számíthat, a nagyhatalmak ugyanis kizárólag a saját, rideg számításaik alapján folynak bele vagy nem folynak bele egy-egy kis nép szabadságtörekvésébe. Ám hála Csapó Endre kötetének, 1956 kapcsán mindezt immár nem csupán valamiféle sértett nemzeti büszkeség alapján jelenthetjük ki, de dokumentumokkal is alá tudjuk támasztani. Ezek alapján ledőlni látszik néhány tabu, és több, korábban beidegződött és megkövesedett vélemény is megkérdőjeleződik.
A legfontosabb, és egyben legegyértelműbben bizonyított tény, hogy a nagyhatalmak, azon belül is az USA, szemérmetlenül hagyták magukra a” pesti srácokat”. Gyakorlatilag a status quo, vagyis a meglévő állapotok fenntartása volt a legfontosabb Amerika számára, amely koncként dobta oda a magyar szabadságtörekvéseket a Szovjetunióval való konfliktus elkerülése érdekében. Érdekes és különösen az előzmények ismeretében meglepő akkori déli szomszédunk, Jugoszlávia komoly szerepe a magyar forradalom leverésében. A külön utas szocializmust építő, éppen azért a szovjet blokk országaiban Sztálin idején csak a „nyugati imperialisták láncos kutyájaként” emlegetett Tito marsall nem akármikor, hanem november 2-án(!) tárgyalt Hruscsov SZKP-főtitkárral a magyarországi helyzetről. Mivel Tito kifejezetten sürgette(!) a szovjet beavatkozást, és a nyugati nagyhatalmak is csendes áldásukat adják arra, november 4-én, vasárnap hajnalban megindulhatott a Vörös Hadsereg az alvó Budapest ellen. Külön érdekesség a Kelet nagyhatalma, Kína hozzáállása. A nagy távolság ellenére többször is véleményt nyilvánítottak a magyarországi eseményekkel kapcsolatban, és bár először még támogatták a változást sürgető erőket, ám december elején már a szovjet hadsereg hősiességét méltatták. Persze Mao Ce-tung országától nem is lehetett mást várni. Akitől várhattunk volna, az a magát kommunista-ellenesnek beállító Nyugat lett volna, ám Csapó Endrét szó szerint idézve: nem akarták megérteni, hogy mit akar a magyarság, mert „Amerika csak színlelte az antikommunizmust, a kommunizmus ereje Nyugaton volt.”
Létfontosságú mondanivalója a kötetnek, hogy Csapó Endre tudatosan és egyértelműen különválasztja 1956 kapcsán a forradalmat és a szabadságharcot. Amíg a forradalom kapcsán leírja, hogy az esetek döntő többségében a hatalmon lévők belső ellenzékének áll érdekében – és szerinte 1956-ban Magyarországon is így volt –, addig a szabadságharc már a magyarság mérhetetlen, ősi szabadságvágyának megnyilvánulása volt, amelyre nem is volt felkészülve a kommunista vezérkar.
Csapó Endre egyébként világosan elkülöníti a forradalmat és a szabadságharcot, és nemcsak fogalmilag, hanem tartalmilag is. Álláspontja szerint: „A forradalom a társadalmat felforgató cselszövés, amit legtöbbször a hatalom gyakorlásából kimaradt, de ahhoz közel álló csoport robbant ki a maga érdekében, természetesen a nép részére gyártott hangzatos szólamokkal, a társadalomba beépített fizetett ügynökök vagy hasznos idióták által. Magyarországon csak egy ilyen volt: a négyéves világháborúban lefárasztott nemzet egy óvatlan pillanatában, 1919-ben. A szabadságharc fogalmát Rákóczi és Petőfi népének, azt hisszük, nem kell körülírni.” A két fogalom elválasztása Csapó Endre szerint 1956 kapcsán is nagyon fontos, és az egyik legnagyobb hibának gondolja, hogy ennek világos és egyértelmű elkülönítése nem történt meg még az emigrációban sem. Emellett – szintén porrá zúzva a kommunista propagandát, amely bizonyos hangadó körökben máig tartja magát – a Munkástanácsok és azok tagjainak sorsán példáján keresztül rávilágít arra is, hogy „mindazért, ami a kommunisták által szervezett felvonulást szabadságharccá, majd nemzeti ellenállássá tette, a magyar ipari munkásság hozta meg a legnagyobb áldozatot.”
Csapó Endre közírói életművében közel öt évtizeden keresztül foglalkozott 1956-tal. Amint azt a kötet előszavában Lezsák Sándor is leszögezi, a fél évszázad alatt természetesen bővült, módosult, ki is egészült az ő látóköre, véleménye is. Ám alapjaiban nem változott meg az álláspontja, hiszen az idő végül az ő véleményét igazolta.
Egy-egy kötet kapcsán afféle klasszikus panelként hangzik el, hogy hiánypótló és hogy nem hiányozhat egyetlen gondolkodó ember polcáról sem. Csapó Endre munkája kapcsán azonban ez nem egy jól hangzó szófordulat, nem közhely, hanem maga a valóság.
 
Kovács Attila
Csapó Endre: Ötvenhat emigrációs szemmel (1964–2014); Antológia Kiadó, Lakitelek – 2016.