Valódi és látszattörésvonalak

A közelmúltban és ma

Ha a politikai konfliktusok világában tisztán akarunk látni, akkor érdemes mindig a fő frontvonalakat (szerencsésebb, nem militáns ízű és közkeletű szóhasználattal: törésvonalakat) keresnünk, hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt. Ez azonban nem könnyű dolog, mert a szemben álló felek narratívája a valóságtól elrugaszkodva, hamis optikát teremtve, csalóka látszatot inszinuálva próbálja beskatulyázni, karanténba zárni a politikai ellenfelet. Úgy tűnik, a magát balliberálisnak nevező posztkommunista (gyökerű) hazai ellenzék a rendszerváltás kezdetétől élen jár ebben a bár tisztességtelen, de hajdan sikeres, ma már egyre kevésbé eredményes taktika alkalmazásában.
            Kezükre játszott az is, hogy a rendszerváltáskor megjelenő, a kommunista rendszer lebontását célul kitűző pártok maguk is gyakran bizonytalanok voltak az önmeghatározásukban. Mert mihez képest is határozzák meg magukat? A posztkommunista utódpárthoz képest? A bal és jobboldal, illetve a konzervatív- és liberális, a nemzeti és nemzetközi szembenállásának viszonyrendszerében?
            Ezek az ellentétpárok aztán többnyire elfedték azt a fő törésvonalat, amely az Orbán-kormány egyértelmű politikája és értékrendje nyomán mára többé-kevésbé világossá vált és egyre világosabbá válik. (Elég csak az ’56 hatvanadik évfordulójáról szóló megemlékezésekre, illetve ellenzéki oldalon ezek hiányára gondolnunk.) Elfedték a posztkommunisták és az antikommunisták közötti, tehát legmarkánsabb ellentétet! (Ne feledjük el: huszonhét év történelmi léptékben mérve nem sok, még a gyorsuló időben sem!) Hozzájárult a zűrzavarhoz az SZDSZ csalárd szereplése, amely posztkommunista (vezetésű) párt létére egyszerre határozta meg magát (bal)liberálisként és radikális antikommunistaként. Voltak ugyan erre utaló jelek korábban is, de posztkommunista mivolta csak a Horn-kormány idején, a hírhedt MSZP-SZDSZ koalíció létrejötte által vált egyértelművé. Orbán Viktor nagy történelmi érdeme az is, hogy először, vagy legalább is az elsők között mondta ki: „összenő, ami összetartozik.” Ez az összetartozás pedig azt is sejttette, amit néhányan tudni véltünk, hogy voltaképpen szét se váltak. Csak úgy tettek, a magyar választót megtévesztő, a hatalomátmentést szolgáló szemfényvesztés keretében.
            Minthogy a magát baloldalinak nevező kommunista diktatúra önmeghatározását legtöbben elfogadták, és csak kevesen beszéltek (főleg a szociáldemokrata értékek megtagadását, illetve kisajátításának kísérletét észrevevők) ál-balodalról, az antikommunista táborban, az SZDSZ lelepleződése után különösen, a legtöbben jobboldalinak, illetve konzervatívnak vallották magukat.  Később aztán világossá vált (Semjén Zsolt is élesen rávilágított egyszer), hogy a magukat balliberálisnak valló posztkommunista utódpártok hatalomra kerülve bankárkormányokat hoznak létre, szociálisan érzéketlenek, csak érzékenynek hazudják magukat, és a tőke-munka ellentétében az előbbit preferálják. Sőt, a gyarmatosító nagyhatalmak kollaboránsként való kiszolgálására akkor is hajlandók, ha nem keletről, hanem nyugatról, a „piszok, rothadó kapitalizmus” világából jön a támogatás.  Ekkor azután egyre többen szóvá tették/tettük: ha az úgynevezett „baloldali értékeket” is a nemzeti kormányok képviselik, akkor ugyan vajon mitől baloldali ez a levitézlett politikai elit és tábora? Ha csak nem attól, hogy bár most nem internacionalistának, hanem kozmopolitának, illetve globalistának vallja magát, ugyanúgy gyűlöl mindent, ami nemzeti, mindent, ami magyar. (Ehhez az egyezéshez képest eltörpül, ha van is különbség a két ideológia között.) Így aztán sokan deklarálták, hogy a politikai pálya jobb- és baloldali térfélre osztása félrevezető lehet, és a „jobboldal”, megjelölésnél szerencsésebbnek tartják, ha „nemzeti oldalnak” nevezzük magunkat, mert ez sokkal inkább kifejezi a posztkommunistákkal szemben álló tábor önazonosságát. (Néhányan talán még arra is emlékszünk, hogy Révai József ’ 57-es, a Népszabadságban megjelent „helyzetértékelése” ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk kirobbanásáért leginkább a népieket, a népi írókat teszi felelőssé.)    
            Még egy valóságtorzító, manipulatív (sokáig politikai csodafegyverként működő) balliberális sztereotípiát meg kell említenünk, annyival inkább, mert úgy tűnik, hogy ennek most egyszer s mindenkorra befellegzett. Ez szorosan összefügg a nácizmus és kommunizmus, a náci és a kommunista bűnök/bűnösök kettős mércével mérésével. Hiszen a Hitlerei fölött aratott győzelem a második világháborúban a kommunista Szovjetunióval szövetségben történt, s ez a tény, valamint a zsidóság politizáló részének a kommunista mozgalomban való felülreprezentáltsága alkalmat adott a kommunista totalitarizmus működtetőinek, hogy magukat filoszemitaként, mintegy valamiféle „sárkányölő Szent Györgyként ” tüntessék fel. Figyelemelterelő hadmozdulat: a kétféle totalitarizmus ikertestvérségéről, lényegi azonosságról. Sztálin antiszemitizmusa, az Izraelhez való viszony, vagy az, hogy némely túlélő zsidó honfitársunk a náci lágerek után a még szörnyűbb Gulágot is kénytelen volt megjárni, sokáig természetesen a szőnyeg alá söprés sorsára jutottak. A nyugaton is sajnos, sokak által bevett sztereotípia, a balliberális verdikt jegyében a jobboldali, az egyben szélsőjobboldalit, tehát antiszemitát is jelentett. Miközben a hiteles jobbközép ugyanúgy szembeszállt a náci totalitarizmussal, (a kommunista Szovjetunió viszont először szövetséget kötött vele, Lengyelország feldarabolására, lásd Molotov-Ribentrop paktum), mint a hiteles szociáldemokrácia a magát baloldalinak hazudó sztálinista-posztsztálinista önkényuralommal. Volt az Atv-nek néhány éve egy olyan interjú alanya, aki riporteri egyetértés mellett, vagy legalább is cáfolat nélkül kijelentette, hogy aki antikommunista, az egyben antiszemita is! 
            Hála Benjamin Netanjahu látogatásának, az Orbán-kormánnyal és a visegrádi négyekkel kötött együttműködési megállapodásának, sőt szövetségének, és a magyar zsidóság leghitelesebb felekezetének, a Köves Slomó vezette EMIH-nek, fény derült az európai zsidóságért aggódók felelős hozzáállására. Akik nem véletlenül állnak szemben az európai zsidóságot (is) veszélyeztető Soros Györggyel és az általa támogatott, posztkommunistákat is magában foglaló balliberális politikai táborral (bele érteve a Csurka István által judeobolsevistáknak nevezett magyargyűlölőket, illetve szellemi, politikai örököseiket). Az eddig antiszemitázóknak pedig végre színt kell vallaniuk: ki akarja szerintük az európai (sőt, az izraeli) zsidóságot megmenteni? A tőzsde spekuláns dollármilliárdos és a mögötte állók, vagy a velük szemben álló, velünk szövetséges izraeli politika és hazai zsidó honfitársaink? Ki az antiszemita és ki a filoszemita?...

Kiss István Béla