A végzet ellen

​Szabó Dezső

Előszó
 
Sokszor emlegettem a közönség előtt egy megírandó művemet. A címe talán ez lett volna: — A végzet ellen. Ködszerűen s inkább az érzések mély indításában: ez a mű már benne volt édesapám kétségbeesett szenvedélyében, melyet a világosi tragédia örök petúri fájdalmas haraggá zordított. Benne volt szent édesanyám áhitatos forró szeretetében minden iránt, ami emberül és életetadón magyar. Az én életem pedig minden mozdulásában, a gondolat és akarat minden előfakadásában ezt a művet fogamzotta, teremte, érlelte. Ez a mű elhivatásom értelme, életem lényege, a nekem osztott tartalom és kötelesség.
 
Ez a mű az új magyar ideológia s a magyar jövő programjának teljes rendszerét adta volna. Új dogma, új hit: minden elemében egységes tartalma lett volna ez a magyar életakaratnak, új látás, vérré lett szolidaritás, legyőzött végzet. Egy-két alapvonását — kérő jajgatásokkal s nekem fájóbb öklökkel — hosszú évek óta rontom be a szívek és elmék tespedésébe. De az egész mű, az egész magyar életet minden mozzanatában újjáépítő roppant rendszer csak bennem él, mint megálmodott mérhetetlen katedrális. És nehéz napjaim megtartó ereje volt az a remény: hogy az életnek mégis lesz annyi irgalma hozzám, hogy egyszer csak meg tudom építeni azt, aminek kőművesévé elküldtek a magyar temetők s elhívtak a magyar bölcsők.
 
Ez a remény megszakadt. S most, hogy már félszázad viharozta fürtjeimre az elégett napok hamvát, hogy minden part omlik s az árban vergődőnek karja nem talál segítő kezet, most: a megérkezett végzet kegyetlenségében csak egy kötelességem lehet. Mégis nyugodt, mégis erős lenni, mégsem esni kétségbe s menteni, ami még menthető. Ezért hasítottam ki az egész tömérdekből ezt az egy problémát, hogy legalább ezt állítsam teljes megvilágításban a szemek elé.
 
Miért éppen ezt? Mert egész tanításomnak éppen ez a része az: mely ezeréves európai mártíromságunk hagyományaival a legirgalmatlanabb ellentétben van. Es bár ez a rész a természetrajz és szociális igazság oly elemi törvényeit mondja, hogy minden más országban kinevetnének érte, miért fedezem fel ily hangosan a mindenkinek vérkeringésévé gépiesült kétszerkettőt: művemnek éppen ezt a tételét vádolják a legádázabb képtelenségnek, a legveszélyesebb agyrémnek. És ez természetes. Egy ezeréves kizsákmányolás minden haszonélvezőjét vigyázzra hökkenti ez az új feleszmélés. És így csak érthető, hogy olyanok, akik faji, felekezeti, világnézeti vagy politikai téren irgalmatlanul kakaskodnak egymás ellen: egységesen együtt vannak azokban a rágalmakban, torzításban és hazugságokban, melyekkel tanításom elől el akarják lopni a lelkeket.
 
Küzdelmem nem volt könnyű. Lassanként elvette tőlem mindazt, ami győzelmesre bonthatja elő az élet gazdag nevetését. Közelednek a sötétebb napok, s a megnőtt árnyékok már a temetőig érnek. Nem panaszolkodom. Tudtam, mit vállalok. Ha ezerszer születnék újból: ezerszer újra vállalnám.
 
Természetes ellenségeim voltak ebben a harcban azok a bármely vérű idegen szüretelők, akik egy hangos magyarkodás s megemésztő hazafiság hagyományos frázisaival ütik csapra a magyar vért, a magyar izmot, a magyar agyvelőt. Aztán a „reálpolitika” ügyesei, akik nemes liberalizmussal minden fajú, felekezetű és világnézetű kassza számára síkporral hintik a zsebüket. A szajha írók, akik hogy versikéjük, drámácskájuk vagy regénykéjük közönséghez és pénzhez juttassák: keritőül kaphatók a világ-lupanár minden emberi fertelméhez. És a szerencsétlen középosztály velőtlen koncon feldresszírozott házi kutyái, akik már az apákba bekorbácsolt rögzött mondatokkal vonítottak azok ellen az igazságok ellen, amelyek megnyitott utat, honfoglalást, szabad fejlődést, a termékeny csók lehetőségét és boldog bölcsőt jelentenek maguk és gyermekeik számára. Hiszen ezer éven át oly pompában tudták a „magyar” hazafiságot megszervezni arra, hogy hontalanná tegye a magyarokat.
 
De ezek az ellenfelek sokszor mégis áldás voltak. Tehetetlenségük növelte erőm tudatát, üvöltésük felriasztotta a szunnyadó igazságérzetet a lelkekben. Különben is: soha senki sem mert gondolataim ellen gondolatokat, állításaim ellen állításokat szegezni. Dühük minden csetepatéja személyes piszkolódásokból és ferdítésekből állott. De a ,,híveim”, a ,rajongóim”, akiket az én gondolataim mozgatnak az üzlet vagy a tébolyda útján! Ezeket igazán nehéz elbírni. Az ellenséget mindig lehengereltem, de a „táborom” mindig megvert. Akkor voltam hadsereg és győzelem: ha nem voltak katonáim.
 
Bizony: a nyomaimra futó apostolokat fájdalmas könnyűséggel lehet a bolondok és svihákok két hadosztályába beosztani. Legfennebb az okozhat egy kis zavart, hogy legtöbbje joggal sorozható be mindkét csoportba. A legszánalmasabb nyíltsággal hülyék közöttük a hadúristák, az „ősi pogányság” fuzsitusai, Turán tökkelütött analfabétái, egy hasból egybe galagyolt „ősmagyar vallás” elvetélt bugyutái. Ezek, teljes műveletlenségükben nem értve európai fejlődésünkre mondott kritikáimat: roppant megharagudtak Nyugatra, vagy ami édesebb nekik, mert rangot ad tudatlanságuknak: a nyugati kultúrára. A Hadúr szót megtöltik híg agyvelejük gőzölgéseivel, s ezt a szélhámos és buta preparátumot nagyon pogány istenségnek és ősmagyarságnak füstölgik. Áldozatokat tartanak, s a megváltozott gazdasági viszonyok kényszerében nem fehér lovat oltáros sziklán: hanem fehér egeret áldoznak egy felfordított köpőcsésze tetején. A napot imádják, de azért az áldozati tüzet átkos nyugati svédgyufával gyújtják meg. Ősmámorban kalimpálnak, de azért nem a kanca hasán s még csak nem is a földből kikapart Emese emlőin szopják magukat kukára, hanem a modern szőlőgazdaság elfajult termékein. Rokonságot kötnek Ázsia bármely rongy csürhéjével s a Konfucius gyermekkori ótvarját tökfejükön vakarják a nagy lázas komaságban. Van külön saját házi nyelvészetük, melyben őrületük egy néhai Horvát Istvánt megszégyenítő szó-házasságot csürdöngölőzik. Mi lenne, ha ésszel és erős karral megáldott magyar emberek a mai roppant problémák előtt ilyen hülye és pimasz játékra fecsérelnék az időt!
 
A bolondok másik alfaja már modern. A jó öreg kórság helyett a fajbiológia rázza. Vérvizsgálata elől az ángyod térde sem menekülhet, vagy pedig tizenkettedik századi oklevelekben kutatja: nem szenvedett-é a takarítónőd vérkeresztezést a tatárjárás előtt, mert ebben az esetben téged sem tekint magyarnak, és nem hajlandó egy országban levegőt szívni veled. Ez már igen vegyes társaság. Katedrában szürkeállománytalanuló féltudós, patológikus okokból bélistázott vidéki rendőrkapitány, dada-leejtéstől megtörténelmiosztályosult dzsentri minisztériumi heretisztviselő, ki leborotvált bajusza helyett faját pödörgeti, nagyon-tanár tanár s a kényszerzubbonyig grófi gróf. De mindnyájan hallatlanul fajszakértők. Csak rápillantanak a fülkagylód tekervényeire, és már megállapíthatják, hogy nem vagy tiszta-magyar: mert ősmamád az Attila házassága előtt harmincegy óra négy perccel félrefelejtkezett egy gepida lócsiszárral. Mindkét válfajú bolondot jellemzi: magyarságuk abban dagadoz, hogy a környező nemzetiségekről buta és pimasz lekicsinyléssel beszélnek. És ha a románt oláhnak nevezik: nagyfene eposzukban fejnek hiszik a nyakukon kongó kukurbitát.

Olvassa végig a szeptemberi Havi Magyar Fórumban! Keresse a nagyobb újságárusoknál és a Magyar Fórum Kiadóhivatalában!