Hazafiság és nacionalizmus

Dr. Kiss Lajos

A nemzeti érzésről kívánok szólni. Egy régi vitáról, amely a negyvenes évek közepén zajlott. A háború után ’46 és ’48 között. Úgy emlékszem, hogy ebben a rövid periódusban volt még valódi demokrácia Magyarországon. Rákosiék 1948-ban kijelentették, hogy ez az év a fordulat éve. Ami röviden azt jelenti, hogy a kommunisták átvették a hatalmat. Semmisnek nyilvánították a kurta demokrácia addigi eredményeit. Különösképpen a többpártrendszert. A szabadon választott pártok nem szólhatnak bele az ország ügyeinek intézésébe. A korábbi választáson a kisgazdák nagy fölénnyel győztek. Egyszóval: több politikai párt hallathatta a szavát. Vitatkoztak is az emberek. Különböző koncepciókat ütköztettek politikai gyűléseken és ilyen-olyan szabadon szervezett értelmiségi és más csoportosulások összejövetelein. Szenvedélyesek voltak ezek az eszmecserék. A szabad gondolatforgatás olykor igen magasra emelte a megnyilatkozások színvonalát. Biztosítéka is volt ennek a magaslati párbeszédnek: Tildy Zoltán református lelkipásztor volt országunk köztársasági elnöke. Ebben az országban akkor még sok ember gondolkodhatott az igazságról. Ismerték a szuverén személyiség lehetőségeit. 48 után egy bába gondozásába került az ország. Egy párt, egy ember vércse-karmai közé. Rákosi Mátyás lett az előimádkozó. Az értelmiség toronyembere pedig Révai József. Rákosiról tanára, Babits Mihály ezt írta naplójába: stréber. Révai József lakására meghívta Illyés Gyulát, Németh Lászlót és Lukács Györgyöt egyfajta „átnevelő beszélgetésre”, amely eredménytelennek bizonyult. Németh László utólag lejegyezte, hogy az eszmecsere szócséplés volt csupán. S azt is megjegyzi, hogy Révai ugyan éles eszű, de nem finom gondolkodású. A mi nyelvünkön szólva, dogmatikus elme. Apologétája egy ügynek, amely fogva tartja. Képtelen a jelenségek független elemzőjévé válni. Az ilyen típusnak ez a zsákutcája. Adyval szólva, nincs annyi szellemereje, hogy új s új lovon vágtasson az igazság nyomában.
Kanyarodjunk vissza a negyvenes évek közepére. Sok rendezvény volt akkoriban. Bemutatkozott az új kormány. A híres Balogh páter ott ült a miniszterelnök jobbján. Színházakban, mozikban az új kor emberei szóltak a friss tennivalókról, a megnyílt szabadságról. A bíróságokon folytak a népbírósági tárgyalások. Én sok ilyen eseményre elmentem. Ösztökélt a kíváncsiság, a történtek újszerűsége. Emlékszem, az egyik moziban valamely szociáldemokrata politikus szónokolt teátrálisan és formabontóan. Úgy rohangált a pódiumon, mint valamely nemes vad a számára bekerített helyen. Heveny indulattal formálta szavait. Egyszer csak váratlanul, mint egyfajta megszállott dadaista, fölugrott a pódium közepén álló asztalra, s ott kiáltotta világgá népboldogító eszméit. Emlékezetem híven megőrzött egy másik összejövetelt is. Értelmiségiek rendezték. Vitafórumuk volt. Címe körülbelül ez volt: Hazafiság és nacionalizmus. Ez az eszmecsere őszintén vonzott. E tárgyról fogalmaim még nem voltak teljesen tiszták. De olvasott fiatalember voltam. Könyvtáramban elég sok klasszikus foglalt helyet. A többi közt: Móricz Zsigmond, Ady Endre, Juhász Gyula, Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Féja Géza, Prohászka Ottokár, Shakespeare, Thomas Mann, Veres Péter stb. A hazafiság és nacionalizmus rokonságáról, főleg viták után, töprengtem is. Elmentem az összejövetelre, hallgató kívántam lenni csupán, megszólalni nem óhajtottam. A résztvevők némelyikét látásból, hírből ismertem is. Tanárok, orvosok, művészek s papok arcát láttam viszont. A jelenvoltak közül kiemelkedett Remetei Filep Imre unitárius lelkipásztor. Híres hitszónoknak ismertük őt. A református és evangélikus templomban vendéglelkészként többször szolgált. Ilyenkor az érdeklődők a templom előtt az utcán is álltak. Később mint unitárius püspökhelyettest láthattuk viszont őt. A vitafórumon, ezen a negyvenes évek-belin, többször megnyilatkozott. Tökéletes érvelőnek bizonyult. Mondatai a tárgyat vitték tovább. Kibontva a mondandó burkát. Értelmezte annak belső összetevőit. A nagy időtávolságból emlékezetem megőrizte, hogy ilyen a tárgyszerű eszmecsere. S a hibátlan udvariasság, amely mind a személyt, mind a vizsgált jelenséget valódi súlya szerint ítéli meg. Így törekedve az objektivitásra. Még nevek is visszajönnek emlékezetembe. A lelkész így szólította meg egyik serény vitatkozó társát: Végh Sándor úr. S szó sem volt e körben, valamely gondolat fogyatékossága miatt elmarasztalásról, különösen pedig csúfolódásról. Egyfajta tavaszi demokrácia légkörében éreztem magam, ahol egyaránt megfogalmazódhattak mutatós koncepciók és szerény ötletek is.
De térjünk rá a megforgatott tárgyra. A cím, ahogy már említettük: Hazafiság és nacionalizmus. A vita elején elhangzott egy markáns problémákat rejtő megfogalmazás: a nacionalizmus voltaképpen nem más, mint a túlbuzgó hazafiság túlzása. Nem emlékszem már, hogy e meghatározás kitől származik. De nagy vitát gerjesztett. Aktuális volt ez a téma. A második nagy háború után voltunk, és a rejtélyes jövő útjait kutattuk. Még a trianoni veszteség is némelyek megnyilatkozásában fel-felújult. Számtalan részprobléma körítette a fő témát. A gondok mégis rendbe álltak. A rendező elv a demokratikus udvariasság volt. A demokrácia ereje nem az ökölben és a vastag beszédben van, hanem a fej erejében. Ízlelgettem a nacionalizmusnak ezt a megfogalmazását. Én a hazafiságot történelmi példákról olvastam le. Meg művészetünk s irodalmunk nagyjainak viselkedéséről. Ady, Kodály, Illyés Gyula hirdették azt a hazafiságot, amit én azután összegeztem. A magam fiatal fejével teoretikus megfogalmazásba tettem át. A megszólalások színvonala vegyes képet mutatott. Úgy gondoltam, ebbe a „vegyesbe” beleillek én is. Szót kértem. Homályos emlékeim szerint ezt mondtam. A hazafiság és a nacionalizmus nem valódi testvérek. Távoli rokonság van közöttük, de a buzgó hazafiságból nem bontakozhat ki nacionalizmus. A nacionalizmus túlzás és kizárólagosság. A hazafiság sokrétű fogalom. Minden rétege nemes része az egésznek, a hazafiság teljes képének. Van úgy, hogy koronként, nehéz időben csak visszafogottan, rejtve-felemelve lehet valaki meggyőződéses hazafi. De ha erre van beállítódva, megtalálja a módját, hogy kinyilvánítsa meggyőződését. Illyés Gyula a Haza a magasban című versében a komor idők, a némaságot parancsoló erők ellen, a hazafiság magaslati tiltakozását ajánlja. Mondj magadban egy Petőfi vagy Berzsenyi verset. Benső érzületed erősíted általuk. Mint valamely hívő, erőt adó forrásban merítkezel meg. Szóltam arról, hogy a nacionalizmus konszolidált időkben kártékonyabb, mint heveny nemzeti sérülések korában.
A megcsonkított hazában kerestük a megoldást. Az igazságtalan döntés nyilvánvaló volt. Az ifjúságot is ennek belátására nevelték. Levente kiképzéseim idején – úgy emlékezem – az oktatásnak voltak nacionalista felhangjai. Utólag azt érzem, hogy ezek természetes jaj-hangok voltak. Veszteség érte a nemzetet. A trianoni békekötést képtelenek voltunk pókerarccal elfogadni. Az idősebbek emlékeznek, hogy született egy harmadik nemzeti imánk is. Ha jól tudom, szerzője Papvári Elemérné. „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában…” A Trianon okozta sérelem nem szűnt meg, de a társadalmi bölcsesség racionalizálta. A megoldást az időre s az idővel bánni tudó emberekre bízta. A gondolkodni erős és a cselekedni bátor küzdőkre. Emeljünk ki a sorból egy nagyérdemű személyiséget: gróf Klebelsberg Kunót. A műveltség erejében látta a veszteség gyógyerejét. Kultúrfölénynek nevezték ezt el abban az időben. A fölény szót némelyek provokatívnak ítélték meg. Borstörésnek a nyertes orra alá. Pedig a kultúrfölény nem ingerlő szónak született. Az igazi művelődésnek erkölcsi inspirációja van. Embernövelő és nem embertörpítő. Egyetemek, főiskolák és tanyai elemi iskolák sarjadtak e jól elgondolt és megalapozott programból. Ez is egy dúshajtású rétege volt a nemzeti érzületnek. Körülbelül ezeket mondtam. A jelenvoltak örültek a fiatal megszólalónak. Hazafelé tartva a gimnázium egyik tanára mellém szegődött, és méltatta felszólalásomat. A zárszóban Filep Imre lelkész úr is úgy találta, hogy egy lépéssel közelebb jutottunk a fogalmak tisztázásához.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán s a József Attilának oly kedves Tiszán is. És én sokat töprengtem a hazafiság és nacionalizmus jelenségéről. József Attilát nem véletlenül említem itt. Az ő Hazám című költeménye feltárja és fénybe állítja a harmincas évek minden emberhez méltó gondját-baját. Látkép és látlelet az akkori Magyarország valóságáról. Az itt kitetsző bajokon már túl vagyunk. De a más legyen, ami most van igényén egy ország soha sem lehet túl.
A költő megrendülten szól hazája otthon-kényelmének elvesztéséről. A hazát, akár édesanyánkat, erényeivel és gyengéivel, egyformán szeretjük. Ezt a bennünk sarjadó érzést József Attila magasztos sorai így fejezik ki:

„S mégis magyarnak számkivetve,
– lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szívedbe, –
hadd legyek hűséges fiad!”

Az alábbi történetet Márai Sándor egyik naplójában olvastam, amely most nincs a kezem ügyében. Így hozzávetőleges lesz minden, amit most mondok. Közvetlen a háború után Budapest új rendőrkapitányt kapott. Egy volt haláltáboros, megbélyegzett személy került a parancsnoki székbe. Keménykezű kapitánynak bizonyult. A bűnözők tartottak tőle és tisztelték is. Benyitott egy szórakozóhelyre, talán az Emkébe. A helyiség tele volt bizonytalan, háborús idők utáni seftelőkkel, feketézőkkel, bilgericsizmás, lódenkabátos életművészekkel. A zene halkan szólt. A suttogás elnyomta a kétes üzletkötések hangját. A civil ruhás ezredes főkapitány belépésekor vigyázó csend támadt. Ha ilyen hatalmasság jön, folytatása is lehet. A kapitány nem akart ijeszteni. A magas rangú rendőrök tapintatosan erélyesek. Közönyösen helyet foglalt, rendelt. Reggeli után szétnézett, magához intette a prímást, és nála is rendelt. Zenekísérettel, a jelenvoltak meglepetésére elénekelte: Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, gyönyörű, mint a nagyvilág… Ez a sor markolt a nagy magyar klasszikus zeneszerző, Bartók Béla szívébe is, Amerikában. Féléve is van már annak (a rádió közvetítette), a zsidó vallási félóra azzal végződött, hogy a jelenvoltak elénekelték ezt a dalt.
Némely író azt hirdeti, hogy a nyelv, a magyar nyelv az ő verbális hazája. Életírásukban, naplóikban közlik ezt a meggyőződést. Az Angliában élő Cs. Szabó és Sárközi Mátyás is vallja ezt a tapasztalást. Az Amerikában élő Márai Arany Jánost vitte nyelvi buzdítónak. Mert, ha egy író a nyelvét felejti, az voltaképpen lassú elvesztése ennek a kincsnek.
Darab időre ugorjunk vissza Illyés Gyulához. Ő „a zeneileg botfülű” (saját bevallása) a muzsika és az irodalom testvériségének híve. Régi ügye ez, Vörösmarty Mihály klasszikus nagy társát, Liszt Ferencet hívja nemzet-buzdítónak. Hasonlót cselekszik Illyés Gyula is, amidőn Bartók Bélát a nemzeti bajok diagnosztájának és gyógyítójának ábrázolja. Kodályról pedig azt írja, nem csupán kórusokat dirigál, hanem:

Karmester, nemcsak ezt a kart
vezényled, jól tudod,
hanem egy népet, a magyart…
(Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez)

A magyar jelleg óvása, ápolása mindkét művésznek küldetés ügye. Olyan korban is munkálkodtak, amikor a nemzeti arc ápolása a legjobbakra hárult. Illyés olvasni-gondolkodni tanította a szellemileg érdemeseket. Kodály az egész nemzetet cselekvő énekesnek és értő befogadónak óhajtotta nevelni.
Adyt kora botfülűi és fantázia-szegényei érthetetlennek és hazafiatlannak nevezték. Pedig ő volt a század kapu-nyitó költője. Világjáró-hazatérő. Párizst Bakanyomnak nevezte, ahol el lehet rejtőzni a percemberkék rosszindulata elől. Ady mai értelemben is korszerű. A világ vonzásánál erősebb a hazavágyása. Hallgassuk csak A föl-földobott kő című költeményét.

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra,
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék
Százszor is, végül is.

Először is tisztázzunk egy félreérthető sort. „Te orcádra ütök”-ről van szó. Némely fiatal olvasó ezt úgy érti, hogy bántalmazó cselekvés történik. Világos értelme ez: rád hasonlítok. A korszerű hazafiság képeit kapjuk e versben. Az elvágyódást, a messzi tornyok látogatásának vonzását-kényszerét közli itt a költő. Mert a modern világ hív és eltaszít. A költő menekülni akar a honi rosszakarók vakondtúrásai elől, de a föld, amelyből vétetett, erősebb mágnes, sorsszerűbb kötőerő minden hívó-tornyok látásánál. Még a szerelemnél is erősebb a lét-szerelem, amit a haza kínál: „Százszor földobnál, én visszaszállnék – százszor is, végül is.”