Büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, és a válogatottságig vittem

Halmosi Zoltán reméli, bennmarad a centenáriumára készülő Haladás

Különleges idényt kezdett meg a Haladás VSE, a Vas megyei gárda ugyanis jövőre ünnepli fennállása 100. évfordulóját. A centenárium nagy ünnep lesz a vasutas csapat életében, amire a koronát az teheti fel, ha sikerül kivívni a bennmaradást a 12 csapatos élvonalban. Hogy ez sikerülhet-e, arról a klub legendájával, Halmosi Zoltánnal beszélgettünk, akinek élettörténete egyébként is teljesen egybeolvadt a klubéval, s aki saját bevallása szerint szerelmese a vasi zöld-fehéreknek. Beszélgetésünkben a Haladás Vas megyei jelentősége mellett Halmosi Zoltán pályafutását is felelevenítettük.

‒ Önnek az élete a Haladás, aminek mindig minden szinten hangot is ad. De hogyan kezdődött a vasi zöld-fehérekhez fűződő különleges kapcsolata?
‒ Már a születésemmel, ugyanis Bozzaiban, egy kicsiny Vas megyei faluban láttam meg a napvilágot. Kötődésem a megyéhez, szűkebb pátriámhoz mindig is nagyon sokat jelentett számomra. Mint a kis falvak nagy részében akkortájt, úgy mifelénk is a futball jelentette a legfőbb szórakozást gyermekkoromban. Tehetségesnek tartottak sokan, de mégis úgy alakult, hogy csak eléggé későn, 16 éves koromban lettem igazolt futballista. Ezt Rajczy Istvánnak, a testnevelő tanáromnak köszönhetem, aki segített abban, hogy a Haladástól szerződést kaphassak. Nagyon-nagy dolog volt, hogy az első klubom rögtön a Haladás lett, ahol az életkorom miatt először az ificsapat játékosa lettem.
‒ Milyen érzésekkel lépett be a Haladás öltözőjébe?
‒ Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Tudni kell, hogy a vasi származásom nagyon fontos volt nekem mindig is. S mivel a Haladás az egész megye legjelentősebb sportklubja, így eleve különleges rangot jelent ennél a klubnál játszani. Erre a klubra mindenki figyel a megyében, mindenki követi az eredményeit. Ez egészen fiatalon tudatosult bennem, így nagyon boldog voltam, hogy Haladás-játékos lehetek. A Rohonci úton Velkey Ferenc lett az első edzőm, akire szintén jó szívvel emlékszem vissza, hiszen mindenben segítette a beilleszkedésemet.
‒ Mikor lett profi játékos?
‒ Külön kell választani, hogy mikor kerültem fel a felnőttcsapatba, és hogy mikor lettem valóban profi játékos. Az első két évben a korosztályos csapatokban szerepeltem. A felnőttek között 1965. június 20-án léptem először pályára, méghozzá a székesfehérvári VT ellen. Ekkor még a másodosztályban szerepeltünk. Az elején nem voltam végig állandó csapattag, volt, amikor a távozás gondolata is felmerült bennem, de edzőm, Rákli Kálmán nem engedte, hogy távozzak. Ezzel örökre meghatározta a pályafutásomat, utólag is hálás vagyok neki. Azt is tudni kell, hogy ekkortájt én még javában dolgoztam délelőttönként, napi négy órában, s a munka mellett jártam edzeni.
‒ Hol dolgozott, és mit csinált a futball mellett?
‒ A MÁV-nál dolgoztam, a vasúti járműjavítónál Szombathelyen, mint hegesztő. Rendesen, annak rendje és módja szerint kitanultam a szakmát, megszereztem a végzettséget. Igaz, esztergályos szerettem volna inkább lenni, mert az volt az álmom, de oda nem sikerült bekerülnöm, így végül a hegesztést tanultam ki. 1967-ig párhuzamosan ment a vasúti munka és a futball. Ez akkor változott meg, amikor feljutottunk az élvonalba. Onnantól kezdve már csak a játékkal kellett foglalkoznom.
‒ Ekkor ettől függetlenül is felgyorsultak az események az életében.
‒ Igen, ez igaz, hiszen már ekkor is tagja lettem az utánpótlás-válogatottaknak, és röviddel később a felnőttválogatottba is meghívót kaptam. Mondanom sem kell, hogy mekkora megtiszteltetés és boldogság volt az, hogy Vas megyei, falusi srácként, a szombathelyi csapatban játszva észrevettek, és meghívtak a legjobbak közé. Olyan játékosokkal játszottam együtt, akiket korábban csak ellenfélként a pályáról ismertem, és a magyar futball legendáinak számítottak.
‒ Soha nem merült fel, hogy klubszinten is együtt játsszon ezekkel a legendákkal?
‒ Hívni hívtak többször is, szinte minden fővárosi csapattól, és például a Tatabányától is volt ajánlatom. Leginkább a Vasas akart megszerezni, s Mészöllyel, Ihásszal, Farkassal, Tamás Gyulával nagyon jó emberi kapcsolatban is voltunk. Ám kissé idegenkedtem a gondolattól, hogy a fővárosba költözzek, így végül nem fogadtam el ezeket az ajánlatokat.
‒ A hangjából úgy tűnik, hogy így is kereknek érzi a pályafutását.
‒ Igen, egyértelműen így van. Ha mindent mérlegre teszek, nem hinném, hogy elégedetlenkednem kellene. Több dolog is van, amire nagyon büszke vagyok. Legfőképpen arra, hogy magyarnak születtem, s hogy egy kicsiny faluból elindulva egészen a válogatottságig vittem.
‒ Mindvégig a Haladás játékosa maradt. Klubhűsége ritkaságnak számít a mai világban.
‒ Ez nem véletlen. Úgy szoktam fogalmazni, hogy nekem két családom van. A szeretteim mellett a Haladás a másik családom. S ha már a klubhűséget szóba hozta, akkor hadd meséljem el, hogy nem csupán játékosként szolgáltam a Haladást, de miután visszavonultam, azt követően mint MÁV-alkalmazott, a Rohonci úti létesítmény gondnoka lettem. Vagyis a munkahelyem továbbra is a Haladás VSE-hez kötött, és innen is mentem nyugdíjba.
‒ Gondolom, az is büszkeséggel tölti el, hogy gyermekei is a nyomdokaiba léptek.
‒ Ez nagyobb öröm volt számomra, mint a saját pályafutásom sikerei. Mind a két fiam egyaránt pályára léphetett a Haladásban. Történetük nagyon érdekes. Általános volt a vélekedés, hogy talán Zoltán fiam volt a nagyobb tehetség, mégis Péter vitte többre, hiszen még engem is túlszárnyalt például a válogatottság tekintetében, és játszott az angol bajnokságban is. Az igazság az, hogy Zoli mindent megtett azért, hogy ne legyen futballista, Peti pedig minden megtett, hogy futballista legyen. Valahogy így lehet a legtalálóbban megfogalmazni… Mindenesetre mind a kettejükre egyformán büszke vagyok. Úgy neveltem őket, ahogyan annak idején engem is nevelt az édesanyám, édesapámat ugyanis sajnos nagyon korán elveszítettem. Mindig arra tanított az édesanyám, hogy soha ne feledjem, honnan jöttem, ahol csak tudok, segítsek, és soha, senkinek ne ártsak. A feleségemmel ugyanezt igyekeztünk belenevelni mind a három gyermekünkbe, mert a két fiunk mellett van egy nagyszerű lányunk is, Erika, aki testnevelő tanárként dolgozik.
‒ Hírlik, hogy manapság sem fúj a bíró a sípjába Szombathelyen, amíg ön ott nincs a lelátón.
‒ Igen, ma is minden hazai meccsen jelen vagyok. Mivel Péter fiam még ma is a csapat tagja, így duplán is szurkolok a Haladásnak. Idegenbe már ritkábban ruccanok ki, ám amikor a stadionépítés idején Sopronban játszottuk a hazai meccseinket, oda mindig átautóztam. Szerencsére most már készen van az új Hali-aréna, így ismét valódi hazai pálya a hazai pálya a Haladásnak.
‒ Mi a véleménye az utódokról, napjaink Haladásáról?
‒ A rövidebb vagy a hosszabb véleményemre kíváncsi?
‒ Természetesen a hosszabbra!
‒ Először is komoly fejlődés ment végbe a klubnál, hiszen nemrégiben átadták a csapat vadonatúj stadionját. Gyönyörű lett, a megye igazi ékszerdoboza. Az utánpótlás-bázisunkra sem lehet panasz, mert évről évre kikerül egy-egy tehetséges játékos, aki aztán az élvonalban is megállja a helyét. Kovács István, Radó András, Ugrai Roland vagy legújabban Kiss Tamás egyaránt saját nevelésű játékosunk, akik azonban eléggé hamar elkerültek tőlünk, és máshol bontakoztak ki igazán. S a légiósként hozzánk kerülő játékosokkal is gyakran hasonló a helyzet. Így aztán hiába a jó nevelőmunka, hiába, hogy itt még mindig szeretik a futballt, sokan kimennek a meccsre, rendre veszélyben van az élvonalbeli tagságunk, mert a legjobb játékosainkat sajnos nem tudjuk megtartani. Ezen kellene változtatni, mert a csapat képes lenne arra, hogy folyamatosan meghatározó tagja lehessen a magyar első osztálynak. Kicsit azonban most is félelemmel tekintek a bajnokság elé, éppen az imént említett okok miatt. Őszintén remélem, hogy nem éppen a centenáriumi évünkben leszünk kénytelenek búcsút mondani az NB I-nek. Bízom abban, hogy ezúttal is sikerül megőriznünk élvonalbeli tagságunkat.

Kovács Attila