100 évvel ezelőtt lett Horthy a Nemzeti Hadsereg fővezére

„Az 1918. október hó 31. óta szétzüllesztett katonai szervezet a legnagyobb szigorral mielőbb helyreállítandó.”

Száz esztendővel ezelőtt, 1919. július 12-én Szegeden vette át nagybányai Horthy Miklós altengernagy a Nemzeti Hadsereg fővezérségét, függetlenítette magát az ellenkormánytól, hogy az idegen csapatok által megszállt, a bolsevizmus eszméjével megfertőzött Magyarországot visszaszerezze nemzetének.
 
A francia – elsősorban gyarmati – csapatok által ellenőrzött Szegeden az Aradról menekült gróf nagykárolyi Károlyi Gyula-féle ellenforradalmi kormány 1919 májusában látott hozzá nemzeti érzelmű haderő szervezéséhez a Bécsől érkezett jákfai Gömbös Gyula vezérkari százados, tótprónai és blatnicai Prónay Pál huszár százados és Zadravecz István ferences rendi szerzetes segedelmével. A szegedi vöröskatonákat hamar lefegyverezték, s birtokba vették a Mars téri kaszárnyát. Az alakulóban lévő új haderő bázisát a szegedi II. honvédkerületi parancsnokság, valamint a báró komlóskeresztesi Fejérváry Géza gyalogsági tábornok nevét viselő, papagájzöld hajtókás-sárga gombos szegedi 46. közös és a szegedi 5. honvéd gyalogezred állománya jelentette.
 
Ám az erők összefogásához erős kéz szükségeltetett, így esett a választás – állítólagosan Gömbös javaslatára – az otrantói tengeri ütközet hősére, a Monarchia hadiflottájának utolsó parancsnokára.
 
A kenderesi birtokán csendben éldegélő nagybányai Horthy Miklós altengernagy két hadügyminiszteri felkérést is kapott, az első Szegedről, a második pedig Bécsből, a gróf bethleni Bethlen István vezette Antibolsevista Comité részéről érkezett. Horthy az előbbit választotta és kalandos úton érkezett meg Szegedre. Egy korabeli visszaemlékezés képet ad a hazájáért tenni akaró katonaember erős jelleméről: „Feledhetetlen (…) előttem első találkozásunk, de különösen az a tépelődés, amellyel vállalta a hadügyminiszterséget. Azt mondotta: nem hallgathatom a fű növését Kenderesen, midőn Szegeden a magyar Géniusz bontja ki szárnyait egy második honfoglaláshoz.”
 
A hadseregszervezés akkor gyorsult fel, amikor 1919. június 6-án a második Károlyi-kormány hadügyminisztere, nagybányai Horthy Miklós altengernagy letette hivatali esküjét és rögvest munkához látott.
 
Ekkor adta ki a Nemzeti Hadsereg szervezésére vonatkozó irányelveit (40/1919.1), amelyek közül a legfontosabb pontokat idézzük: „A vörös terror leküzdésére, valamint a törvényes rend és biztonság helyreállítása céljából magyar nemzeti hadsereg felállítását rendelem el. (…) 1. A magyar nemzeti hadsereg a magyar nemzetet szolgálja és mint ilyen, a nemzeti kormánynak honvédelmi és rendfenntartó eszköze. 2. A magyar nemzeti hadsereg pártérdekeket nem szolgálhat. 3. A magyar nemzeti hadseregben tényleges szolgálatot teljesítő egyének a politikai pártéletben részt nem vehetnek. 4. A magyar nemzeti hadsereg az általános hadkötelezettség alapján nyer kiegészítést. 5. A magyar nemzeti hadseregben teljesített szolgálat különös anyagi viszonyok biztosítása nélkül erkölcsi és hazafias kötelesség. 6. A magyar nemzeti hadseregben a tisztek és altisztek viselik rangjelzésüket és kitüntetéseiket. 7. A magyar nemzeti hadseregben a fegyelem és a szolgálati rend a honvédség szabályai szerint biztosítandók. Az 1918. október hó 31. óta szétzüllesztett katonai szervezet a legnagyobb szigorral mielőbb helyreállítandó (…) 8. A magyar nemzeti hadsereg jelvényei a tábori öltözeten nemzetiszínű kokárda a sapkán, és egy négyszögletű nemzetiszínű szalag a bal zubbonyzseb belső szélének közepén, a zubbonyzseb középső vonaláig, köpenyen a bal gombsor 2. és 3. gombjának vonalától a test középvonala fölé 5 cm hosszúságban. 9. A magyar nemzeti hadsereg alakulásai önálló zászlóaljakba, huszárszázadokba és ütegekbe foglaltatnak össze és az alakulóhely utáni elnevezést viselik (…) 10. A magyar nemzeti hadsereg egyelőre alakul: a megbízható hivatásos tisztekből és altisztekből, amennyiben ezek nem lépték át az 50. életévet és 1918. október 31-én katonai szolgálatot teljesítettek, valamint a csapattestek állományában legalább 12 havi arcvonalszolgálatot teljesítettek, vagy pedig vezérkari szolgálatot vezettek, továbbá azok, akik megsebesültek, de nem rokkantak (…) Ezen hivatásos tisztek és altisztek által alkotott köröket elsősorban önként jelentkező tisztek által és a legénységből kell kiegészíteni, akik az ellátáson kívül más különös anyagi előnyben nem részesülnek. Csak akkor, ha az önként jelentkezők száma nem lesz elégséges a tervbe vett kötelékek felállításához, következik idősebb évfolyamok behívása.” 1919. június 10-én a kormány is elrendelte a Magyar Nemzeti Hadsereg felállítását, amely Nemzeti Hadsereg néven rögzült a köztudatban.
 
Természetesen szükség volt a nyájas megszállók jóindulatát is elnyerni, akik csupán egy 1300 fős magyar kontingens felállítását és felfegyverzését engedélyezték, ám Horthyék ügyesen politizálva kijátszották ellenőreiket – Paul-Joseph Jean Hector de Lobit tábornokot és Alfred Bétrix ezredest, a szegedi francia városparancsnokot, akik nem szimpatizáltak a bolsevikokkal, de a románokat kedvelték –  és elérték, hogy ez a létszám a tanácskommün 1919. augusztus 1-jei bukásáig 3500 „darutollasra” emelkedjen.
 
Városszerte a hadügyér utasítására toborzó plakátok jelentek meg, amelyeken az alábbi rövid szöveg volt olvasható: „Jelentkezzék minden fegyverforgató hazafi. Katonák! Munkások! Polgárok! A toborzást elrendelem. Honmentésről van szó. Ragadjatok fegyvert az országot pusztító vörös terror leküzdésére. Szegediek! Mutassátok meg, hogy méltók vagytok őseitekhez.”
 
A Károlyi-ellenkormánynak végül mennie kellett, ugyanis az antant Habsburg-pártinak és konzervatívnak tartotta, amely nem volt hajlandó nyitni a szociáldemokraták felé, ráadásul a francia hadseregparancsnokság közölte, hogy „a fennálló körülmények között nem áll módjában a bolsevizmus letörése végett a francia vonalakból kiinduló hadi vállalkozást engedélyezni”.
 
Az új kabinetet Pattantyús-Ábrahám Dezső alakította meg, akinek hadügyminisztere Belitska Sándor vezérőrnagy lett, Horthy pedig a szerveződő Nemzeti Hadsereg fővezéri tisztségét kapta meg.
 
Az új fővezér azonmód létrehozta a Nemzeti Hadsereg Főparancsnokságát, a kormány engedélyével függetlenítette magát és kiáltványt intézett minden ellenforradalmi fegyveres csoporthoz, amelyben kijelentette, hogy átvette „az összes magyar nemzeti haderők fővezérletét. Szívem mélyéből forrón üdvözlöm a fajunk színe-javából alakult katonaságot. Bajtársak! Nehéz időben, a sors csapásaitól sújtva, keserű hontalanságban vettük ismét kezünkbe a nemzeti színű zászlót, hogy diadalra vigyük a hazánkat megsemmisítéssel fenyegető bolsevisták ellen. Küzdelmünk nehéz lesz, de bízom a magyarok Istenében, hogy nem fogja elhagyni igaz ügyünket. Bízom a ti acélos akaratotokban, a ti önfeláldozó hazafiasságotokban, a ti kipróbált bátorságtokban és ügyességtekben. A ti összetartó, vállvetett igyekezetetek fogja meghozni a hazának a szabadulást és megváltást. Ne feledjétek, hogy egy ezeréves nemzet utolsó hatalmas reménysége, imája, sóhaja ti vagytok. De lesújtó kard is, ha kell. Midőn Isten áldását kérem a nagy vállalkozásunkra, meghatottan és reménnyel indulok veletek a közös munkára.”
 
A későbbi kormányzó Emlékirataim című munkájában így vallott ezen időszakról: „(…) 1919. július 12-én új kormány alakult. Ebben a kormányban nem óhajtottam részt venni mint hadügyminiszter, a fővezérséget azonban megtartottam, miután biztosítottak, hogy azt semmi esetre sem vonják bele a pártpolitikai viszálykodásokba. Egyedüli célom az volt, hogy ennek a magyar seregnek a segítségével megszabadítsam Magyarországot a kommunista rémuralomtól, mert ennek kegyetlenkedései és gonosztettei állandóan fokozódtak. Nagy jelentőségű volt, hogy ezt az annyira szükséges tisztogatást ne a külföldi hatalmak, hanem mi magunk hajtsuk végre. Ez azonban sehogyan sem egyezett a franciák, még kevésbé a csehek terveivel. Már bevetésre alkalmas csapattal rendelkeztem Szegeden, de ezt nem engedték Budapestre vezetni, mikor a román hadsereg nyomása és a szövetségesek párizsi legfelsőbb tanácsának ultimátuma Kun Béla kormányát lemondásra kényszerítette.”
 
Gondolhatnánk, száz esztendő múltán objektív módon lehet a fővezér és hadserege tevékenységét értékelni, de a kommunista emlőkön nevelkedett fősodratú történetírás még ma is a tanácskommün tetteit dicsőíti és mentegeti, Horthyt és katonáit, valamint a szegedi gondolatot úgy sarazza és becsmérli, mintha harminc esztendeje nem is történt volna rendszerváltozás, folyton-folyvást szembenézésre, számvetésre, önvizsgálatra és önmarcangolásra akarja kényszeríteni a nemzetet.
 
Tény és való, hogy Kun Béla és elvtársai bukását követően 1919-ben csak és kizárólag Horthy személye volt a biztosíték arra nézve, hogy a kommunizmusba taszított és a keselyűkként viselkedő szomszédaink által kifosztott, antant jóváhagyással életképtelenre csonkolt országban helyreáll a rend, még ha ahhoz „acélseprűt” is kell használnia. Ez a munka csak neki sikerülhetett, s ha nem ő áll a Nemzeti Hadsereg élén, lehet, hogy a csonka haza sem létezne, s az itt élő magyarokat erőszakkal asszimilálták vagy elüldözték volna a belőlünk jóllakott csehszlovákok, románok és szerbek.
 
Babucs Zoltán hadtörténész írása
 
Forrás: felvidek.ma