Az égbe hajózott a Legenda

72 éves korában elhunyt Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok, olimpiai ezüstérmes kenus, a legendás magyar sportoló. Halálával az egyik legnagyobb egyéniségét veszítette el sportéletünk. Wichmann Tamás temetéséről később intézkednek. A 70. születésnapja alkalmából készült beszélgetésünk részletei segítségével elevenítjük fel életét és sportolóként elért sikereit.
 
Különleges pályafutást tudhatott magáénak. Nem csupán azért, mert kilenc világbajnoki arany büszke birtokosa volt, hanem azért is, mert másfél évtizeden keresztül képes volt a csúcson maradni. Nem véletlen, hogy az egész ország kedvelt és szeretett sportolója lett, és bár az olimpiai aranyérmet nem sikerült megszereznie, haláláig az olimpiai bajnokoknak kijáró tisztelet és megbecsülés övezi személyét.
Pedig nem úgy indult, hogy világklasszis sportoló válik belőle, még az is csoda volt, hogy egyáltalán életben maradt.
„Azt kell mondanom, hogy eléggé behatárolt módon indult az életem egy komoly balesettel. Hat éves voltam, amikor az otthonunkhoz közel, a Fehérvári úton elütött az autó, és több törésem, komoly zúzódásaim lettek. Végül is rosszabbul is végződhetett volna, de így is rányomta a bélyegét az életemre. Szerettem magam is focizni, voltak is ilyen irányú álmaim, ám ezután a baleset után már nem volt esélye, hogy komoly játékos lehessek. A sport ugyanakkor így is benne maradt az életemben, csakhamar lementem bokszolni a Beloiannisz edzőtermébe. Bár a dolog sajnos abbamaradt, mert megszűnt a szakosztály, mégis életre szóló élménnyel gazdagodtam. Itt tapasztaltam meg ugyanis azt, hogy a sportnak milyen fantasztikus, semmi mással nem összehasonlítható közösségépítő ereje van. Tudat alatt azt hiszem, ennek volt köszönhető, hogy amikor a vége lett a boksznak, új dolog után néztem. Így keveredtem le az MHS vízi telepére, a Sirály Csónakházba. Mivel nem volt szabad kajak, így egy kenuba térdeltem bele. Sokan nem hitték volna, hogy a balesetem után képes leszek hosszú ideig kenuzni, én azonban menthetetlenül beleszerettem a sportágba és a közegbe is.”
 
Bár a sportágba hamar beleszeretett, jó ideig nem érezte magát tehetségesnek, sőt, kifejezetten úgy vélte, hogy sosem lesz eredményes sportoló. Ám a kitartása, a makacs küzdés, ami jellemezte, szép lassan a legjobb magyar kenussá érlelte. Pályafutásának emberi érdekessége is van: a civilben kifejezetten társasági ember egy magányos sportágban érte el egyre nagyobb sikereit. Ennek látszólagos ellentmondásáról a következőket mondta.
„A két dolog között azért nincs ellentmondás, mert a felkészülés során soha nem egyedül készültem, hanem mindig ott voltak a vetélytársak, akiket meg kellett előzni, akiknél jobbnak kellett lenni ahhoz, hogy végül én mehessek az adott világversenyre. A másik dolog ugyanakkor az, hogy a kajak-kenu azért alapvetően egyéni sportág. Igaz, vannak kettes, meg négyes számok is, de elsősorban akkor is egyéni sportág. Az pedig, hogy amikor az ember kiszáll a hajóból, milyen személyiségű, egy más történet. Én valóban közösségi alkat vagyok, szeretem, ha társaság vesz körül, igaz, korántsem mindegy, hogy milyen társaság veszi körül az embert.”
 
Miután alig 17 évesen feljutott itthon a csúcsra, következett a legnehezebb feladat: meg kellett küzdenie a kihívókkal, a bajnoki trónról őt letaszítani igyekvő tehetségekkel. Különleges sportemberi kvalitásait mutatja, hogy ez másfél évtizeden keresztül nem sikerült senkinek, s ez idő alatt 35 magyar bajnoki címet nyert.
„Valahol úgy éreztem magam, mint az a bizonyos cseh lovag Arany János Toldijában. 1965-ben, alig 17 évesen megnyertem az első magyar bajnoki címemet, ami után nem sokkal egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenki engem akar legyőzni. Egy ilyen helyzetben két eset van. Valaki vagy összeszorítja a fogát, és meg akarja mutatni, hogy igenis ő a legjobb, vagy előbb-utóbb le is győzik a kihívói. Én az előbbi csoportba tartoztam, pedig a vetélytársak igazán mindent megtettek, hogy kiüssenek a nyeregből. Azonban erkölcsileg és sportszakmai értelemben is felvettem a kesztyűt, méghozzá sikerrel, hiszen egészen a visszavonulásomig egyeduralkodó tudtam maradni a hazai mezőnyben. Emiatt talán elmondható, hogy rendelkeztem olyan tulajdonságokkal, amelyek az átlagos fölé emelnek egy sportembert és amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valaki huzamosabb ideig a csúcson tudjon maradni.”
 
Pályafutásából csak az olimpiai aranyérem hiányzott, mert nemcsak itthon, de a nemzetközi mezőnyben is megnyert mindent, ami nyerhető volt. Kilenc világbajnoki címe mellé három Eb-aranyat is besöpört, és az olimpiákról is hazahozott két ezüst és egy bronzérmet. Mivel az 1978-as belgrádi Eb-re saját legfőbb riválisának, a jugoszláv Matejka Ljubeknek személyesen segített felkészülni, s Ljubek ennek révén Európa-bajnok is lett, elnyerte az UNESCO Fair Play-díját, amelyet mindmáig egyedüli magyar sportolóként birtokol.
 
Hiába azonban a ragyogó sportpályafutás, a sportágának valahogy mégsem kellett. Bár évekig várt, hogy felkérjék valami komoly feladatra, ez sosem történt meg… Így aztán civil foglalkozását követve, a vendéglátásban kezdett dolgozni, ahol sikerrel kamatoztatta a sportban felvett erényeit.
„A civil életben ugyanazok a tulajdonságok kellenek a sikerhez és az eredményhez, mint a sportban. Kitartás, munkabírás, rendszeresség, áldozatkészség. Ez mind-mind magunkkal hozható a sportból, hiszen ott is ezek a siker letéteményesei. Aztán a sportból alapból magával hozza az ember a siker és a kudarc érzését is, valamint azt, hogy ezeket miként lehet és kell feldolgozni. Ez is nagyon jól jön a hétköznapokban. A civil életben elért eredményhez emellett szükséges még, hogy képes és hajlandó legyen az ember tanulni, és mindig fogékony legyen az újra, a jobbító szándékra. Ezt a tulajdonságomat szintén a sportból hoztam magammal. Talán ennyi példán keresztül is érzékelhető, hogy a sportban fel lehet vérteződni, és el lehet sajátítani azokat a tulajdonságokat, amelyekkel az ember a civil életben is helyt tud állni.”
Olyannyira helyt állt, hogy a Kazinczy utcai Wichmann-kocsma cégtábla és reklámok nélkül is több mint harminc évig telt házzal üzemelt. Különlegessége nemcsak az utánozhatatlan rántott húsos szendvicse volt – amely Wichmann szerint attól volt egyedi, hogy a hús mellett benne volt a szív és a lélek is –, de az is, hogy a legtöbb este maga a névadó szolgálta ki a betérőket. Ráadásul gitárját kezébe véve, gyakran dalra is fakadt, megénekeltetve a vendégsereget is.
 
Amikor betegségéről tudomást szerzett, kénytelen volt bezárni a kocsmát. Nem zárkózott azonban be, az élménybeszámolókra, meghívásokra továbbra is igent mondott, és ahová csak tudott, elment. Rendszeres résztvevője volt az Aranycsapat Alapítvány által szervezett Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokságnak, ahol szervezőként és díjátadóként is tevékenykedett. A néha kissé morózus tekintet mögött egy mélyen érző, jóindulatú és nyitott személyiség lakozott, aki mindig szerény és közvetlen maradt.
Heroikus küzdelmet folytatott a szervezetét megtámadó gyilkos kórral, s bár minden tőle telhetőt megtett, ebben a párviadalban nem győzhetett.
Február 4-én volt 72 éves, távozásával pótolhatatlan űrt hagy maga után. Isten nyugosztalja Wichmann Tamást.
 
Kovács Attila