1848 - Lenkey János honvédtábornok – a délvidéki háború hőse

Dr. Sebestény Sándor írása

Bevezetés

Lenkey János Egerben 1807. szeptember 7-én látta meg a napvilágot. Édesanyja, Keszlerffy Terézia (az anyakönyv szerint teljes nevén, Terézia, Jozefa, Anna, Mária) volt, akit Egerben 1780. december 14-én kereszteltek meg róm. kat. vallásúnak. Az anya édesapja Keszlerffy János, Heves vármegye sebész főorvosának tisztét látta el. Családtörténeti érdekesség, hogy Terézia édesapja, aki 1748-ban született, az 1797-es nemesi felkelésben főhadnagyként szolgált, s még abban az évben december 15-én, I. Ferenc királytól magyar nemesi címet kapott. S ekkor változtatta meg eddig használt Keszler (Nepomuk) János vezetéknevét, Keszlerffyre.
Lenkey János apai nagyapja Lenkey Mihály volt, aki Sajólenkéről Lénárddarócra - itt nősült meg 1772-ben -, majd Bélapátfalvára, s jóval később Egerbe költözött. Mihálynak és feleségének négy fiúgyermeke és négy leánya született. A legidősebb fiú, Károly 1775. február 7-én született Lénárddarócon. Egyébként a család Borsod és Gömör vármegyében szerteágazó rokonsággal rendelkezett, Gömör vármegye nemeseinek 1755. évi összeírásában a család 23 férfitagját találjuk.
Károly jogi tanulmányokat folytatott, majd Borsod vármegye ajánlásával Bécsbe került, ahol a magyar nemesi testőrség tagja lett. Itt szolgált 1795. január 21. és 1798. február 2. között. Fiútestvérei közül Antal huszár ezredes, Lajos gyalogos kapitányként ment nyugdíjba, míg Ákos József ügyvéd lett Egerben. Károly szüleinél töltötte szabadságát Egerben, amikor megismerkedett későbbi feleségével. Lenkey Károly és Keszlerffy Terézia 18oo. december 9-én, a római katolikus egyház rítusa szerint kötött szentségi házasságot a Szent Mihály titulusát viselő templomban, Egerben.
Fiatal nejét, Teréziát ezután Bécsbe vitte, miután leszerelt a királyi testőrségtől, és borkereskedést nyitott a császárvárosban. Ebben szerepet játszott az is, hogy Károly édesapja, Lenkey Mihály ekkortájt az Egri Főegyházmegye teológiai szemináriumának tulajdonában álló uradalomban előbb provizorként (intézőként) majd számtartóként, végül gazdatisztként dolgozott. Jelentős üzleti lehetőségeket látott a hazai borok bécsi árusításában, ezért a borfelvásárlásokban később is sokszor segített fiainak.  Rábeszélésének biztosan szerepe volt abban, hogy Ákos nevű fia 1801-ben áttelepült Bécsbe, pedig az ügyvédi szakvizsgát is letette már. Valószínűleg pályájában kellő perspektívát nem látott, ezért bár vonakodva, de beállt a borárusító üzletbe. 1810-től már önállóan vezette a borkereskedést és saját vendéglőt is nyitott Bécsben. Ebben az is szerepet játszott, hogy Károly bátyja - a felesége kérésére - hazaköltözött 1810-ben Egerbe.
 Lenkey Károly első fia Károly János Szaniszló, Bécsben született 1803. február 27-én. Édesanyja 1805-ben azonban hazautazott kisfiával Egerbe a francia haderő Bécs elleni támadásának hírére, s ottmaradt egy ideig szüleinél. Férje a borfelvásárlás miatt sokat utazott az országban, de amint tehette, Egert mindig útba ejtette. Lenkeyné második kisfiát, Nepomuk Jánost (a latin nyelvű egyházi anyakönyvben „Joannes Nepomuk” néven szerepel), Egerben szülte meg 1807. szeptember 7-én.  A kis csecsemőt néhány hónapos korában bécsi lakásukba vitte. A francia haderő újabb támadásának jelzésére, 1809-ben ismét szülővárosába utazott, ekkor már terhesen. Itt született meg harmadik fiúgyermeke Antal Lajos Bertalan 1809. dec. 17-én, aki azonban kétnapos korában elhunyt. A hányattatás, a félelem felőrölte a fiatalasszony erejét, aki miután megtudta, hogy a francia katonák a bécsi Lenkey érdekeltségű bérelt pincékben jelentős károkat okoztak, kérte férjét, hogy jöjjön vissza végleg Egerbe, s családi vállalkozást adja át öccsének, Ákosnak. Lenkey Károly 1810-ben engedett a hívószónak és úgy egyezett meg testvérével, hogy társtulajdonosként továbbra is ő intézi a magyarországi borok felvásárlását és Bécsbe szállíttatását.
Az ifj. Lenkey Károly 1868-as visszaemlékezése szerint édesapja 1812-ben, miután hazatért vidéki borfelvásárlói körútjáról otthon csak két kisfiát találta a személyzet gondjaira bízva, felesége hazaköltözött szüleihez. A harminckét éves asszony összeroppant. A nagyapa, Keszlerffy János orvos egyébként jómódú ember volt, részvénytulajdonnal rendelkezett különböző timsófőző manufaktúrákban, s szőlőbirtoka is volt az egri un. Kocsi-dűlőben. A család szétesése következtében Lenkey Károly belekényszerült egy 1817-ig elhúzódó, nagyszalatnyai báró Fischer István (1754-1822.) egri érsek joghatóság alá tartozó válóperes eljárásba, amelyet azonban már nem Egerben csinált végig. Hírtelen haragjában baráti és üzlettársi meghívásra, Aradra költözött két kis gyermekével. A közigazgatásban helyezkedett el, al- és főszolgabírói állásokat töltött be. Károly kisfiát beíratta az aradi minorita atyák gimnáziumába, míg Jánost 1814-ben Ákos öccséhez vitte Bécsbe. Ő a kisfiú nevelését a neves Lőwenberg-féle katonai előképző magán intézet tanáraira illetve oktatóira bízta.
János miután befejezte középiskolai tanulmányait katonai szolgálatra jelentkezett báró Bakonyi Imre altábornagy 33. gyalogezredénél. E sorsdöntő döntéséről később így számolt be Aradon 1849. augusztus 26-án, a cs. és kir. hadműveleti főhadiszállás kötelékébe tartozó, tábori törzshadbíróságán: „Nevem Lenkey János, Egerben, Heves megyében, Magyarországon születtem, negyvenkét éves vagyok, katolikus vallású, nőtlen, 1822. július 22-én avattak fel hadapródnak a 33. gyalogezredben, a korneuburgi utászkari iskolában képeztek ki, 1827. január 1-én hadapródként a Württemberg huszárezredhez helyeztek át, 1828. január 28-án ugyanitt alhadnaggyá, 1832. október 1-én főhadnaggyá, 1839. április 1-én másodkapitánnyá és 1843. január 16-án kapitánnyá léptettek elő.”
 Nem részletezte, hogy alhadnagyi kinevezése után Hammerstein tábornok mellé került dandár segédtisztnek Prágába. Ezredét 1832-ben Bécsbe vezényelték, Lenkeyt ott léptették elő főhadnaggyá. 1833-ban a morvaországi Brünnbe helyezték át az az ottani ezredtörzshöz, ahol gróf Eszterházy Vince dandárparancsnok tábornok segédtisztjeként kellett szolgálnia.
A katonai ranglétrán szépen haladt előre: édesanyja, János fiát 1839. április 1-én történt másodkapitányi kinevezése hírére üdvözlő levélben kereste meg. Sajnos levelében a panaszkodó sorok sebeket téptek fel János fiában, elnyomták az örömszerző szándékot. A harminckét éves fiatalember gondjaival magára maradt, szomorúan számolt be Károly bátyjának 1840. október 22-én írt, Radautz-ból címzett levelében. Zaklatottan így írt: „Anyánk kapitányi előléptetésem alkalmából írt utoljára, inkább fájdalmasan, mint örömmel nyilatkozott a dologról”. Majd utal rá, anyja leveléből sugárzott a gyűlölet apjuk iránt, elvált férjének Budán történt 1836. június 19-én bekövetkezett elhunyta se enyhítette haragját, hiszen „szerencsekívánat helyett inkább átkot szórt ártatlan fejemre csak azért, mert engem is, mint tudod, Lenkeynek hívnak, és mert nem hagyom drága apámat a sírban szidalmazni. Ennek ellenére minden évben kétszer írok neki anélkül, hogy választ várnék, így szeretném elkerülni, hogy panaszra legyen oka. Mint anyámat szeretem, csak sorsomon és a szomorú körülményeken szánakozom. Isten tartsa meg őt sokáig, és tegye őt a maga módján boldoggá”.
Ezután az édesanya elhallgatott, nem írt kisebbik fiának, aki nőtlen emberként, emberpróbáló katonai szolgálat terhe alatt, az anyai szeretet és gondoskodás hiányát volt kénytelen elviselni. Ez katonai szolgálati munkájában nem jelentkezett feltűnően, 1843. január 16-án ismét előléptették, első rangú kapitányi rendfokozat birtokosa lett.
Bátyját, Lenkey Károlyt a sors szintén a katonai pályára irányította. Az aradi minorita gimnázium befejezése után, 1819-ben bevonult a József nádor nevét viselő 2. huszárezredbe, ahol hadapród lett. Visznylag gyrosan léptették elő, 1824-ben avatták hadnaggyá a Ferdinánd Károly József főherceg (1781–1850) császári tábornagy nevét viselő 3. huszárezredben, 1829-ben már főhadnagy, 1836-tól már századosi rendfokozattal századparancsnok. Itt együtt szolgált Pálffy Jánossal (1804-1857), az előkelő székely család tarcsafalvi ágának neves sarjával, az 1848/49-es forradalom képviselőházának első alelnökével, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjával. Pálffy János külön szócikkben emlékezik meg arcképvázlat gyűjteményében egykori tiszttársáról, Lenkey Károlyról: „Együtt szolgáltunk a József huszároknál; ő kapitány volt, mikor én elhagytam a katonaságot; később ő nyugalmaztatott...” Lenkey Károly 1839-ben szerelt le a császári haderőből, saját kérésére. Távozásának igazi oka – akkor így mondták - hogy „rangon alul nősült.” Szlavóniában, Vukováron történt, hogy beleszeretett a helyi postamester szép leányába, Preidigo Máriába, a leány szüleinek anyagi helyzete azonban nem tette lehetővé a nősüléshez előírt tiszti kaució letételét. Erre Károly megvált a hadseregtől, és amikor édesanyja 1845-ben elhunyt Egerben, nem tétovázott, Vukovárról elhozta kis családját Egerbe. Kis felesége mellett Albin fia és Emma leánya jött az édesapával. Lenkey Károly gazdálkodásba fogott szülővárosában, ehhez kellő alapot nyújtott édesanyja ingó és ingatlan vagyona valamint János öccse vagyonrésze, amit pénzben megváltott.
 
Az 1848-as forradalom sorsfordító napjai

A két Lenkey testvér életében az 1848-as forradalom igazi változást hozott, s ez összefüggött az országos politika viharos eseményeivel. A magyar kormány rendelkezésére kezdetben a birodalmi katonaságnak csupán az a része állt, amely itt állomásozott: nyolc gyalog- és két lovasezred volt országunk területén, kb. 18 ezer fős személyi állománnyal. Ebből azonban csak két gyalogezred volt magyar legénységű. A kormány két úton próbálkozott a haderőre kiterjeszteni hatáskörét: egyrészt Esterházy Pál, a király személye mellé rendelt miniszter révén szorgalmazta a császári Hadügyminisztérium vezetésénél, hogy rendeljenek haza Galíciából és Morvaországból magyar ezredeket, másrészt a minisztertanács 1848. április 26-án határozatot hozott un. „önkéntes őrsereg” kiállítására. Tízezer katonával számolt, annak költségvetési fedezetének biztosításáról meg is kezdték az előkészületeket..
A magyar kormány az önkéntes katonák toborzását - bízva az uralkodó, V. Ferdinánd utólagos beleegyezésében -, 1848. május 19-én rendelte el. A rákövetkező napokban István nádor-főhercegnek sikerült elérnie a királynál, hogy rendelje el a magyar országgyűlés összehívását 1848. július 2.-ra, a törvényi szabályozások mielőbbi rendezése miatt. Az alkotmányjogi előírásoknak megfelelően a királyi leiratra válaszfeliratot kellett fogalmazni, amelynek előkészítését már az első kormányülésen el is kezdték. A magyar kormány ugyanakkor valóságos dilemma elé került, mert a császári haderő harcba kényszerült az olasz tartományok függetlenségéért küzdő, egyúttal a Szárd–Piemonti Királyság által is támogatott felkelőkkel. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök viszont korábban Pozsonyban a diétán megígérte az 1723-as Pragmatica Sanctio olyan törvényi értelmezését, hogy Magyarország hadereje más népek szabadságának eltiprására nem használható fel.
Időközben a Délvidéken elsősorban szerb nemzetiségű felkelők garázdálkodni kezdtek. Horvátország, mely eddig hivatalosan „társország” helyzetű volt és a magyar közjogi felfogás a „kapcsolt részek” közé sorolta, most ténylegesen elszakadt Magyarországtól. Sajátos különállása és municipális jogai pedig túlterjedtek az egyszerű perszonálunió körén, most a horvát vezetés ellenséges viszonyt alakított ki hazánkkal.
Ebben a szorult helyzetben a magyar kormány taktikusan úgy rendelkezett - gróf Batthyány Lajos kormányfő 1848. július 4-én előadott javaslata alapján -, hogy a válaszfeliratban javasolja, hogy a magyar országgyűlés kész haderő Itáliába küldésére azzal a feltétellel, hogy bécsi birodalmi kormányzat a horvát és szerb szeparatista akcióknak véget vet.
Mindezt alátámasztotta a képviselőház 1848. július 11-i ülése, ahol nevezetes esemény történt: Kossuth Lajos pénzügyminiszter előterjesztésében a képviselők „egyetemes felállással”, közfelkiáltással, észrevétel nélkül - miként a jegyzőkönyv rögzíti -, „a honfiúi közlelkesülés érzelemkönnyei között” elfogadták azt a kormány-indítványt, mely 200 ezer újonc kiállítását rendelte el, a költségekre, a haza védelmére  pedig 42 millió forint felajánlását kérte. Az önálló magyar haderő kiépítését szolgáló újoncozási törvényjavaslat részletes kidolgozására és elfogadására viszont várni kellett, csak az augusztus 16-23. között lefolytatott parlamenti vita után vált a döntés törvényi elfogadásra.
 
„Polak wegiew dwa bratanki i do szabli, i do szlanki”

A Magyar Szent Korona országainak határán kívül állomásozott 1848 nyarán a 6. /Württenberg/ huszárezred: a parancsnokság a galíciai Brzeźany (Brezany) városkában, a katonai kontingens más alakulatai a városka térségében, többnyire falusi házakban voltak beszállásolva. A huszárezred a szokásos hadrendben, négy osztályból állt, két-két századra sorolva. Az egyik ezredesi osztály 2. századának parancsnoka volt Lenkey János első osztályú kapitány, századának szálláskörzete Mariampolban, a helyi laktanyában volt.
Galícia e térségében a helyi lakosság többnyire lengyelekből és ukránokból állt. A lengyelek patriotizmusa a közeli Stanislau városában 1848 áprilisának végén már tüntető akciókba torkollott, ezért a helyőrség megerősítése céljából oda vezényelték Lenkey-századát. Főként a tisztek, de a legénység is nehezményezte, hogy a civil lakosság férfi tagjai fegyvert viselnek. A morgolódást Lenkey kapitány egy megbékését szolgáló paranccsal zárta le:  elrendelte, hogy „ senkit ne merészeljünk bántalmazni, ha mindjárt fegyvert viselne is, mert a lengyeleknek ezen szabadságot Ő Felsége adományozta, s nekik magokat fegyverben gyakorolni szabad” – idézték később a katonák utasítását.
Időközben felengedett a katonák és a helyi lakosság között a fagyos légkör, a századparancsnok gyakran hallotta a fogadókban, kocsmákban, a helyi kaszinóban, amikor a lengyel polgárok iszogattak és barátkoztak a magyar huszárokkal, poharuk tartalmának felhörpintésekor gyakran így kiáltottak: „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” (Lengyel magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát.) S még az is előfordult, hogy a helyi lakosok a huszárokat biztatták, tűzzék csak ki a magyar kokárdát. Persze ha a parancsnok ezt észrevette, leszedette katonáival mellükről a kokárdát.
Már a szeles április végén jártak, a parancsnok és tiszttársai éppen színházban voltak Stanislauban, amikor „néhány fiatalember macskazenét akart adni a kincstári igazgatóság főnökének, valamint Killiány tábornoknak [ezredparancsnok], de a rejtve felállított katonaság szétkergette őket, puskatussal verte szét a rendzavarókat, körülbelül harmincan megsebesültek, és egy nemes családból származó fiatalember meg is halt”- vallotta 1849-ben, a hadbírósági tárgyaláson Lenkey János. Más források szerint a lengyelek tüntetésének szétoszlatására a cs. és kir. gyalogság (zömmel ukrán nemzetiségűek) feltűzött szuronnyal lépett akcióba, s ennek során egy fiatal lengyel gróf életét vesztette. Elterjedt olyan hír is, hogy az eltávozáson lévő magyar huszárok belekeveredtek a tüntetők közé.
Lenkey parancsnoknak a szolgálati szabályzat szerint kötelessége volt a rendkívüli eseményt kivizsgáltatni. Ezt ő elrendelte, ami eléggé nehézkesen ment. Közben felravatalozták az elhunyt gróf holttestét kastélyában, s oda be lehetett menni a kegyeletet leróni. Az elhunyt fiatalember szülei a római katolikus szertartású temetésre az előkelőségek mellett a helyi tisztikart is tisztelettel meghívták. Lenkey János kapitány személyesen tett eleget a meghívásnak, „megjelentem, elsősorban azért, hogy a megbékélést előmozdítsam” - mondta később Aradon. Valóban, igazi magyar tiszthez méltóan főhajtással tisztelgett a halott koporsója előtt. Természetszerűen a parancsnok megjelenése példaértékű volt, azon azonban többen meglepődtek, hogy századának több katonája, gyertyával a kezében kísérte, mások vitték is a koporsót a sírhoz. A parancsnok később elmondta, „de én ezt azonnal megtiltottam”.
A következő napok újabb atrocitásokat hoztak, s ezt a bécsi Hadügyminisztérium parancsa generálta, mely a lengyel polgárőrség lefegyverzésére adott utasítást. Várható volt, hogy ez nem megy erőszak alkalmazása nélkül. A dühödt tömeggel szemben elől zárt alakzatban a sorkatonaság állt, mögötte helyezkedtek el a huszárok. A tüntetők átszakították a gyalogság sorfalát és elérték a lovaikon ülő huszárokat is. Ekkor azonban Lenkey kapitány közbelépett, nem adott parancsot „kardjuk kivonására”, vagyis az erőszak alkalmazására katonáinak, hanem tisztjeivel és altisztjeivel szóba elegyedett a lengyelek hangadóival. A békítő szavakra a tömeg lassan szétoszlott.
A váratlan fraternizálás gyanússá tette Lenkey kapitányt és katonáit, vizsgálat indult ellenük, a dandárparancsnokság ugyanis jelentette a rendkívüli eseményt a főhadparancsnokságnak. Lenkey parancsnokot a törzshöz rendelték és hatnapi „porkolábfogsággal” (foglárfogsággal) fenyítették, mivel nem akadályozta meg a huszárok részvételét a temetésen. Lenkey hirtelen haragjában nyugdíjazását kérte a parancsnoktól, utólag a hadbíróság előtt azt mondta, „nem a büntetés miatt tett” tette ezt, hanem a fogadtatás miatt. Gróf Paar ezredes visszataszítóan viselkedett vele szemben, egyébként is „gyűlölte a magyarokat és most is megszégyenítő kijelentésekkel halmozott el” – mondta a kapitány utólag. A szolgálat alól való felmentését jóváhagyó parancs megérkezéséig, szabadságot kért. A századot amúgy dandárparancsban rótták meg viselkedésük miatt. Ezt Répásy Mihály őrnagy olvasta fel a katonák előtt, aki kijelentette, nem hiszi, hogy a huszárok a lengyelekkel tartanának. Röviddel ezután a századot átvezényelték Marianpolba, felváltotta őket a 2. őrnagyi osztály 2. százada, akik még gúnyolódó megjegyzéseket is tettek.
A megfenyített század két tizedese, két közvitézzel együtt ezután kihallgatásra jelentkezett a Lenkey János kapitányt felváltó Schimpf századosnál. Arra kérték az új parancsnokot, hogy tudassa velük, mi történt Lenkey kapitányukkal, és miért vádolják őket azzal, hogy a lengyelekkel összetartanak. Az első kérdésre a százados közölte, ez nem tartozik rá, majd Lenkey kapitány úr gondoskodik magáról. A második felvetésre azt mondta, nehéz ebben az ügyben bármit tenni, mert a hír „közszájon forgott”. A katonák közölték erre, ez csak „vénasszonyok pletykáján alapul”, továbbítsa e véleményüket a parancsnokságnak.
A huszárok nyugtalanságát az is befolyásolta, hogy Marianpolban a laktanyában kaptak elhelyezést, mellette élelmezésük is hiányos volt. 1848. május 26-án levelet és csomagot kapott otthonról Hajdú Mihály közhuszár. Ebben, két példányban benne volt Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményének első versszaka és egy kiáltvány, mely a veszélyben lévő haza megsegítésére szólította fel a katonákat.
Hajdú Mihály kiment a laktanyából és az utcán szembetalálkozott Rátonyi tizedessel, akivel baráti volt a kapcsolata, és odaadta neki a kapott irományok egyik példányát. Hajdúnak az volt a szándéka, hogy a másikat Fiáth Pompejus főhadnaggyal elemzi ki. Fiáth nem tartózkodott lakóhelyén, bement a laktanyába. Hajdú erre utána ment, ahol több katonatársának felolvasta a verset és a kiáltványt, többen le is másolták. (Később az alezredesi 1. századnál 39 db találtak a vizsgáló tisztek, de a mariampoli magyar iskolamesternél is volt példány.)
Petőfi Sándor felhívó szép versének sorai, „Talpra magyar, hí a haza!/ Itt az idő, most vagy soha!”, mozgolódást váltott ki a katonák között. A röpirat szerint pedig Magyarország szép alkotmányt harcolt ki magának, s fiainak haza kell jönniük, szükség van rájuk társalakulataik és a nemzetőrség kiképzésénél is. Ne hagyják magukat, hogy más népek nyakára ültessék őket, vagy a szabadságukért küzdő más népek ellen használják fel katonáinkat. Keressék a tiszta, magyar patrióta lelkű tiszteket, s lehetőleg vezetésükkel jöjjenek haza.
A fennmaradt adatok szerint Fiáth Pompejus főhadnagy úrnak a röpirat létét Böszörményi közvitéz jelentette, aki erre utasította Rátonyi tizedest és Harsányi őrmestert, hogy szerezzék meg és vigyék be hozzá. Ez meg is történt, s miután a tiszt elolvasta, május 28-án magához rendelte a laktanyában Hajdú Mihály közlegényt, s jelenlétében darabokra tépte mindkét példányt, mondván, „nem kell hinni az abban foglaltaknak” – írja Hermann Róbert hadtörténész Dezertőrökből szabadságharcosok... című kitűnő írásában. Más forrás szerint, az egyik példányt Hajdú jelenlétében, a másikat a legénység előtt tépte szét.
Már közel volt Pünkösd, a Szentlélek kiáradásának keresztény szép ünnepnapja, amikor 1848. május 28-án, éppen vasárnap lévén a huszárszázad legénységének zöme a déli ebéd után lement fürödni a Dnyeszterhez. Megmártóztak, majd összeültek megbeszélésre, mitévők legyenek, vannak-e újabb hírek otthonról. Végül döntöttek és a folyóparton megesküdtek egymásnak: „Esküdjünk a magyarok Istenére, hogy egymást az utolsó csepp vérig el nem hagyjuk”.
Határoztak, hogy legkésőbb este nyolc órakor elindulnak haza, a tiszteket és altiszteket is felkérik, hogy velük tartsanak, ha nem lennének hajlandók erre, akkor kényszerítik őket. A huszárok a laktanyában, ellátták lovaikat, kicserélték az elhasznált ruházati darabjaikat, felszerelést, lőszert és élelmiszert vételeztek. A századpénztárhoz és a díszegyenruhákhoz nem nyúltak, nehogy rablással vádolhassák őket, gyakorló öltözetben készültek a nagy útra. Emberi akadály is jelentkezett, mert huszonöt katonafeleség volt ott éppen, őket egy szobába zárták, „nehogy siránkozásaikkal eltérítsék férjeiket szándékuktól”. (Néhány altisztet is őrizet alatt kellett tartaniuk.)
Időközben egy közvitéz felkereste Marianpolban, a helyi vendéglőben beszélgető Fiáth Pompeius főhadnagyot és Schimpf századost, s elmondta nekik, a legénység már nyergel. Fiáth erre felpattant és besietett a laktanyába. A készülődés közben toppant be az istállóba, s amikor meglátta a pakolást, sietve távozni készült, a századügyeletest akarta értesíteni. Egy katona azonban útját állta, s őrizet alá vették.
Schimpf százados viszont előbb hírvivőt küldött a stanislawi hadosztályparancsnoksághoz, majd szintén bement a laktanyába. Megpróbálta lebeszélni a huszárokat hazatérési szándékukról. Hermnn Róbert idézett tanulmányában azt írja, „a katonák azt válaszolták, nem maradnak tovább egy olyan országban, ahol ártatlan létükre, megfosztják őket a becsületüktől”. A százados hiába mondta, hogy panaszukat felterjesztette, emlegette esküjük előírásait is, sőt javasolta, hogy várják meg, amíg az ezredet hazavezényli a legfőbb hadi parancsnokság.  
 Bögözi közvitéz, aki a laktanyában értesült a század többségi szándékáról, és „miután azt állítólag bűnösnek találta” – írja Hermnn Róbert – kisietett az utcára. Ott találkozott Ráthonyi tizedessel, akinek elmondta a laktanyában hallott döntést. Mindketten kocsira szálltak, hogy Stanislawba utazzanak, s közöljék a rendkívüli eseményt Répásy Mihály őrnaggyal. Amikor távozásukat megtudták a huszárok, a laktanyába bejövő Juhász tizedest határozottan kérték, hogy menjen Ráthonyi után és hozza vissza, különben mindkettőjüket agyonlövik.
Ráthonyi tizedes Stanislawba tartván útközben találkozott Orsich hadnaggyal, aki éppen Mariampolba tartott Stanislawból. Orsich a híreket hallván változtatott útján, hozzájuk társult, s így Juhász tizedes együtt találta őket, amikor utolérte Ráthonyiékat. Orsich hadnagy kérte Juhász tizedest, térjen vissza Marianpolba a hadnagy poggyászáért. Juhász tizedes magával vitte Bögözi közvitézt, visszatértek Marianpolba, majd a hadnagy személyi tárgyaival csatlakoztak a velük szembejövő huszárokhoz. A parancsőri szolgálatra kirendelt három huszár közül ketten, Juhász tizedes felvilágosítására, szintén csatlakoztak a hazafelé tartó századhoz.
Lenkey május 27-én tért vissza Mariampolba, de csak a tisztekkel találkozott. Festetics kapitánynak kellett volna felváltania a század élén, aki korábban a szabadsága idején már helyettesítette, de „őt gyűlölték az emberek, mert roppant szigorúan botoztatott, ez, valamint az én távozásom lehetett a fő oka a század távozásának” - mondta Lenkey utólag Aradon. A kialakult helyzet persze bonyolultabb volt.
Lenkey május 28-án kora reggel Stanislawba (Stanislau) kocsikázott, találkozott ott az illetményét átadó őrmesterrel. Este egy fogadóban több tiszttársával együtt vacsorázott, este 11 óra körül kapták a hírt, hogy az egész század elhagyta állomáshelyét. Ekkor már megérkezett Stanislawba Orsich hadnagy és Ráthonyi tizedes, ők jelentették a huszárok akcióját Répásy Mihály őrnagynak.
Répásy ezután Lenkey János kapitánnyal együtt kihallgatást kért Killiány József ezredparancsnoktól. A tábornok május 29-án fogadta őket, jelentésüket figyelmesen meghallgatta. Először arra gondolt, hogy a Staninislawben állomásozó huszárszázadot utána küldi a szökevények után, de mivel felrémlett benne, hogy a huszárok már messze járhatnak, s előfordulhat, hogy az üldözésükre siető katonákat esetleg ráveszik a hazatérésre, így elállt szándékától. Helyette Répásy őrnagy azt javasolta neki, hogy volt parancsnokukat, Lenkey János kapitányt küldjék huszárjai után. A kedvelt és tekintéllyel bíró tiszt esetleg rá tudja venni beosztottjait a visszatérésre. Lenkey János kapitány hajlandó elvállalni a feladat végrehajtását.
 
A század útja

Marianpolban a katonás rendben felsorakozott huszárszázad, május 28-án este húsz óra körül indult el Magyarország felé. Először a Denyeszter folyóhoz vonultak, egy dereglyén átszállították Fiáth főhadnagyot a folyón, majd a felügyelet lévő altiszteket is, és folytatták útjukat.
Lenkey János kapitány pedig elindult keresésükre, zsebében lapult Killiány tb. parancsa, mely a „dezertálók” megrendszabályozását célozta. „Sikerült is utolérnem a századot, amely Nadwórna mellett abrakolt, és ez által időt vesztett, de az előőrsök körülfogtak, kijelentették, hogy foglyuk vagyok” – számolt be utólag a hadbírósági tárgyalásán Lenkey kapitány a történtekről. Nyilvánvalóan a kényszerhelyzetben védekezve mondta ezt a kapitány, viszont valóban kényes helyzet alakult ki. Állítólag egy huszár ráfogta karabélyát a kapitányra, a többiek azt kiáltozták, hogy tartson velük, „vele akarnak élni és halni, ha ő is velük akar, csupán velük kell jönnie, mert a haza veszélyben van”. A volt parancsnokuk megpróbálta lebeszélni katonáit a továbbhaladásról, de szavai erőtleneknek bizonyultak. Ezután nem valóságos letartóztatottként, hanem inkább előzetesben lévő fogolyként bántak vele, Nadwórna városkán gyalogosan, fegyveres kísérettel vitték át, ugyanígy tettek Fiáth főhadnaggyal is.
A huszárszázad 1848. május végén érte el a magyar határt. Lenkey kapitány még megpróbálta rávenni őket a visszatérésre Galíciába, de szavai most sem találtak követésre. Kőrösmező előtt jártak már, amikor két huszár kérte kapitányukat, álljon a század élére. Lenkey János ennek eleget tett, katonás rendben vezényelte ezután katonáit a településen át. Később a vizsgálat alkalmával arra hivatkozott, hogy nem akarta, hogy egységében rendetlenség keletkezzen, úgy vélte, hogy élükre állva a köznyugalomnak és közbiztonságnak jelentős szolgálatot tehet. Máramaros vármegye tisztikara és polgárai szeretettel köszöntötték őket, és jelentették a rendkívüli eseményt a magyar kormánynak.
Gróf Batthyány Lajos utasítására 1848. június 3-án foglalkozott a kormányülés a század ügyével, s úgy döntött, a m. kir. Hadügyminisztérium útján elrendeli a szökés kivizsgálását, ugyanakkor amnesztiát is kér a legénységnek.
Lenkey János kapitány Máramarosszigeten, 1848. június 30-án kelt szolgálati kimutatása szerint az ezredesi 2. század létszáma 196 fő volt. Ebből hatan viseltek tiszti rendfokozatot; közülük négyen századosok, egy fő- és alhadnagy volt. Két kinevezett őrmester, egy tiszteletbeli őrmester, valamint egy trombitás és századkovács, tizenegy tizedes, őt fő őrvezető és egy írnok alkotta a század irányító törzsét. A közvitézek száma 168 fő volt.
A teljes keretlétszámból egy százados egy főhadnaggyal és két hadnaggyal Galíciában maradt, velük tartott egy őrmester, egy trombitás és kovács és két tizedes. A legénységből egy huszár Debrecenben tartózkodott toborzó körúton, egy fő Tiszaújlakra volt vezényelve.  Szintén Galíciában rekedtek a legénységi állományból 36-an, 14-en szabadságon voltak. Tehát a századtól 63 fő volt távol, jelen 133 katona volt.
A Hadügyminisztérium megbízásából a katonai vizsgáló bizottság 1848. június 16. és 27. között egyénileg kihallgatott két tisztet, két őrmestert és nyolc tizedest, öt őrvezetőt valamint 27 közlegényt. Június 28-án 19 közlegényt külön-külön, június 29-én pedig testületileg 7o közvitéz bizottság elé rendelésére került sor. (Egy szabadságon lévő katonát is berendeltek, az századírnokot viszont nem.) Kihallgatták egy közvitéz feleségét is. A meghallgatott tisztesek alá tudták írni nevüket, a 131 legénységi állományú katona közül 74-en irástudatlanok voltak.
A katonai vizsgálóbizottság munkájának megkezdése előtti napon, tehát június 15-én 8 közvitéz levelet írt Mészáros Lázár hadügyminiszternek. Köztük volt Hajdú János is, aki a röpiratotokat kapta. Levelükben kijelentették: „Mi katonai állásunkat ismérve, a szigorú katonai törvényt áthágtuk, mivel értesítve valánk a hazátul, hogy siessünk védelmére, ezen felhívásra a vér felforrva ereinkbe, minden szigorú katonai törvényről elfelejtkezve, s édes hazánk boldogsága és csendje fenntartására siettünk (e vétek el van követve)”. Kegyelmet kértek az egész század nevében, „mely külországon, idegen nemzet közt, honátul elzárva, sanyarúan töltött több éveket”. Már úgy vélték - írták -, hogy „talán szüleink kivetve kebleikből, veszni hagynak”. Amikor azonban a katonaságnál a postát szétosztották, benne a Hajdúnak címzett csomaggal, benne a 2 irattal, a kiáltvány hatására „kétszeresen is forrott minden fiú keblében a haza iránti buzgó szeretet”, felülkerekedett „a borzasztó vakmerő elszántság”. Kérték a huszárok a minisztert,, ne tegye ki őket annak a „legborzasztóbb szégyennek”, hogy visszaküldi őket régi állomáshelyükre. Viszont küldje őket azok ellen, „kik forró[n] szeretett hazánknak végveszélyt agyarkodni riadnak”.
A katonai ügyész június 29-én beszüntette az egyéni kihallgatásokat, a még sorra nem került közvitézeket összehívták és testületi vallomást vettek tőlük. Valószínűleg ezt az ügyész fogalmazta németül, s magyarra fordítva olvasták fel a legénységgel és íratták alá. Eszerint a legénység azért követte el a szökés bűnét, mert hazájukat veszélyben állónak hitték, segítségére akartak sietni rövid úton, s otthon megvárni az új parancsot.
Június 3o-án, Schönberger őrnagy perösszefoglaló jelentést írt a kihallgatásokról. Ebben megállapította, hogy ugyan kétségtelen tény, hogy a legénység a feltétlen engedelmessége már a stanislawi temetésen való részvétellel, valamint Lenkey parancsnokuk sorsa iránti érdeklődés alkalmával megingott, a lengyel lakossággal való egyetértésük felől sincs kétség, ám a hazatérésre elsősorban a kapott kiáltvány szavai bírták rá őket. Ehhez hozzájárultak még a rokonoktól és újságokból kapott otthoni hírek is. A nagy lelkesültséget és izgatottságot a négy diák katona is dirigálta (ketten altisztek voltak), feltüzelték az írástudatlan társaikat. A hadbíró szerint az akció olyan tervszerűen és energikusan volt kivitelezve, hogy fel kell tételezni, valaki olyan személy vette rá a legénységet, aki a szükséges szellemi képességgel és energiával is rendelkezett a megvalósításra. Személyét azonban nem tudta beazonosítani. Nincs kizárva, hogy az altisztek egy része is egyet értettek a legénységgel, példaként Juhász tizedest említette, aki megszökhetett volna, mint Rátonyi bajtársa, de nem ezt tette.
A testületi összetartozásra utalt - ezt észrevételezte a tapasztalt hadbíró -, hogy a kihallgatottak közül csupán Hajdú Mihály és Szabó István közvitézek említették meg azok nevét, akik rávették őket a csatlakozásra. Mindketten elismerték ugyanakkor, hogy a haza veszélyben lévő helyzete miatt, ők is indokoltnak tartották a hazatérést.
Végül a vezető hadbíró így ősszegezte az elmondottakat: „A legénység belső meggyőződése arra látszik mutatni, hogy noha ők, mint katonák a haditörvény ellen súlyosan vétettek, azonban másrészről a katonai és a veszélyeztetett haza iránti kötelesség között nem maradt számukra más kiút, mint a szív szavát, amely őket hatalmasan hívta vissza a hazába, követni, s a hazaszeretet miatt a rájuk váró büntetést is elfelejteni”.
A század végül azt kapta büntetésül, amiért hazajött, 1848 júliusában a délvidéki hadszíntérre vezényelték. Petőfi Sándor halhatatlan költeménye örökre megőrzi emléküket: „Koszorút kötöttem/ Cserfa levelekbül,/ Harmat csillog rajta/ Örömkönnyeimbül.../ Kinek adnám én ezt,/ Kinek adnám másnak,/ Mint vitéz Lenkei/ Huszárszázadának?... (Lenkey százada, 1848. augusztus)
 
 
Veszélyhelyzet a Délvidéken

Mészáros Lázár hadügyminiszter a Délvidéken kitört szerb lázadás miatt 1848. július 13-án kiadta a parancsot a nemzetőrség mozgósítására, és a Délvidékre küldésére, majd augusztus 1-én szemleutat tett. Katonapolitikai szempontból indokolt döntés volt, mert a délvidéki haderő, mely zömében nemzetőrökből állt, kisebb létszámban honvédzászlóaljakból, nem volt eléggé ütőképes. Ráadásul a reguláris haderő irányításához szokott báró Bechtold Fülöp altábornagy, volt kassai hadosztályparancsnok fél szemmel a császári politikai alakulását figyelte, ugyan július 14-én, majd augusztus 19-én csapataival megtámadta a szerb felkelők által védett és körülsáncolt Szenttamást, de mindkétszer indokolatlanul visszavonult.
A hazafiúi elszántságra szép bizonyságot találunk Heves vármegyében, ahol az első alispán Blaskovich Gyula – őrizze meg nevét a hálás utókor emlékezte - kijelentette, ő „mint egyszerű polgár, mint egyszerű nemzetőr, vállalkozó polgártársaival Kulára fog menni, vívandó a hazáért, s meghalni örömmel ott, ha kell, a nemzet boldogságáért.”
Példáját szinte az egész megyei tisztikar követni akarta, végül határozatban kellett kimondani, hogy egyszerre csak a tisztviselők fele lehet távol. Az egri és gyöngyösi nemzetőrök (részint önkéntesekből, részben sorshúzás révén választották) zöme 1848. július 31-én indult el Egerből. A város határában Lenkey Károly őrnagy - a hevesmegyei nemzetőrség első zászlóaljának parancsnoka - mondott „lelkes búcsú szózatot,” amit a város lakossága nevében Rózsa Károly polgármester fogadott illő szavakkal. A Gyöngyös környéki és a Tarna járásbeli községek nemzetőrei késve érkeztek, ezért ők csak másnap követték bajtársaikat Szolnokra. A nemzetőrök felszerelése igen hiányos volt: az első jelentkezők vadászfegyverekkel, illetve a nemesi insurrectióból (felkelés) megmaradt fegyverekkel, kardokkal, s „töltés tartókkal valának ellátva”. Akiknek vadászpuska nem jutott, Szolnokon kaszákat kaptak. A hevesi nemzetőrök Szolnokon várakoztak augusztus 2-ig, akkor kapták a parancsot, hogy a Bács-Bodrog vármegyei Kulára vonuljanak. A Tiszán való szállításra nem kaptak gőzhajót, ezért ötnapi veszteglés után két részre osztották a háromezer fős egységet, és előfogatokon szállították Szegeden át, Szabadka érintésével a verbászi illetve a temerini táborba. A zömében gyöngyösiekből álló 2. nemzetőr csapat Szegeden, az egri születésű Lenkey János kapitány századával is találkozott. Erről így számolt be Spetykó Gábor ügyvéd Járekből keltezett augusztus 16-i levelében: „Szolnokról – hol egy éjszaka bennünket a szabad ég alatt irtózatos fergeteg és szélvészes zápor lepett meg, s hol a hadi élet viszontagságaival némileg ismerkedni kezdünk – a zászló alá történt újabbi felesküvésünk után kiindulván, augusztus 7-én Szegedre értünk, hol őszinte magyar lelkesedéssel fogadtatánk. Lenkey kapitány, ki századával aznap reggel érkezett Szegedre, előnkbe jött a város szélére, s ott sokunkkal kezet fogva üdvözölt, s tettekre lelkesített!” S milyen a sors, a Galíciából hazaszökött egykori württenbergi huszárezredbe tartozó magyarok másik vezénylő tisztje, Fiáth Pompejus főhadnagy, augusztus 19-án hősi halált halt a 2. szenttamási (Srbobran) csatában. Helyét a század korábbi galíciai szökésének értelmi szerzője Harsányi Bálint őrmester vette át. (Harsányi később százados lett, és a 17. számú, un. Bocskai huszárezred tisztjeként 1849. április 12-én, a Rákos-mezei ütközetben halt hősi halált.)
 
A nemzetőrök tűzkeresztsége

A hevesi nemzetőrök Járek ostrománál estek át 1848. augusztus 10-én, a harctéri tűzkeresztségen. Augusztus 28-án keltezett levelében jelentette az egyik nemzetőr, hogy a régi római sáncok mögül nyolc ágyúval lőtték a szerb lázadók őket. Délután egy órakor támadta meg az ellenség Járeket, melyet 1400 hevesi nemzetőr védett. „Mi utolsó csepp vérünkig védelmezni fogjuk, de ha ágyút nem kapunk, baj lesz” – jósolta. Külön megemlítette, hogy „az egriek különösen bártan, s lelkesen viselték magukat.” Még egy jelentés említi a hevesieket, melyet augusztus 30-án Verbászon készítettek. Előző nap a szerbek megrohanták Temerint és gyújtogattak. A nemzetőrök parancsra ismét visszavonultak Ókér (Zmajevo) felé. Lenkey Károly a hevesi nemzetőrök őrnagya éles vitába keveredett emiatt Bechtold tábornokkal és gróf Castiglione huszárezredessel. Bechtold főparancsnok főhadiszállását már augusztus 17-én áthelyezte Óbecséről Verbászra, és innen adta ki az augusztus 19-i támadásra a hadparancsot. Eszerint Szenttamást három oldalról kell megtámadni: Wolnhofer tábornok vezetése alatt 4 gyalogos zászlóalj, támogatva a Württenberg huszárok Lenkey János százados parancsnoksága alatt álló erőivel Kiskér felől támad, a második ék Verbász felől indul, míg egy kisebb hadoszlop Óbecse felől támadja az un. csillagsáncokat. Egyidejűleg Turját (Turija) is támadnia kellett Kolowrat és Castiglione ezredes katonáinak.
A támadás 1848. augusztus 19-én éjfél után indult el Kiskérről (Bačko Dobro Polje), Wolnhofer tábornok katonái mocsaras és zsombékos területen, a Ferenc-csatorna hídja irányába indultak el. A hídfőt a lengyel Vnorovsky parancsnoksága alatt védték a szerbek, legalább ezerötszáz határőrrel, néhány száz rongyosgárdista szerviánnal és 4 ágyúval. A magyaroknak sikerült a szerb ágyúkat elhallgattatni, amit erőteljes gyalogsági rohamnak kellett volna követnie. Erre azonban nem került sor, mert megérkezett Bechtold parancsa a támadás félbeszakítására, ugyanis a másik két támadó osztag elakadt. Erre Wolnhofer visszavonta erőit, mire a szerbek átcsoportosították csapataikat, és a Verbász felől érkező Bakonyi-féle hadoszlop ellen fordultak. (A lévai születésű Bakonyi Sándor ezredes úr október 30-án már vezérőrnagy.) A város nyugati oldalán, a sáncokat péterváradi és sajkás szerb nemzetőrök, továbbá több ezer népfelkelő védte. Ezek a sáncok előtt álltak csatasorban. A magyarok támadása következtében a szerbek beszorultak a sáncok mögé, egy tizenkét fontos magyar üteg az ellenség térfelét is rézsúttűz alá vonta. A Sándor-gyalogezred katonái kézitusára kényszerültek, de ekkor beérkeztek a lengyel Vnorovsky vezette szerbek, s ez fordulatot okozott a harc menetében. Csapataink visszavonulásra kényszerültek. Aulich Lajos alezredes egységei és Lenkey János őrnagy huszárjaival fedezte a visszavonulást Verbászra. (Turja bevétele sem sikerült.) Szenttamás 3. ostromára szeptember 21-én került sor, de ez sem hozott eredményt.
A nemzetőrség alkalmazása támadó hadműveletre csak a sorezredekkel való részletesen egyeztetett együttműködés révén kecsegtetett sikerrel, ezért a temerini is járeki sikertelen ellenállás hírére, Kossuth szeptember 2-án javasolta a képviselőházban, hogy a nemzetőrséget önállóan ne vessék be.
A nemzetőrök eredetileg 4 hétre vállalták az önkéntes szolgálatot távol vármegyéjüktől, de a katonai kudarcok miatt ezt meg kellett hosszabbítani. A 1. számú hevesi zászlóalj parancsnoka Lenkey Károly őrnagy 1848. augusztus 20-án írt levelében arról panaszkodott Heves közgyűlésének, hogy a katonák a szolgálatot nem akarják 10 hétre meghosszabbítani, s határozattan kijelentették, szeptember 8-ra, Kisasszony Napjára mindenképpen hazatérnek. A járeki harcok után a hevesiek átkerültek Éder Frigyes vezérőrnagy dandárába Óbecsére, majd hazatértek.
Mészáros Lázár hadügyminiszter augusztus 13-án un. mozgó nemzetőrség felállítását is elrendelte a vármegyékben. Szeptember 3-án, kb. 700 hevesi nemzetőrt Szolnokon Görgyey Artúr parancsnoksága alá helyeztek. Görgey igen kevesellte e létszámot, ezért Heves vármegye megyegyűléséhez arrogáns hangú levelet intézett, és felhánytorgatta, hogy a bejelentett ötezer nemzetőrből két hónap alatt alig 700 ember jelent meg, s közülük csak 100 fő az önkéntes. Szeptember 21-i újabb levelet írt, és ebben „tüzér, hidász és utász katonái számára rövid kardot” kért. Emellett felrótta, hogy „az emberek nagy részét a falvak, mert azok felruházására parancsot nem kaptak, ingben-gatyában indították útnak” embereiket.  Sértő módon kijelentette, „ha a Heves megyei állandó nemzetőrség oly gyáva, hogy a maga soraiból ki nem állíthatna a vész pillanatában a Magyar haza védelmére önkénteseket, legalább ruházza fel őket.” Joggal írta jelentésében a vármegye a miniszterelnöknek, Görgey azonnali elmozdítását követelve, hogy az ilyen durva hangú levelet, „egy régibb idomú fekete-sárga zsinóros seregbeli tizedes sem írna”.
Szeptember 13-án kapta meg az egri hadfogó parancsnokság a honvéd újoncok toborzására a felhívást. Minden 127 lakos után két honvédet kellett kiállítani. Heves vármegyének 4525 főt. 1848. október 17-én Egerben már felállt a 26. honvéd zászlóalj, amelynek parancsnokává Andrássy Jánost, a 2. székely zászlóalj őrnagyát nevezték ki. Schaffner János főbíró magát Batthyány miniszterelnököt is felkereste és kérte, a város által előzőleg már fél évre felfogadott ötven újoncot számítsák be a létszámba. Ha a költségek a várost terhelnék, akkor számítsák be az adóba. A miniszterelnök válaszában kijelentette, hogy négyévi szolgálatra kötelezik el magukat az újoncok, akkor beszámítják a kivetett létszámba. A várost egyedül a foglalópénz és a verbuválási költség terheli, a ruhaköltséget betudják az adóba. A kormányfőtől elbúcsúzva, Schaffner két pesti kereskedőtől azonnal megrendelt 35o katonaköpenyt és pantallónadrágot sötétszürke posztóból, darabját kilenc ezüstforintért. Úgy rendelkezett, hogy az atillát és a sapkát Egerben fogják megvarrni.
Egerben két puskaműves dolgozott, Doma János és Kádas Ferenc, A városi elöljáróság felszólítására úgy nyilatkoztak, hogy „ha puska csővesszővel és szuronyokkal elláttatnak”, akkor minden hónapban 20 db lőfegyvert készek elkészíteni. A vadászpuskákért 5 Ft-ot, a sorkatonaságnál használt lőfegyvereket 8 pengőforintért hajlandók elkészíteni. Gáll József pedig ajánlkozott havonta 300 db puskatus kifaragására. A városban mivel csak 392 db fegyvert sikerült összegyűjteni a lakosságtól, ezért Ürményi Antalt és Kovács Alajos kovácsmestert felszólították, hogy kezdjenek hozzá a kaszák kiegyenlítéséhez. Az október 18-i tanácsülésben pedig már javasolták, hogy kellő számú lőfegyver hiányában saját vasvillájukkal és a város által készítettet lándzsákkal fegyverezzék fel a polgárok magukat.
 
A honvédség felállítása

A magyar képviselőház tagjaiban lassan érlelődött meg a katonaállítási törvényjavaslat elfogadása és törvénybe iktatása. A képviselők 1848. augusztus 1-én, Batthyány Lajos miniszterelnök javaslatára - Kossuth tiltakozása ellenére - azért halasztották el vitáját, mert Mészáros Lázár hadügyminiszter szemleútra, a Délvidékre utazott.
Ekkor még eléggé megalapozottnak tűnt magyar politikai körökben az a reményteljes várakozás, hogy Ausztria bele fog olvadni az egységes Németországba, s ennek következtében a Pragmatica Sanctio automatikusan érvényét veszíti. Ez esetben Magyarország szabad kezet kap. A képviselőház augusztus 3-án ki is mondta a radikális képviselők követelésére, „ha az ausztriai bécsi kormány a frankfurti összpontosult német hatalommal a német egységnek kérdése miatt háborúba keverednék, Magyarország pártolására Frankfurt ellenében ne számítson.”
A kormányon belül viszont ellentétek voltak a haderő kiállításának módját illetően. Kossuth az újoncokból új honvédzászlóaljakat akart kialakítani, Batthyány kormányfő viszont a meglévő sorezredekbe akart besorozni őket. Az utóbbiak viszont a régi császári lojalitású tisztek parancsnoksága alatt álltak. Batthyány hajlott elfogadni Kossuth érvelését, de kivárt. Arra számított, hogy az augusztus 6-án hozott frankfurti határozat, mely valamennyi német tartomány hadserege számára előírta az egységes jelkép és nemzeti szín használatát, ürügyet szolgáltathat az önálló magyar hadsereg létrehozására. E számítás azonban naivnak bizonyult: augusztus 7-én Theodor Baillet von Latour osztrák hadügyminiszter elrendelte a német nemzeti szalagok és jelképek levételét. Így csak 1848. augusztus 16-án kezdődött meg a képviselőházban a katonaállítási törvény általános és részletes vitája.
Az elfecsérelt két hét több változást eredményezett: Josef Radetzky tábornagy Olaszországban sikeresen háborúzott, ezért Batthyány Lajos és Mészáros Lázár igyekezett elkerülni a nyílt szakítást Béccsel. Batthyány a hadügyminiszter javaslatát azzal indokolta, „ha oly alakban nem öntetik határozatunk, miszerint az ő Felsége előtt elfogadhatónak látszik, - leléphetne ugyan egy vagy más minisztérium, de törvény mégsem lenne belőle”. A radikálisok nevében Teleki László határozott választ adott erre: „Aki a magyar független nemzeti önálló hadsereget venné kérdésbe, az casus bellinek tekintetné irányunkban nem csak a hadsereg függetlenségét, hanem Magyarország nemzeti függetlenségét is. Mi az ily párt irányában nem alkuszunk...”
Augusztus 18-án Csiky Sándor, Eger országgyűlési képviselője intézett kérdést Mészáros Lázár hadügyminiszterhez: az elsőként kiállításra kerülő 44 ezer újoncnak a cs. és kir. hadseregbe való besorozásával, az ország szabadsága és önállósága biztosítható-e? Csiky a magyar önálló haderő felállításának híve volt, nem kétséges, hogy elégedetlenségének adott ezzel is hangot. Ezen túl augusztus 22-én stiláris jellegű javaslatot tett. Túl körülményes a törvényjavaslat megfogalmazása, miszerint az újonc férfiakat „az anyakönyvek és egyéb adatok segedelmével”, korcsoportonként külön írják össze és esnek át orvosi vizsgálaton. Helyette csak annyi legyen a törvényjavaslatban, hogy „összeíratják, és orvosilag megvizsgáltatják.”
 Sebestény Ignác képviselő (Bars vármegye, újbányai választókerület) - a Közlöny 1848. augusztus 25-i száma ismerteti a beszédét - ezt azzal toldotta meg, hogy időtakarékossági okokból, ne a törvényjavaslatban szereplő utat válasszák az újoncállítás során. Először az újoncok összeírása, majd a listának a Honvédelmi Minisztériumhoz való felküldése, ahol megállapítják, a létszámot majd visszaküldik végrehajtásra. Helyette a minisztérum állapítsa meg a szükséges létszámot, a törvényhatóságok ezt majd végrehajtják, így „az összeírás és kiállítás egyszerre történne”. Ludvig János jegyző külön támogatta Csiky Sándor képviselőtársa „styláris észrevételeit.”
A vitában a botbüntetés alkalmazásának fenntartása váltott ki még különös, s  nem kívánatos szenvedélyeket. 1848. augusztus 22-én, Nyáry Pál a 21. §-ra nézve beadott egy módosító javaslatot, mely új katonai büntető törvénykönyv kidolgozását javasolta. Annak elészültéig viszont mondja ki a ház, „a testi büntetés az összes hadseregnél eltöröltetik.” Nyáry javaslata meglepte Mészáros Lázár hadügyminisztert, aki hosszú katonai szolgálatának tapasztalataira hivatkozva megvallotta, „a bot az emberiséget gyalázza”. Viszont mielőtt eltörölnénk alkalmazását a hadseregnél, gondoskodni kell más fegyelmezési eszközökről: „Tessék figyelembe venni, milyen módokkal állítottuk ki azelőtt a katonát, s mégis annyira haladtunk, hogy az egyéni önkénytől felmentettük a bűnöst, és törvényre szorítottuk....” Az egyéni önkényeskedés helyett a törvényes utat választottuk, viszont a mai „borongós időben” előfordulhat, hogy „annyian lesznek a börtönökben, hogy helyet sem találunk nekik.” A büntetés eltörlése előtt számolni kell azzal, hogy „vannak esetek”, melyekben „ha a botbüntetést nem lehet alkalmazni, „akkor agyon kell lőni” a katonát.
Mészáros hozzászólását nagy zaj követte, gr. Széchenyi István közlekedési miniszter a hangzavar közepette ment ki a szószékre, meg is jegyezte, „régi szolgálatom után nem jól esik, hogy nem akarnak kihallgatni”, de a bátorító Halljuk! - bekiáltásokra elkezdte beszédét. (A zajongás Mészáros miniszternek szólt.) Az érzékeny lelkű politikus előrebocsátotta: „Igen különösen fog az sok ember előtt feltűnni, hogy egy ilyen kérdésben, mely magában gyűlöletes, én a tribune-re állok”. Kérem azért a t. ház figyelmét, mert „ha Magyarországnak jövőjét tekintem, akkor, midőn az egész világ bomladozik, azt szerencsés kifejtésben csak úgy látom, hogyha egy nemzeti önálló disciplinált (fegyelmezett) sereg áll lábon ezen sík országnak ezer ellenségei ellen.” Egyetértően a hadügyminiszterrel vallja, „akármi paradoxnak látszassék is, jövendőnket csak úgy látom biztosítva, ha disciplina (fegyelem) alatt létezik a hadsereg, disciplina pedig nem létezhetik, ha a katonaság a testi tüntetés alól felmentetik”.
Patay József (Pest vármegye, Monor) erre eléggé meggondolatlanul Széchenyi Istvánt megtámadta, minden kertelés nélkül kijelentette: „Nagyon sajnálom, hogy ezt éppen gr. Széchenyi teszi, ki a nemzetet felébresztette álmából, s a reform zászlaját elől vitte, most pedig hátra megy vele. Ezt én a gróftól nem vártam, s még egyszer kimondom, hogy én egyenlőséget akarok a katonaságnál szinte úgy, mint a polgároknál”. (Közlöny, 1848. augusztus 25.) Pap Pál képviselő szintén a botbüntetés eltörlése mellett szólt, de ekkor már minden szem Széchenyire szegeződött. Széchenyi szót kért és elmondta, „saját becsületem megmentése végett köteles vagyok kinyilatkoztatni, hogy én a nemzetnek becsületét, mint Patay József követtársunk mondta, nem abban találom, hogy a nemzet magát veresse, vagy verni akarnám.” E rendkívüli időkben „a magyar becsületnek a hadsereg legutolsó horgonya, és azt disciplinálva (fegyelmezve) kívánnám látni”. Széchenyi a hadsereg fegyelmi helyzetének szigorú törvényi szabályozására gondolt, a katonai büntetőtörvénykönyv újrafogalmazására. Irinyi Józsefhez hasonlóan azt állította, „az összehasonlítás, hogy a bot a polgári életben is eltöröltetett, nem ide való – mondta Széchenyi István. A hadiélet produkál olyan helyzeteket, „mikor az ellenség előtt a gonosztevőt bezáratni vagy másképpen, büntetni nem lehet”. Az idő eléggé hamar túllépett ezen az állásponton, Széchenyi szándéka a fegyelem fenntartására érthető, ha a felhasználni kívánt módszer kifogásolható is.
A katonaállítási törvényjavaslat vitája végül úgy zárult, hogy a képviselők bizottsági tárgyaláson már támogatták azt a módosítást, hogy a sorezredek minden 3. zászlóalját újoncokkal kell teljesen feltölteni, a többiekből új honvédzászlóaljakat alakítsanak. Végül ez a módosított törvényjavaslat került 226: 117 ellenében elfogadásra.
 
Sorsfordító napok

Lenkey János kapitány a szabadságharc alatt októberben már őrnagy majd alezredes lett, december elején Pestre rendelték, ahol ezredesi beosztásban felállította a Hunyadi-huszárezredet. Négy hét múlva ismét Óbecsére küldték, majd a Bánság kiürítése után Szolnokra került, de Szegeden és Törökszentmiklóson is feladatot látott el. Áldozatos szolgálata eredményeképpen az Országos Honvédelmi Bizottmány 1849. március 15-én tábornokká léptette elő, március 18-ról kelteződik vezérőrnagyi kinevezése. Kossuth Lajos kormányzó 1849. április 11-én a VIII. hadtest parancsnokságának átvételére Komárom várába küldte. A parancsnokságot is el kellett látnia addig, míg meg nem érkezett április 20-án a kinevezett várparancsnok Guyon Richárd ezredes.
1849. május 20-án Lenkey János tábornokra új lovashadosztály felállítását bízták rá, de sajnos rövidesen megbetegedett. Pesten, Szegeden majd Nagyváradon kapott gyógykezelést. 1849. augusztus 13-án, a világosi fegyverletétel alkalmából, a szöllősi mezőn esett fogságba. Aradon vezénylő tábornoktársaival együtt a cs. és kir. katonai hadbíróság elő került.
Lenkey János tábornok úr az aradi várbörtönben végleg lebetegedett, elméje elborult. Karl Ernst cs. kir törzshadbíró, szolgálati úton közölte, Aradról keltezett 1849. február 14-i jelentésében báró Julius Jacob von Haynau táborszernaggyal: „E hó 9-én az itteni várban őrzött, megtébolyodott és az orvosok által már régen reménytelen esetnek ítélt Lenkey János lázadóvezér halál útján fogyatékba jutott”.
  Örök szégyene az akkori aradi császári haderő alárendeltségébe tartozó börtönszemélyzetnek, ahogyan a tábornokkal bántak.  Testvére, Lenkey Károly ezredes számolt be visszaemlékezésében arról, hogy öccsét állandóan megalázták: „Lenkey János tábornok dühös őrült lett, minden ruháit egész meztelenségig letépte magáról:  ami csak fogházában volt, összetört és zúzott, úgy hogy a négy fal között se kályha, s ablak nem maradt. Ha a porkoláb katonákkal hozzá bement, megrohanta őket; ily eseteknél sokszor megsebezték. Meztelen, egy fűtetlen, ablak nélküli szobában, sebesülten, minden ápolás nélkül halt meg…”

T. Olvasóim! Lenkey János tábornok urat Aradon temették el, hamvait 1936-ban hozták haza édesanyja és Károly bátyja mellé. Ne feledkezzünk meg a latin szállóigéről: „Tacitum tormentum animi conscientia” (A lélek szótlan gyötrelme a lelkiismeret). Lenkey János tábornok és Lenkey Károly honvédezredes úr oly sokat tettek hazánkért, hogy mindenkor megérdemlik tiszteletteljes főhajtásunkat, sírjukon mindig ott virítson a kegyelet virága.
                                                          
           
Irodalom:
A kihallgatási jegyzőkönyv*. Cs. kir. tábori törzshadbíróság a hadműveleti főhadiszálláson, Arad várában, 1849. augusztus 26. Interneten. http://mek.niif.hu/06100/06162/html/aradiv02865a/aradiv02865a.html
 Heves vármegye története. In. Magyarország vármegyéi és városai. Bp. 1909. (Szerk. Borovszky Samu.) CD-Rom. I. köt. (Bp. 2002. Arcanum kiadás);
Pálffy János: Magyarországi és erdélyi urak. (Bev. Benkő Samu.) Holmi (folyóirat), 1996. 9. Szám. Lenkey János portréja az 1280. oldalon.
Sebestény Sándor: Csiky Sándor életpályája (1805-1892) Eger, 1981. 180 old.
Hermann Róbert: Dezertőrökből szabadságharcosok, a közkatonák lázadása, Lenkey János százada. = Magyar Tudomány, 2007. 12. sz.
Csiffáry Gergely: A másik Lenkey. Lenkey Károly honvéd ezredes (1803-1874) életrajza. Gyöngyös, 2000. Mátra Múzeum kiad. 83-108. old.
 
Dr. Sebestény Sándor