A MAGYAR LABDARÚGÁS CSODÁLATOS TAVASZA – 1985 - Disztl Péter

Nagyszerű volt a közösség a válogatottnál és a Videotonnál is - Disztl Péter 60 éves -interjú

Harmincöt évvel ezelőtt minden képzeletet és várakozást felülmúló tavaszt produkált a magyar labdarúgás. A válogatott – a selejtezőkből elsőként Európából – kijutott a mexikói világbajnokságra, a Videoton pedig egészen az UEFA Kupa-döntőig menetelt az UEFA Kupában, ahol bár összesítésben alulmaradt, ám képes volt Madridban legyőzni a Real Madrid gárdáját. Hogy olvasóink a koronavírus miatti kényszerűségből sportmentes időszakban se maradjanak sport és futball nélkül, cikksorozatunkban visszaemlékezésekkel és az egykori hősökkel készített különleges, exkluzív interjúkkal idézzük fel 1985 káprázatos magyar futballtavaszát.
II. rész – Disztl Péter visszaemlékezése
Végy egy jó kapust – tartja a futballista törvények örök igazsága, ha a csapatépítésre gondolunk. A magyar válogatott és a Videoton 35 évvel ezelőtti csodálatos sikereket hozó menetelésében oroszlánrészt vállalt Disztl Péter, aki mindkét csapat első számú kapusa volt.
Miután a kiváló hálóőr éppen kerek születésnapját ünnepli, sorozatunk második részében őt kértük fel emlékei felidézésére!
 
*****
 
Nagyszerű volt a közösség a válogatottnál és a Videotonnál is

Disztl Péter 60 éves

Édesapja nyomdokain haladva lett labdarúgókapus. Karrierje üstökösként ívelt fel, fiatalon lett NB I-es játékos. Alapembere volt az utolsó, világbajnokságra kijutó magyar válogatottnak és az UEFA Kupa-döntőt játszó Videotonnak is. Bár hozzáállása és játékos-pályafutása predesztinálta volna rá, edzőként nem tudott hasonlóan eredményes pályát befutni.
Hatvanadik születésnapja alkalmából az 1985-ös év káprázatos futballtavaszának egyik legendás alakjával, Disztl Péterrel a Videoton és a válogatott menetelésének titkai mellett arról is beszélgettünk, mitől volt csodálatos labdarúgónak lenni az ő korában, hogyan jött létre a bajai halászlé-házi rétes menü a tatai edzőtáborban és elmesélte azt is, miért tűnik fel gyakran a röplabda-mérkőzéseken.

- Korosztályának nagy része eleve elrendeltetésből lett neves futballista. Önre is igaz ez a tézis?
- Ha azt eleve elrendeltetésnek nevezhetjük, hogy édesapám csodálatos tehetségű futballkapus volt, akkor igen. Komolyra fordítva: Laci öcsémmel sportos családba születtünk. Édesanyám Garáról származott, édesapám hartai volt, és Baján ismerték meg egymást. Mi az öcsémmel már Baján születtünk, ezért bajaiaknak számítjuk magunkat. Akik látták édesapámat fénykorában védeni, egyöntetűen állították, hogy az ország egyik legjobb kapusa volt. Ez sosem derült ki, mert édesapám a családját választotta, a foci inkább csak kedvtelés maradt neki. Ugyanakkor a mi pályafutásunk sikereinél felhőtlenül boldog volt. Bár ez így sosem mondta ki, de azt hiszem, saját el nem ért sikereiért is kárpótolták őt az általunk elért szép eredmények.
- Önről mikor derült ki, hogy kivételes tehetség?
- Igazság szerint nagyon hamar, ami a bajai csapatban védve meg is mutatkozott. Alig múltam 13 éves, amikor már beállítottak a felnőtt csapatba védeni, ami természetesen hatalmas szó volt. Csakhamar bekerültem a Bács-Kiskun megyei ifjúsági válogatottba is. Egy megyék közötti válogatott meccsen, ahol a Fejér megyei ifik ellen játszottunk, fedeztek fel a Videoton vezetői. Amikor hazaértem a meccsről, édesapám már azzal fogadott, hogy „Fiam, dönteni kell. Hív a Videoton, akarsz-e menni?” Sokáig nem haboztam azon, hogy mitévő legyek, igent mondtam. A szüleim mellettem álltak, támogattak ebben is, így a középiskolát már Székesfehérváron kezdtem meg.
- A csendes kisvárosból egy nagy megyeszékhelyre költözni mennyire számított nagy ugrásnak az alig 15 éves Disztl Péter számára?
- Minden kezdeti nehézséget áthidalt egyrészt a családi háttér, másrészt a Vasvári Pál Gimnázium. Amikor azt mondom, hogy életem legjobb döntése volt elfogadni a Videoton hívását, az nemcsak a futballszakmai részre vonatkozik, noha úgy is igaz természetesen. De legalább olyan fontosnak tartom megemlíteni azt, hogy a Vasvári Gimnázium milyen sokat adott nekem emberileg. Utólag sokszor megszépül a múlt, az ember már csak olyan, hogy szeret nosztalgiázni. Én azonban nem nosztalgiából, hanem tapasztalatból mondom, hogy csodálatosak voltak a gimnáziumi évek. Csiszár István a Videoton utánpótlás-vezetője, valamint egykori tanárom Lakos Imre nevét külön is szeretném kiemelni, akiktől emberileg is sokat kaptam, és a futballpályafutásomat is egyengették.
- Jól tudom, hogy ifjúsági magyar bajnoki címet is nyertek akkoriban?
- Igen, jól tudja, nagyszerű csapatunk volt. Már akkor többen együtt játszottunk abból az együttesből, amelyik aztán alig tíz évvel később egészen az UEFA Kupa döntőjéig menetelt.
- Mikor mutatkozott be az első osztályban?
- Alig múltam 17 éves, amikor először beállhattam a felnőtt csapat kapujába. Ez 1977-ben volt. Bár akkor még nem lettem állandó kezdő, Kovács Lászlót, a ragyogó tehetségű kapust nem tudtam rögtön kiszorítani. Aztán miután leérettségiztem, 1979-től kezdve standard csapattag lettem.
- Milyen eredményeik voltak akkoriban?
- Érdekes ez a dolog, mert ha csak a tabellákat nézzük vissza, akkor különösebben kiugró eredményt az első években nem értünk el. Ennek oka az volt, hogy az akkori vezetőink hagyták elmenni Verebes Józsefet. Verebes kiváló edző volt, akiért mi, játékosok tűzbe mentünk, és ha megkapja mindazt, amit a vezetőktől kért, alighanem velünk éri el azokat a remek eredményeket, amelyeket aztán a Rába ETO edzőjeként ért el. Győrben ugyanis biztosították azokat a feltételeket, amelyeket Fehérváron nem. Meg is sínylettük a távozását, az egyik évben még a kiesés szele is meglegyintett bennünket. Ám aztán érkezett Kovács Ferenc, akivel új korszak köszöntött be a Videoton életébe.
- Kovács Ferenc mesteredző személyét legendák övezték. Mit tudott ő, amit más nem? Mi tette különlegessé Kovács Ferencet?
- A személyisége, és az a képessége, amellyel el tudta érni, hogy rendkívüli tekintélye legyen a szemünkben. Kérlelhetetlen és következetes volt, amikor a munkáról volt szó, nem volt nála pardon. Ugyanakkor mégis közvetlen volt és emberi, keménysége ellenére is nagyon szerettük. Ráadásul jó közösségteremtő volt. Jellemző, ha azt mondom, hogy akkoriban nekem három családom volt. A saját családom mellett ugyanis a Videotonnál és a válogatottnál is olyan volt, mintha az ember hazamenne.
- Kérem, meséljen mindkét futball-családjáról! Elsőként a Videoton UEFA Kupa-menetelését elevenítsük fel.
- A csapattal 1984 nyarán bajnoki bronzérmet szereztünk. Nemcsak a dobogós helyezésnek és az éremnek örülhettünk, hanem annak is, hogy ezzel kivívtuk a nemzetközi kupaindulás jogát. Az UEFA Kupában a Dukla Prága ellen kezdtünk és szoros párharcot vívva továbbjutottunk. Ekkor megéreztük a győzelem, a siker ízét. Úgy álltunk hozzá, hogy mindig csak a következő párharcra volt szabad előre tekinteni, és maximális önbizalommal léptünk pályára mindenki ellen. A jó közösségünk, amely lényegében egy nagy létszámú baráti társaság volt, minden nehezebb perióduson átsegített bennünket, a pályán és azon kívül is. Egyik győzelmet és továbbjutást ünnepeltük a másik után, és tulajdonképpen egészen az elődöntő visszavágójáig nem volt gyenge meccsünk. Szarajevóban nem igazán ment a játék, a jugoszlávok le is dolgozták a Székesfehérváron szerzett hátrányukat. Ám ekkor a tartásunknak és a megalkuvást nem ismerő hozzáállásunknak köszönhetően tudtunk újítani. Jellemző a győzni akarásunkra, hogy a jobbhátvédünk, Csuhay Józsi volt az, aki előre ment a 88. percben, és amikor elé került a labda, nem hibázott. Ezzel döntőbe jutottunk. A Real Madrid elleni fináléban itthon kissé megilletődöttek voltunk, jóllehet, a Real természetesen jobb erőkből állt, mint mi. Azonban a visszavágón megmutattuk még egyszer, hogy nem véletlenül jutottunk döntőbe. Végig egyenrangú partnerei voltunk a Realnak, nekem sikerült hárítanom Valdano 11-esét, sőt, a meccs hajrájában Májer Lajos csodálatos gólt ragasztott a madridi kapuba. Azt hiszem, mindent elmond a teljesítményünkről, hogy Májer gólja után vastapsot kaptunk a madridi publikumtól. A Bernabeu közönsége is értékelte a játékunkat!
- Ugyanerre az időszakra tehető a válogatott félelmetes szárnyalása, és a mexikói világbajnokságra való kijutás. Annak a válogatottnak mi volt titka?
- A titka egyrészt Mezey György szövetségi kapitány volt, aki kitalált egy remek és sikerrel kecsegtető letámadásos játékrendszert, és ehhez a játékrendszerhez minden posztra megtalálta a megfelelő embert is. Ez azonban csak a szakmai oldala a dolgoknak. Legalább olyan fontos ugyanis az emberi oldal is. Pontosan ugyanaz volt a helyzet a válogatottnál, mint amit a Videoton kapcsán már beszéltünk. Mezey közösségépítésből is jelesre vizsgázott, nagyszerű közösség jött össze a nemzeti együttesnél is. Hiába, hogy volt a válogatott keretben játékos Zalaegerszegről, Pécsről, Székesfehérvárról, Tatabányáról, Újpestről, a Honvédból és akkor már volt néhány légiósunk is, mégis: olyan egységesek voltunk, amit szavakkal nehéz is lenne visszaadni. Őszintén kedveltük egymást, nagyszerű volt ott lenni az edzőtáborozásokon, összetartásokon.
- Hírlik, hogy volt a válogatottnak egy halászlé-felelőse is…
- Látom, jók az értesülései… Igen, kétségtelen, hogy csapattársaim olykor „kihasználták”, hogy ismerem a híres bajai halászlé elkészítésének módját. Többször is volt rá példa, hogy Tatán főztem a csapattársaimnak egy jó halászlevet. De nem szenvedtünk hiányt a rétesekben sem, egykori imádott gyúrónk, Tubi, azaz Sándor Imre felesége minden fontos meccs előtt megjelent a táborban, kezében a hatalmas tepsikkel. Rajongva szerettük a réteseit, nagyon finomakat sütött. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy ragyogó közösség voltunk, biztosra veszem, hogy sikereinkben ez is kulcsszerepet játszott. Nagy kár, hogy a mexikói világbajnokságon nem jött ki a lépés és utána lényegében szétkergették ezt a remek csapatot.
- Önnek amúgy is változást hozott az életébe a Mexikó utáni időszak, hiszen nagyot váltott: a Bp. Honvéd csapatához szerződött. Miért igazolt a fővárosba?
- Nem voltam még magyar bajnok és amikor a Honvéd hívott, úgy éreztem, hogy ezt a kihívást nem szabad visszautasítani. Ráadásul szerződést kínáltak az öcsémnek is, akivel világéletünkben együtt játszottunk, így együtt jöhettünk a Honvédhoz. Annak ellenére is nagyszerű csapatba kerültünk, hogy a 80-as évek nagy generációjából már nem volt ott Garaba, Nagy Anti, Détári és Varga Kacsa sem. Bicskei Bertalan azonban remek érzékkel nyúlt a fiatalabbakhoz is, és velünk kiegészülve meg is lett a hőn áhított bajnoki aranyérem. Sőt, a következő évben megnyertük a Magyar Kupát is, és sikerült duplázni a bajnokságban, így végül is kétszeres bajnokként és kupagyőztesként távozhattam Kispestről Németországba. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy ezeket a sikereket öcsémmel, Lacival élhettük át.
- Ha már a légióskodást szóba hozza: nem érzi úgy, hogy akár a tehetsége, képességei, akár a legendásan alázatos hozzáállása alapján talán jobb csapatokban is védhetett volna?
- Jogos a felvetése, egyet kell értenem önnel. Ám van az éremnek egy másik oldala is, ez pedig a légiósszabály, amely abban az időben érvényben volt. Ennek értelmében 30 éves kor felett engedték csak Nyugatra szerződni a futballistákat. Ahogyan számos kortársam, úgy én is ennek estem áldozatául. 1985-ben a válogatott mellett menedzserként dolgozó Östreicher Emil, aki korábban évtizedekig a Real Madrid technikai vezetője volt, jelezte felém, hogy felfigyelt rám a királyi klub. Miután a Videotonnal a döntőig meneteltünk, a döntőben kivédtem egy Real-büntetőt, és akkori kapusuk, Miguel Angel már korosodott, adta magát a helyzet: a Real szeretett volna megszerezni. Mivel azonban még csak 25 éves voltam, nem mehettem. Három évvel később, 1988 nyarán pedig maga Bicskei Bertalan jelezte felém, hogy itt van értem a Sporting Lisszabon és azonnal vinni akar, ám azt is hozzátette, hogy ő bizony közölte a portugál csapat vezetőivel, hogy szüksége van rám, hallani sem akar a távozásomról. Így a lisszaboni szerződés is kútba esett. Ezeket is figyelembe kell venni akkor, ha a légióséveimet vesszük górcső alá. S ha így nézem, akkor sikerként értékelhetem, hogy három német Bundesliga-csapatban is igényt tartottak rám, illetve egy éves malajziai szerződésem maláj bajnoki címet hozott nekünk, Bücs Zsolttal, magyar csapattársammal együtt. A múlton felesleges rágódni, nincs értelme azon agyalni, hogy mi lett volna, ha? Abból igyekeztem kihozni a legtöbbet, ami adatott, és úgy érzem, hogy ez sikerült is.
- Visszavonulása után szinte azonnal edző lett, és immár több, mint 20 éve edzősködik is. Ilyen játékospályafutás után alighanem ez volt az eredeti terve is, ugye?
- Ez érdekes, mert nem. Sőt, játékoséveimben el sem tudtam képzelni, hogy valaha edzőként akarjak dolgozni. A futball az életem, nagyon szeretem, de a magyarázat mégis egyszerű: kevés kiszolgáltatottabb poszt van, mint az edzői. Ezt már játékosként is tapasztaltam. Hogy miért kötöttem ki mégis a kispadon? Azért, mert éppen akkor, amikor szögre akasztottam a csukámat, kinevezték a Videoton edzőjévé az öcsémet, Disztl Lászlót. Laci érthető módon olyan munkatársakat keresett maga mellé, akikre bizton támaszkodhat. Így aztán Csucsánszky Zolit kérte fel pályaedzőnek, engem pedig kapusedzőnek. Őszinte leszek: csak miatta vállaltam el. Ám aztán azt vettem észre, hogy tudok segíteni a kapusoknak, tudok számukra olyat mondani, olyat tanítani, amitől többek, jobbak lesznek és nagyon ráéreztem a munka ízére. Egy dolog nem változott: ugyanúgy szívvel-lélekkel készülök minden egyes edzésre, mint játékosként. Az egyetlen, ami elszomorít, hogy volt, amikor úgy kellett távoznom aktuális csapatomtól, hogy máig nem tudom az okát, de még az is megesett, hogy a rádióból hallottam a kirúgásomról. Ettől függetlenül továbbra is nyitott vagyok a munkára, nem keseredtem meg, amiben nagy szerepe van a családomnak is.
- Születésnapi beszélgetésről lévén szó, engedje meg, hogy a családjáról is megkérdezzem.
- Nyugodtan kérdezhet, s örömmel válaszolok! 1977-ben ismertem meg Fésűs Irént, majd a gimnázium után hosszú időre elváltak útjaink. 2002-ben egy szerencsés találkozásnak köszönhetően újra egymásra találtunk. Irén is ragyogó sportolói pályafutást tudhat magáénak, kiváló röplabdázó volt, majd sikeres röplabda-edző lett. Ettől kezdve lényegében négygyermekes apává váltam, mert a két vér szerinti lányom, Viki és Gabi mellett Irén jóvoltából lett még két „gyermekem”. Irén lánya, Tálas Zsuzsa ragyogó röplabdázó, fia, Jocó révén pedig szerencsére csökken az egyébként erőteljes nőuralom a családban. Nagy büszkeségemre, lányaim jóvoltából immáron négyszeres nagypapa is vagyok. Ahogy időm engedni, igyekszem sok időt tölteni az unokáimmal is. Jól érzem magam a bőrömben, boldog ember vagyok. Sosem unatkozom, s bár a futballnak örök helye van és marad a szívemben, Ircsinek és Zsuzskának köszönhetően az elmúlt időszakban már többet jártam röplabda-meccsekre, mint focira.


NÉVJEGY
DISZTL PÉTER
Baján született 1960. március 30-án.
Pályafutása: Szülővárosában, Baján kezdett futballozni. Már 13 és fél évesen beállították a felnőtt csapatba, és bekerült a korosztályos megyei válogatottba is. Itt figyelt fel rá a Videoton, amely szerződtette. A ranglétrán fokozatosan lépdelt felfelé, kiemelkedő tehetségét jól példázza, hogy 1977-ben, mindössze 17 évesen bemutatkozhatott az élvonalban. Innentől kezdve közel 250 bajnoki mérkőzésen védte a fehérváriak kapuját. 1983-ban előbb az olimpiai válogatottban kapott szerepet, majd egy évvel később Norvégia ellen a felnőtt válogatottban is debütált. 1985 januárjától alapembere lett a válogatottnak is. 1985-ben kijutott a válogatottal a mexikói világbajnokságra és UEFA Kupa-döntőt játszott a Videotonnal. A menetelésből bravúrok egész sorával vette ki a részét, több kulcsfontosságú 11-est is hárított. Ő állt a kapuban 1986 márciusában a válogatott Brazília elleni 3-0-s győzelme alkalmával is. Két mérkőzésen védett a mexikói világbajnokságon. 1987-ben a Bp. Honvédhoz igazolt, testvérével, a középhátvédként játszó Lászlóval együtt. 1990-ben légiósnak állt, védett a német Erfurt, Leipzig és Brandenburg, valamint a malajziai Selangor FA csapatában is. Malajziából hazatérve még három éven át védett hazai klubcsapatokban. Edzőként Disztl László mellett vállalt először munkát 1997 őszén. Később, mint kapusedző, dolgozott a BVSC, a Vasas, a Puskás Akadémia és a Videoton csapatánál, Lothar Mätthaus szövetségi kapitányi időszakában pedig a magyar válogatott mellett is.
Sikerei: 37-szeres felnőtt válogatott, világbajnoki szereplő (Mexikó – 1986). Kétszeres magyar bajnok (Bp. Honvéd – 1988, 1989), kétszeres bajnoki bronzérmes, egyszeres Magyar Kupa-győztes. Maláj bajnok (Selangor FA – 1993). Ifjúsági magyar bajnok (Videoton – 1976).
 
Fotón: Disztl Péter a Real Madrid stadionjában, az UEFA Kupa-döntő visszavágóján (1985)
 
Kovács Attila