P. Barsi Balázs OFM: Virágvasárnap nemcsak Nagypéntek hanem Húsvét titkát is előlegezi

Milyen megrendítő, hogy a végtelen Isten emberré lévén nem harci paripán, hanem szelíd kis állaton, szamáron vonul be Jeruzsálembe! Ki hitte volna, hogy Isten így jön el? Az állatok szolgálata mellett megjelennek a növények is: a friss ágak, amelyeket puha szőnyegként eléje terítenek. Az egész föld hódol a Teremtő előtt, a leterített ruhákban pedig az emberi civilizáció és kultúra borul le szerényen a lába elé. És a gyerekek ajkán felhangzik az igazság: ő Dávid Fia, a Messiás, akit Isten megígért az ősatyák és próféták által...
 
Minden szentmisében van egy pillanatnyi Virágvasárnap, az átváltoztatás előtt, mert nem más az, mint az Úr hatalommal való érkezése és bevonulása a keresztény lélekbe a szentáldozás által. Benne áldottak vagyunk mi is. „Hozsanna a magasságban!” Úgy hangzik ez, mint Karácsony éjszakáján az angyali szózat: „Dicsőség a magasságban Istennek. Békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Isten áldása, Jézus a mi békességünk. Benne van kiengesztelődésünk és örök nyugalmunk, vele az ég, Isten jelent meg a földön, és a föld, az emberi természet emelkedett az égbe. Jézust az angyali világ is dicsőíti. A mi gyatra éneklésünk az ő tökéletes dicséretük földi visszhangja. Angyalok sokasága gyűlik az oltár közelébe, és csatlakozik a nagy és egyetemes, valahol a földön minden pillanatban megvalósuló virágvasárnapi bevonuláshoz.
 
A virágvasárnapi körmenet valójában bevonulás. Különbözik a klasszikus értelemben vett körmenettől, amely azt fejezi ki, hogy Istentől indulunk és Istenhez érkezünk, illetve hogy a paradicsomból jöttünk, kiűzettünk onnan, és egykor visszatérünk oda. E mögött a gondolat mögött ott húzódik az a platonista felfogás, amely szerint lelkünk öröktől fogva létezik, csak lebukott a testbe, és egy hosszú tisztulási folyamaton átmenve visszatér majd a nagy mindenségbe, az istenség öntudatlan ősvalóságába.
 
Nem igaz az a vád, hogy a kereszténység egyszerűen megtagadta és kiirtotta az ókor ősi pogány ünnepeit. A kereszténység nem vetette el a pogányság legnemesebb ősi vágyait és szertartásainak tisztább gesztusait, elvetette azonban a mítoszokat és ideológiákat, amelyekkel a pogányság lehatárolta és emberi módon próbálta magyarázni az ember transzcendensre irányuló vágyait. Ma, az újraéledő pogányság korszakát élve különösen fontos tudatosítanunk ezt a megkülönböztetést, amelynek természetesen megvannak a maga liturgikus vonatkozásai is.
 
Az ókori ember az időt leegyszerűsítve körforgásként fogta fel. Ez az elképzelés Egyiptomban, a görögöknél és az asszíroknál szélsőséges következtetésekhez vezetett: minden ember, állat és forma reprodukálódik. A görög szobrok szépséges szomorúságában benne van ez a hiábavalóság- érzés is: olyan szép ez a világ, ez a kozmosz, de minek? Az idő effajta ciklikus elgondolása meglehetősen egyetemesnek mondható az ókorban.
 
Isten azonban szólt Ábrahámhoz. Ez az isteni hívás és a hozzá fűződő ígéretek mozdítják ki előző környezetéből, életformájából hitbeli ősatyánkat. Ettől kezdve a jövő határozza meg a jelent. Valami, pontosabban Valaki húzza, vonzza a fejlődő embert: egy szabad, szerető személy, az Isten. Az ember pedig a maga részéről belemegy ebbe a kalandba, amelynek fizikai kifejeződése az az út, amelyet Ábrahám bejár. Zarándokút lesz az élet, nem körforgás, nem körmenet többé, hanem egy hatalmas introitus, bevonulás. Amikor Ábrahámék letelepednek Kánaánban, megtörténik az a csoda, hogy egy sokkal fejlettebb civilizáció és kultúra nem asszimilálja a pátriárkák hitét, hanem a pátriárkák hite – amely szerint az idő lineáris, és a végső beteljesedés felé halad – szívja magába és alakítja át az ott élő őslakóknak a ciklikusan visszatérő időre épített vallásos képzeteit.
 
E linearitásba azért természetesen belejátszik ez utóbbi, halállal megjelölt, ígéreteket nem hordozó, ciklikus idő. (Nyilván ezért is énekli például a Christe Redemptor omnium kezdetű karácsonyi himnusz: „Testatur hoc presens dies, currens per anni circulum” – Bizonyság rá ez ünnepünk, fordulván teljes kört az év –, amelyben a „circulus” szó az idő körforgására utal.) Évről évre emlékezetünkbe idézzük és megjelenítjük ugyanazt a misztériumot, de az számunkra mégsem ugyanaz. Az a Nagyhét, amelyik most ezzel a bevonulással kezdődik, soha nem volt még, és soha nem ismétlődik újra. A liturgikus időt leginkább spirálvonalhoz lehetne hasonlítani, amelynek hegye mind jobban az ünnepelt misztériumnak, vagyis az örökkévalóság egy időbe becsapódott darabjának mélyére hatol.
 
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a liturgikus ünneplés kiveszi az időből a halál fullánkját. Jóllehet itt a földön be vagyunk zárva a „kronosz”-ba, a reménytelen, halállal megjelölt időbe, amely visszakanyarodik önmagába (jelképe a saját farkába harapó kígyó), Isten Fia megtestesülése óta azonban egyszersmind már az „idők teljességében” is élünk, Jézussal tehát megkezdődött számunkra egy egészen más természetű idő, a „kairosz”, vagyis az üdvösség ideje. Rés támadt a világmindenség falán, kiszakadt az önmagába záródó idő. Keresztségünk révén bennünk él a szentháromságos örök Isten, új dimenzióba kerültünk, belénk költözött az örökkévalóság. Miközben tehát biológiailag a halál felé sodródunk, hitünk növekedésével s az Úr húsvétjának egyre élőbb reménységgel való megünneplése által gyorsuló mozgással haladunk a létezés, az élet ősforrása felé, mely elnyeli a halált.
 
A virágvasárnapi bevonulás azt fejezi ki, hogy onnan, ahol vagyunk: az élet sűrűjéből, hétköznapjaink taposómalmából indulva egyre közeledünk Jeruzsálem felé. Elhaladunk az Olajfák hegye mellett, majd megérkezünk a szent városba, s végül belépünk a szentélybe. És hogy mi minden történik az úton? Alig lehet elmondani szavakkal és gesztusokkal. Ebben a vonulásban benne van Jézus egész földi élete, amely valójában nem más, mint állandó Jeruzsálem felé tartás. Benne sűrűsödik az az út, amelyet Ábrahámtól kezdve az utolsó napig bejár a szent nép, amíg csak meg nem érkezik az örök Szentélybe. E nélkül az ünnepélyes bevonulás nélkül Virágvasárnap ünnepe nemcsak mérhetetlenül szegényebb, de lényegében érthetetlen is volna.
 
***

forrás: barsibalazs.hu

(2024.Virágvasárnapja)