Berczelly István: csak az operaszínpadon viselem el a rivaldafényt

Művészi alázat; ez a legelső, ami Berczelly Istvánról eszünkbe juthat. Nagy örömömre szolgál, hogy egy olyan friss Kossuth-díjas művésszel készíthettem interjút, aki az operaműfaj iránti érdeklődésemet gyermekkorom óta meghatározta. Legmeghatározóbb élményeim között Scarpia- és Simon Boccanegra-interpretációit említhetném. Scarpiaként monumentális, gátlástalan szörnyeteget alakított, akitől méltán rettegett egész Róma. A Simon Boccanegra címszerepében ugyanez a nagyszabású művészi alkat leginkább a tanácstermi jelenetben érvényesült. Berczelly István többször fellépett Erkel-és Kodály műveivel a Csurka István által alapított Bocskai Színpad előadásain. A művész vallja, hogy lélek nélkül nem lehet énekelni. Szakmájáról elmondta: „az operaénekesek a rivaldafényben állnak, és ha engednek a kísértésnek, akkor magukat emelik piedesztálra. Én a rivaldafényt egyedül az operaszínpad deszkáin fogadtam el.”
 
Szerkesztőségünk nevében gratulálok a Kossuth –díjhoz! A hivatalos közlemény szerint a díjat Berczelly Istvánnak „Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során a magyar operajátszás egyik legnagyobb formátumú, markáns színpadi egyéniségeként főként basszbariton szerepekben nyújtott sikeres alakításai mellett példaértékű szakmai alázatról is árulkodó előadóművészete elismeréseként” adták. Akiben nincs meg a szakmai alázat, nem is lehet jó művész?
 
–Ezt így nem lehet kijelenteni. Hosszú pályafutásom alatt nagyszerű zeneszerzők műveit énekelhettem el. Ezek a darabok – főleg Bach szerzeményei – isteni sugallatra születtek. Ilyen csodás zeneművekhez nem nagyképűen kell hozzáállni, hanem biblikusan. Szent Péter apostol levelében olvashatjuk: „legyetek alázatosak, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” Jézus pedig azt mondja tanítványainak: „tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” Ha a világegyetem ura alázatos, akkor nekem is alázatosnak kell lennem. Az alázat útján pedig a szeretethez jutunk el. Az önmagasztalás pedig nem egyéb, mint az a törekvés, hogy egy magasabb helyre furakodjunk be, mint ami megillet. Ez a törekvés a gőg és felfuvalkodottság eredménye. Veszedelmes folyamat, mert egészen sunyi módon lopódzik be a lélek világába. Ezt kell elkerülni.
 
Akkor mégsem igaz az, hogy minden művész hiú?
 
–Nem hiú, hanem érzékeny, és ezért sebezhető. Sokszor hallom színészektől, énekesektől, hogy „bezzeg én milyen jó vagyok, voltam egy szerepben.” Pályám során azért harcoltam, hogy leküzdjem ezt a túlzott egoizmust. Az operaénekesek a rivaldafényben állnak, és ha engednek a kísértésnek, akkor magukat emelik piedesztálra. Én a rivaldafényt egyedül az operaszínpad deszkáin fogadtam el.
 
Korábban ezt nyilatkoztad: „magammal nem szoktam foglalkozni. Az a fontos, hogy a közönségben hagyjak jó emlékeket.” A közönség ítélete, visszajelzése a meghatározó?
 
–Nagyon fontos a közönség visszajelzése, de tudni kell, hogy nincs két egyforma előadás, és a publikum összetétele is változik. Más reakciót válthat ki egy alakításom fiatalokból, idősebbekből, a műfaj szerelmeseiből, és azokból, akik először látnak operaelőadást. Én sem ugyanúgy játszom, éneklek minden egyes előadáson. Az egész testem, és nem csak a hangom a hangszerem. Ha már egy kicsit indiszponált vagyok, ami a legnagyobb énekeseknél is előfordul, akkor sajnos nem tudom megvalósítani, amit igazán szeretnék. Alakításomat meghatározza a partnerem játéka is. A partner szándékát fel kell ismerni, ehhez kell a rutin, és mivel ez egy „csapatjáték”, ha kezdő, akkor őt is helyzetbe kell hozni.
 
A Színházi Adattár szerint hetvenhét bemutatóban vállaltál részt, és akkor még nem is említették a felújításokat. Csak néhányat emelek ki. Scarpia, Jago, Pizarro, Boccanegra, Hans Sachs, és a Ring-Tetralógia első három zenedrámájában Wotant és az Istenek alkonyában Hagent alakítottad. Operaházi pályád végén a Mesterdalnokokban már nem Hans Sachsot, hanem Pognert énekelted, és a Rigoletto Monterone grófját. Ez azt jelenti, hogy számodra nincs kis szerep?
 
–Monterone szerepében nem kell sokat énekelnem, de mégis ez az alakítás határozza meg az egész operát. Rigoletto szinte beleőrül, mikor a kigúnyolt öreg gróf megátkozza. Az átok-motívum végigvonul az operán. Még zenei szakközépiskolás voltam, amikor csak azért néztem meg a Rigolettót, hogy Fodor Jánost meghallgassam, mint Monteronét, annyira fantasztikus volt. A kis szerepek között is óriási a különbség; az egyik öt másodperces, a másik, mint a Monterone nem hosszú, de meghatározó, ezért senki se érezze másodosztályú énekesnek magát, ha ezt kell elénekelnie. Hans Sachs pedig a világ legnagyobb szerepe. Csak a harmadik felvonás jóval megterhelőbb hangilag és fizikailag, mint az egész Rigoletto. Több nappalon, éjszakán át tanultam ezt a szerepet.
 
Gyorsan tanulsz?
 
–Nem gyorsan, hanem alaposan. Aki gyorsan tanul, hamar felejt, és könnyen hibádzik. Petrovics Emil osztotta rám Pogner szerepét, és bocsánatot kért, amiért nem Sachsot kaptam meg. Ne kérj bocsánatot – mondtam neki – ez egy gyönyörű szerep.
 
Az is szép teljesítmény, hogy harminchárom éven át énekelted a Fidelióban Pizarrót. Mi az oka, hogyha hozzá vesszük Jágót és Scarpiát, hogy több évadon át intrikus szerepeket osztottak rád?
 
–Az intrikusok főleg basszbaritonok, és ez az én igazi hangfajom. Volt tíz év, amikor Pizarrót egyedül énekeltem. Nem egy nagy szerep, de eléggé markáns, és Beethoven hatalmas zenekart tett alá. Szeretem ezt a figurát, bár semmi pozitív nincs benne. Elég ritka az ilyen egyértelműen negatív szerep, talán Scarpia, de az ennél bonyolultabb alak, többrétűbb, egy gátlástalan, de az etikettet jól ismerő figura. Tito Gobbi remekül adta elő. Jágónak pedig végig meg kell játszani a behízelgő jófiút, aki csak a Credójában leplezi le önmagát.
 
Említetted a legendás Tito Gobbit. Egy új szerep megtanulása előtt meghallgatod lemezen az operát?
 
–A lemezhallgatással rájövök, hogy technikailag ki, hogyan old meg egy feladatot. Ha hosszú a szerep, nézzük meg, hol spórolhatunk, no nem az érzelmekkel, hanem a hanggal , és színesebb lesz az előadás, ha nem ugyanazzal a hangerővel énekeljük végig. Senkit sem másolok le, nem vagyok senki epigonja, saját magam fogalmazom meg a „saját Scarpiámat”.
 
Ha jön az önmegvalósító rendező, akkor semmi sem lesz a megfogalmazásodból?
 
–Hangi megfogalmazásomat ő sem veheti el. Játszottam olyan Fidélióban, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amit Beethoven írt. Ez az őrület Nyugatról jött be. Németországban énekeltem a Walkür Wotanját, és ott a rendező nem dilettantizmusból, hanem direkt tette tönkre az operairodalom egyik értékes gyöngyszemét. Ha a ma divatos rendezői önkifejezéssel elveszik a mitológiát Wagner Ringjétől, akkor az már nem Wagner, nem a Ring, hanem egy őrült álom.
 
Egyes karmesterek a kottahűségre esküdnek. Nem lesz túl steril az előadás, olyan, mintha egy számítógépbe programoztuk volna be a hangokat, ha minden pont úgy szól, ahogy a kottába leírták?
 
–Nem, mert nem vagyunk gépek. Lélek nélkül nem lehet énekelni. Ha forte-t írt a zeneszerző, akkor önkényesen nem énekelhetünk halkan. Nem lehet káosz az előadásból. A jó karmester pedig hagyja, hogy az áriában kiteljesedjen az énekes. Érdekes, hogy Bach –ahogy más barokk zeneszerző –soha nem írta le, hogy forte, vagy piano, azt rábízta a művészekre. A művészet csodája a H-moll mise, abban is nekem kell megéreznem azt a szellemet, azt az égi adományt, ami Bachból áradt.
 
Mi a titka annak, hogy 80 éves elmúltál, és még mindig pontosan, jól énekelsz?
 
–Fiatalon tíz évig sportoltam, megtanultam vigyázni magamra, és tartani a kondíciómat. Versenyevezős voltam, bekerültem a válogatott keretbe. Az evezéshez és az énekléshez is szükséges az erő. Ami viszont még fontosabb, hogy az evezős sportnál és az éneklésnél elengedhetetlen a fegyelem. Rossz evezéssel hét ember munkáját tönkre lehet tenni. Az opera is csapatjáték, ha rosszul éneklek, az kihat a partnerekre is.
 
A sportnál fontos a fair play. Ez mennyire van jelen a magyar politikai életben?
 
–Meghajolok a kormány, különösen miniszterelnök úr előtt. Mindent megtesznek azért, hogy az ország minél kevesebb veszteséggel kerüljön ki a vírus okozta válságból. Magyarországon és a több visegrádi államban a nemzet érdekében cselekszenek, ami teljesen helyénvaló. Nyugaton a pénz és Brüsszel mindenhatóságában bíznak, de az olaszok is eddig csak szép szavakat kaptak, mint mi 1956-ban. A magyar kormány célja, hogy életeket mentsen. Erre azzal vádolják itthon az ellenzékiek, és Brüsszelben, hogy veszélyezteti a sajtószabadságot. Holott csak a rémhírterjesztést büntetik keményebben. Egy ilyen vészterhes időben rémhíreket terjeszteni, csak azért, hogy a kormány ellen hergeljék a népet, nem csak meggondolatlanság, hanem súlyos vétek.
 
Több éve énekeled a Deák téri evangélikus templomban Bach János passiójából Jézus szólamát. Sajnálod, hogy ez most elmarad?
 
–Sajnálom, mert Jézust énekelni isteni kegyelem, de első a biztonság, az emberek élete. Nincs helye most az önzésnek. Az önző azt hiszi, hogy azért van a Földön, hogy Isten őt szolgálja, nem azért, hogy ő szolgálja Istent. Azért imádkozom,hogy ne ezzel a néma gondolattal köszöntsük embertársainkat, hogy mit kaphatok tőled, mit használhatsz nekem? Hanem ezt sugározzuk némán feléjük: mit adhatok nektek, mit használhatok nektek? Az önzés ellenszere az önfegyelem, az eredmény az önzetlenség, amely már itt a Földön boldoggá teszi az embert. Erre kéne törekedni.
 
Medveczky Attila