Árpádsávos Zászló
„Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret s csak ő,
kivel a kenyeret megosztom”
(Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)
Székely Zászló
MAGYAR SZEMMEL
A MAGYAR ÚTON
A Művelt Tájékozott Emberért Alapítvány
1092 Budapest, Ráday u. 32. I. em. 3.
+36-1-781-3236
info@magyarforum.info
Kérjük, hogy éves adójuk 1%-át ajánlják fel A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványnak-oldalunkért
1%"/
Kedvezményezett alapítvány neve: A Művelt, Tájékozott Emberért Alapítvány

adószáma: 18670275–1–13


A MAGYAR LABDARÚGÁS CSODÁLATOS TAVASZA – 1985 - Kardos József múltidézése

A 35 évvel ezelőtti varázslatos futballtavaszt felidéző sorozatunkban ezúttal a napokban 60. születésnapját ünneplő Kardos Józseffel beszélgettünk – nemcsak a múltról, de a jelenről is.

Harmincöt évvel ezelőtt minden képzeletet és várakozást felülmúló tavaszt produkált a magyar labdarúgás. A válogatott – a selejtezőkből elsőként Európából – kijutott a mexikói világbajnokságra, a Videoton pedig egészen az UEFA Kupa-döntőig menetelt az UEFA Kupában, ahol bár összesítésben alulmaradt, ám képes volt Madridban legyőzni a Real Madrid gárdáját. Hogy olvasóink a koronavírus miatti kényszerűségből sportmentes időszakban se maradjanak sport és futball nélkül, cikksorozatunkban visszaemlékezésekkel és az egykori hősökkel készített különleges, exkluzív interjúkkal idézzük fel 1985 káprázatos magyar futballtavaszát.
 
VI. rész: A 60 éves Kardos József múltidézése

Ha valaki 19 évesen be tud kerülni egy rendkívül erős Újpest hátvédsorába, s utána nem sokkal a válogatottba is, akkor annak a labdarúgónak a tehetsége elvitathatatlan. A fiatal védő később az 1980-as évek közepére kialakuló, világverő magyar válogatottba is beverekedte magát, s egyike volt azoknak, akik minden fontos meccsen pályára is léptek. Néhány éve átvészelt infarktusából szerencsére felépült, és napjainkban utánpótlás-edzőként, valamint szövetségi ellenőrként részese a magyar labdarúgásnak.
A 35 évvel ezelőtti varázslatos futballtavaszt felidéző sorozatunkban ezúttal a napokban 60. születésnapját ünneplő Kardos Józseffel beszélgettünk – nemcsak a múltról, de a jelenről is.


- Hatvanadik születésnapján Isten éltesse! Nem csupán a kerek évforduló, de a néhány évvel ezelőtti szívproblémái miatt is szól a kérdés: hogy érzi magát?

- Köszönöm szépen a köszöntésüket és az érdeklődésüket. Hála Istennek, megvagyok, nincsenek problémák a szívemmel. Úgy néz ki, hogy sikerült túljutnom a nehézségeken.

- Egy ilyen jeles ünnep kitűnő alkalom arra, hogy visszatekintsünk egy különleges pályafutás legfontosabb eseményeire. Miként indult a focikarrierje?

- Azzal talán nem mondok újat, hogy korosztályom nagy részének a futball jelentette a hétköznapi örömet, sok esetben az egyetlen igazi örömforrást. Nem volt ez másként az én esetemben sem. Visszaemlékezve, azt mondhatom, hogy annak idején, odahaza Nagybátonyban állandóan futballoztunk. Volt egy salakpálya, ahol rendszeresen összejöttünk játszani. De emellett az iskolában az óraközi szünetekben, szakkörön vagy éppen a napköziben is mindig csak a labdát rúgtuk. Nem véletlenül említettem, hogy sokunk részére ez jelentette az örömforrást.

- Mikor derült fény arra, hogy tehetségével kiemelkedik a kortársai közül?

- Serdülőként még nem voltam igazolt játékos, csak később lettem szülővárosom korosztályos csapatába leigazolva. Nagybátonyban 5-6 játékos is volt, akik kiemelkedtek a többiek közül, nagyon jó ifjúsági csapatunk volt. Itt fedezett fel a megye reprezentánsának számító Stécé, azaz a Salgótarjáni BTC. 17 éves koromban lettem a fekete-fehérek játékosa. A csapat – már velem a soraiban – épp ekkor nyerte meg az NB II-t, amellyel kivívtuk az élvonalbeli tagságot. Jól ment a játék, jó csapatunk is volt, és én nagyon jól éreztem magam Salgótarjánban. Ám aztán a sors mégis úgy hozta, hogy ezután a tarjáni szezon után rögtön Újpestre kerültem és az élvonalban már ott mutatkoztam be.

- Mi volt a története az Újpestre igazolásának?

- Megmondom őszintén, hogy magamtól én nem akartam volna távozni a Stécétől. Nálunk játszott viszont kölcsönben az Újpest ragyogó centere, Bíró Antal. Tónit a bajnokság végén vissza akarta rendelni az Újpest, hiszen nagyszerű szezont futott nálunk. A vezetők azonban meg akarták tartani Bírót, és csereügyletként felajánlották a lila-fehéreknek, hogy Bíró helyett vigyenek el engem, a fiatal, szép reményű hátvédet. Persze engem is megkérdeztek az ügyletről, és nyilván nem volt ellenvetésem, hiszen mégiscsak az akkori legjobb magyar csapathoz kerülhettem.

- A második vonal egykori legjobbjától az élvonal legjobbjához került. Mennyire volt könnyű beilleszkednie, s felvennie a ritmust?

- Sem emberileg, sem szakmailag nem volt nehéz a beilleszkedés, bár az első időkben egy rendőrszállón laktam, ami azért nem volt az álmok netovábbja... A játékostársak azonban barátságosan, szeretettel fogadtak, szakmai értelemben pedig sokat számított, hogy tagja voltam a Rákosi Gyula által vezetett ifjúsági válogatottnak. Nem akármilyen tornákon szerepeltünk. Jártunk Iránban, Las Palmasban, rangosabbnál rangosabb ellenfelekkel mérkőztünk. Itt azért sikerült némi nemzetközi tapasztalattal is felvérteznem magam. A bajnokság negyedik fordulójában mutatkoztam be a csapatban, Dunai III Ede hátvédtársaként, Diósgyőrben, egy fergeteges hangulatú meccsen. Gól nem született. A világot persze nem váltottam meg, ám mégiscsak lehoztuk kapott gól nélkül a találkozót. Várhidi Pál megdicsért, és innentől kezdve rendszeresen bizalmat szavazott nekem, szép lassan állandó csapattag lettem.

- Gyorsan bemutatkozott a válogatottban is, hiszen 1980-ban már pályára léphetett címeres mezben, ám azután kimaradt három év és csak 1983-tól lett kirobbanthatatlan a nemzeti együttesből. Mi volt az oka ennek?

- Mindig az aktuális szövetségi kapitány joga eldönteni, hogy kinek szavaz bizalmat, és Mészöly Kálmán inkább másokat favorizált, jóllehet a látókörében neki is ott voltam, többször meghívott a keretbe. Kicsit rossz volt átélni, hogy a világbajnokságra Kerekes Attila utazott a posztomon Spanyolországba, ugyanis bíztam abban, hogy a világbajnoki bő keretben azért számolnak velem. Persze ilyenkor nincs más megoldás, le kell nyelni a békát és dolgozni tovább, ha lehet, akkor még inkább összeszorítva a fogunkat, hogy az ember bebizonyítsa, hogy igenis helye van a legjobbak között.

- Mivel sorozatunk témája az 1985-ös év emlékezetes magyar futballtavasza, arra kérném, hogy idézze fel a válogatott menetelését, benne külön is a sikerrel megvívott világbajnoki selejtezőket.

- A sikerek nem a semmiből jöttek, azokat komoly munka előzte meg. A történet 1983 közepén kezdődött, ekkor nevezték ki Mezey Györgyöt szövetségi kapitánynak. Gyuri bának határozott elképzelése volt arról, hogy mit szeretne játszatni velünk, milyen harcmodor és taktika volna eredményre vezető. Olyan értelemben a gombhoz varrta a kabátot, hogy a fejében előzetesen kialakult játékstílushoz kereste meg azokat a játékosokat, akik az elképzeléseit képesek lesznek megvalósítani a pályán. Sokat számítottak a közös edzőtáborozások, amelyekre mindig év elején került sor a spanyol tengerparton, Benidormban. Itt kiváló időjárási körülmények uralkodtak, végig alkalmas volt a terep a kemény munkára. Gyuri bá’ alaposan belénk sulykolta a feladatokat, aprólékosan elmagyarázta az egyéni feladatokat, a csapatrészek feladatait és azt, hogy a védelemnek, a középpályának és a támadósornak miként kell megvalósítania a felezővonalnál elinduló letámadást. Feltétlenül kiemelném, hogy a játékunk tudatos volt, és maximálisan felkészített bennünket a stáb arra, hogy mi a feladatunk a pályán. Persze meg kell említeni azt is, hogy néhány meccsen a szerencsével sem álltunk hadilábon, másrészt pedig az is valahol a szerencsés egybeesések közé sorolható, hogy egyszerre volt meg bennünk a szükséges agresszivitás, ami a gyors labdaszerzéshez kellett, valamint a kreativitás is, amely pedig a pár húzásból kialakított gólhelyzetek feltétele. Emellett legalább 5-6 olyan játékosunk volt, aki képes volt betalálni.

- Mai ésszel szinte felfoghatatlan sikereket ért el a csapat. Legyőztük Rotterdamban a később Európa-bajnok Hollandiát, januári fagyban vertük meg a vb-döntős NSZK-t, csodálatos játékkal vívtuk ki a vb-részvételt Ausztria ellen, és szintén emlékezetes győzelmet arattunk a zsúfolásig telt Népstadionban Brazíliával szemben. Önnek van kedvenc meccse, amelyik valamiért kiemelkedik a többi közül?

- Szerencsére jócskán van miből választani, hiszen a fentieken túl legyőztük mi Garaba Imi góljával Spanyolországot is, Cadizban, szintén januárban, és győzni tudtunk Wales-ben is, méghozzá imponáló magabiztossággal. Természetesen valamennyi meccs szép emlék, és mindegyikre más miatt jó visszaemlékezni. Amit még kiemelnék viszont, hogy a járvány miatt nemrégiben ismét képernyőre került az 1986-os magyar-brazil, és meg kellett állapítanom, hogy közönségszórakoztató, nagyszerű meccs volt, amely iramában véleményem szerint ma is megállná a helyét. Igaz, csak barátságos mérkőzés volt, és mindkét oldalon akadtak hiányzók, ám mégis: végig nyílt sisakos, támadófocit vívott a két csapat egymással. Gyönyörű emlék, hogy ebből végül mi jöttünk ki győztesen!

- Cikksorozatunkban a minap emlékeztünk vissza a Magyarország-Ciprus vb-selejtezőre, ahol elévülhetetlen érdemeket szerzett Nyilasi Tibor vezető góljában.

- Érdekes emlékekkel gondolok vissza a Ciprus elleni párharcokra. Bár ők voltak a leggyengébbek a csoportban, mégis ellenük szenvedtünk meg a legjobban. Az első, kinti találkozón vezettek ellenünk, s csak az utolsó pillanatban sikerült a magunk javára fordítani a meccset. Az ön által említett budapesti meccsen szintén nehezen törtük fel a reteszüket. Az első gól után már jobban ment, de nagyon kellett Szokolai fejesgólja ahhoz, hogy nyugodtan zárhassuk le a meccset.

- Játékos-pályafutását meglehetősen fiatalon, 30 évesen zárta le, s amilyen sokat szerepelt a sportújságokban, sporthírekben aktív játékosként, annyira ritkán hallani önről manapság. Jelenleg is van kapcsolata imádott sportágával?

- A futballtól igazából soha nem szakadtam el, sőt, ez jelenti az állandóságot, a folyamatosságot az életemben. Edzősködtem felnőtt csapatoknál is, különösen jól éreztem magam Komáromban, ahol Czibor Zoli bácsival együtt dolgozhattunk. Az elmúlt évtizedben pedig az utánpótlásban dolgoztam, illetve testnevelőtanárként is tevékenykedtem. Utóbbi munkát abbahagytam ugyan, ám a gyerkőcöktől nem szakadtam el. A Csepeli Utánpótlás Sportegyesület trénere vagyok, óvodásokkal és iskolásokkal is foglalkoztam, amíg be nem ütött a járványveszély. Emellett MLSZ-ellenőrként is számítanak rám, ez két-háromhetente jelent hétvégi elfoglaltságot a bajnokság idején. Persze most ott is szünet van…

- Ha a gyermekek az életkoruk miatt esetleg nem is, a szüleik azért tisztában vannak azzal, hogy az egykori remek hátvéd, vébét is megjárt válogatott játékos oktatja Csepelen a futballt?

- Nem igazán. Én nem szoktam sosem dicsekedni a múltammal, és a mai szülők egy része életkoránál fogva már nem is láthatott játszani. Ilyen értelemben nincs protekcióm. Az ugyanakkor gyakran előfordul, hogy egy-egy idősebb focirajongó megszólít. Nemrégiben épp csak leugrottam a közeli boltba, ám mégis egy nagy beszélgetés lett belőle, mert megállított egy idősebb úr, aki egykor állandó meccsre járó volt. Ezeket a beszélgetéseket sosem hagyom ki, örömmel elevenítem fel a régi emlékeket, ha valaki arra kér. Azt vallom: jár a tisztelet azoknak, akik szeretik ezt a játékot, kiváltképp akkor, ha egy időben hétről-hétre kijártak a bajnokikra és figyelemmel követték pályafutásunkat. És persze nyilván jó érzés is egyben, ha az ember megtapasztalja, hogy a játékával egykor tudott valamicske élményt adni másoknak.
***
NÉVJEGY
KARDOS JÓZSEF
Nagybátonyban született 1960. március 29-én.

Pályafutása: Szülőhelyén kezdett futballozni, ahonnan 18 éves korában leigazolta Nógrád megye patinás klubja, a Salgótarjáni BTC. Itt olyan jól teljesített, hogy egy évvel később több NB I-es élcsapat is sorban állt az aláírásáért. Végül az SBTC és az Újpest közötti csereügylet eredményeként 1979-ben a lila-fehérekhez szerződött. Már az első idényben bejátszotta magát a kezdőcsapatba, amelynek révén egy év múlva bemutatkozhatott a felnőtt válogatottban is. Az Újpest klubsikereiből kivette a részét, és mindvégig megbízható védőjátékot produkált. Egyformán magas szinten teljesített a védelem közepén, illetve védekező középpályásként is. Sokrétű védőmunkájának köszönhetően 1983-ban az Év labdarúgójának választották.
Ugyanettől az évtől kihagyhatatlan lett a válogatottból, így részese lett a magyar futball máig utolsó, világraszóló győzelmi sorozatának, melynek révén nem csak az 1986-os világbajnokságra jutottunk ki, de legyőztük Spanyolországot, az NSZK-t és Brazíliát is. Benne volt a mexikói vb-keretben is, sőt, mindhárom vb-meccsen pályára is lépett. Mexikó után már csupán három alkalommal volt válogatott, utoljára 1987 tavaszán Rotterdamban. Újpestről is 1987-ben távozott, közel 300 tétmérkőzést játszott a Megyeri úton. Az aktív játéktól nagyon fiatalon, 1990-ben vonult vissza. A labdarúgástól azonban soha nem szakadt el, máig edzősködik Csepelen, az utánpótlásban. Emellett tevékenykedik, az MLSZ hivatalos ellenőreként pedig hétvégenként meccsekre is jár.
Sikerei: 33-szoros válogatott, ezeken a fellépéseken 3 gólt szerzett. Világbajnoki résztvevő (Mexikó – 1986). Magyar bajnok (1979), háromszoros MNK-győztes (1982, 1983, 1987), kétszeres magyar bajnoki ezüstérmes (1980, 1987). Az Év Labdarúgója elismerés (1983). Klubcsapatával 1984 tavaszán UEFA Kupa negyeddöntőt játszhatott.

(folytatjuk)

Fotón:  Kardos József a Magyar Kupával

           
Kovács Attila