A teremtés hányadik vasárnapjáról szakad ránk a napfény meg a kékség? Óesztendő, aztán sarkában lohol frissen az új év.
Fehér a táj, vígan s tán öntudatlanul is bizakodón sürögnek fáikon az apró madarak. Mert bűvöl minden elevent a megtartó fényesség, és bizakodással tölt el.
Tudom, nem vagyok egyedül, aki összehúzott szemöldökkel tekint belé a jövő bizonytalanságába. A felelősség ugyanúgy az élőké, akár a kékségből zuhogó napos reménység.
Csak roggyant elméjű és roggyant jellemű ember képes a küszködők szemébe vágni, hogy hiszen soha ilyen jól nem éltek még, hát hurrá!
Az ég valóban eltartja az ő madarait, ám azért nem árt néha-néha egy-egy kupa magot ...