Mióta nézem ezt az életes képet? Három napja? Vagy másfél évezrede? Amióta tudom, hogy a friss, illatos gyermekkorom elsüllyedt a szocializmusnak nevezett európai barbárság öröknek agitált poklában? Vagy azóta nézem a fölfelé kapaszkodó ki-csiket, mióta Árpád és népe, hada döntött a Kárpát-medence mellett, és úgy látta jónak, hogy a Duna, Tisza, Maros, Olt világát benépesíti?
Csak föl, föl a magasba, fiókáink! - kiáltom itt a még meglévő kenyér s a még meglévő, de remegve élő magyarság földjén. Csak föl, fönnebb, olyan irtózatos ma-gasba, ahol a szemünkbe tekinthettek kérdőn: - Tata, ...