Úgy érzem, az 50. évforduló az utolsó élő alkalom arra, hogy 1956 őszéről, mint a magyar akarat dicső és ritka fellángolásáról beszéljünk, mert fél évszázad múltán, az egykori résztvevők lassú fogyásával, az új generációk dominánssá válásával menthetetlenül történelemmé patinásodnak a dolgok, és nemes patinájuk nem csupán védi, de örökre el is zárja őket az élettől. Azért nem érdektelen ezt figyelembe venni, mert jól emlékszem, hogy átéltem én már egy 50. évfordulót: 1969-ben, érettségiző gimnazistaként szenvedtem végig az úgynevezett Tanácsköztársaság félszázados jubileumát, és tisztán emlékszem, hogy számomra akkor 1919 semmivel sem volt közelibb vagy megragadhatóbb, mint mondjuk az ...