Ha már végképp elfogyott alólunk az út, beleragadtunk a sárba, bámulunk a ködbe, és még csak ámítgatni sem tudjuk magunkat azzal, hogy képesek leszünk tovább menni és megérkezni valahára oda, de legalábbis közelébe annak, ahová indultunk, nem marad más hátra, mint a kényszeres múltboncolás: mikor, hogyan, miért vétettük el az induláskor oly kézzelfoghatónak tűnő irányt? Ki tehet róla? Az Ady-féle "Valahol utat tévesztettünk" felismerésének mai átélése ez, hovatovább ugyanis a magyar identitástudat ezen életérzésre épül: aki átérzi, magyar, aki erősebben érzi, mélymagyar. Aki pedig tagadja, más fészekaljból való.
Van nekem egy szép, lila színű könyvem 1992-ből, Antall sajtóirodája ...