Életem mélypontján álltam 1957 tavaszán: állás, pénz nélkül, reménytelenül. Az isten háta mögötti, erdők közé szorított kis falumból felutaztam a fővárosba, bízva a jószerencsében: hátha találok valami munkát, kapaszkodót az életbe. Fáradtan, kétnapi ténfergés után találtam is egy mentőövet: segédmunkás lettem egy pinceraktárban és albérlet is akadt: egy cellányi odú, közel a munkahelyhez. Fizetésem havi 800 forint volt, s ebből tengődtem; volt olyan nap, hogy be kellett érnem 10 deka nápolyival. Egy hónap múltán a Don-kanyart is megjárt főnök - talán szánalomból? - 900 forintra emelte a havi béremet. Ez már több volt a semminél, hát elhatároztam, hogy az egyik hét végén hazautazom szüleimhez és ...