Most, ebben a rettenetes kánikulában úgy emlékezem, hogy odalett ifjúságom délibábjában, ahol magam is fejjel lefelé álltam (bocsánat a rímért, véletlen, de engedem most az egyszer), egy ugyancsak fenekestül felfordított világban a közép-ázsiai őserdőkben titokzatosan föl-föltűnő ősembert - ha az volt s ma is az - Yetinek írták. Mi csak úgy ejtettük, hogy Jeti, és feszülten figyeltünk rá is, a sorsára, mint mindenre, ami történt földközelben bolygónkon.
Azóta százszor is megesküdtem, megesküdtünk talán, hogy hagyjuk az egész bolygót, ránk se hederít, csak forog koszos levében; áldott Vörösmarty szerint az a lé keserű, de mára már olyan mindegy, hiszen még jó, hogy velünk, ...