Õsi alapigazságot rejt a megállapítás, mely szerint lassan, nagyon lassan, de megállíthatatlanul őröl szét mindent  az idő vasfoga. Úgy mozdul a világ is, mint az óramutató: bármennyire nézem, mozdulatlannak látszik, de némi idő teltével már nem ott van, ahol volt. Alig múlt öt óra, néznék ki az ablakon, de koromsötét van odakinn. Nyáron ilyentájt kell behúznom a sötétítő függönyt a vakító nap miatt. Persze semmi normális okom sincs a csodálkozásra: advent van, a korai szürkület és kései virradat hetei, a fényét vesztett, magába zárkózó világ várakozásra rendelt ideje. Nem is csodálkozom én egy cseppet sem a sötét ablakot bámulva, hanem - és ezt meglepve tapasztalom ...