A napokban két magyar író életútjával foglalkoztam, mindkettőt nagyra értékelem és élvezettel olvasom. Kezdettől munkatársai voltak a száz éve indult Nyugatnak, disztingvált, hangsúlyozottan polgári írók, éppen ezért lepett meg a nyomor, amelyben felcseperedtek. Révész Béláról és Elek Artúrról van szó, akiknek műveit olvasgatva, decens fotográfiáit nézve, az ember hajlamos valamiféle rózsaszínű, selyemtapétás, enyhén parfümillatú, nevelőnős gyermekszobát képzelni indíttatásuk színhelyeként. Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyomor legmélyebb rétegeiből kászálódtak elő. Révész - anyja analfabéta volt - gyermek- és ifjúkora a napról napra élés, az ...