RETÖRKI –Kronológia - Megkezdődnek a koalíciós tárgyalások

1990. március 25-én lezajlott a szabadnak nevezett választások első, majd április 8-án második fordulója. Ennek eredményeként az MDF 164, az SZDSZ 92, az FKgP képviselői 44, az MSZP 33, a KDNP és a Fidesz 21-21, az Agrárszövetség pedig 1 mandátumot szerzett. 4 jelölt több párt támogatásával, 6 pedig függetlenként jutott be a parlamentbe.

Egyértelművé vált, hogy mivel az MDF a képviselői helyeknek csak 42%-át szerezte meg, egyedül nem alakíthat kormányt –olvasható a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár honlapján, a Kronológiában.
 
Így 1990. április 13-án megkezdődtek a koalíciós tárgyalások.
 
Antall József, a párt elnöke több lehetséges koalíciós partnerben gondolkozott. Kezdetben a Magyar Néppárt is a lehetőségek közé tartozott, azonban miután ők nem jutottak be a parlamentbe, ez az esély megszűnt.
 
A választásokat megelőző hónapokban nagyon sokáig kérdés volt az is, hogy az MSZMP-t, majd az MSZP-t ki lehet-e hagyni a majdani kormányból, vagy itthon is a lengyel mintát kell követni. Antall József 1989 őszén még az MSZP-vel kötendő koalíciót is lehetségesnek tartotta, hiszen akkor még nem volt egyértelmű az újonnan alakult ellenzéki pártok sikere, s nem zárhatta el ezt az utat ez irányban sem maga előtt. A választásokat megelőzően – a közvélemény-kutatások számukra kedvező adatait ismerve – azonban már határozottan elutasította ezt a forgatókönyvet. Antall József és Kulin Ferenc is már februártól úgy nyilatkozott, hogy „az MDF nem fog koalícióra lépni az MSZMP egyetlen utódpártjával sem”.
 
A következő komoly kérdés az ellenzék két legnagyobb pártjának szövetségkötése volt. Az MDF–SZDSZ koalíció lehetőségéről 1989-ben úgy írt a Beszélő, hogy az csak időlegesen, válságos helyzetekben lehet indokolt. Hasonló álláspontot képviselt Antall József is: ezzel a lehetőséggel csak válsághelyzetben szeretne élni, mivel a két párt ideológiai háttere és a bennük helyet foglalók habitusa is eltér, ezek a tényezők pedig megnehezítenék az együttműködést. A Fidesz nevében kezdetben Fodor Gábor is hasonlóan nyilatkozott, s rámutatott a nehézségekre. „Ez a koalíció veszélyes, mert döntő politizálási, stílusbeli, értékbeli különbség van az MDF és az SZDSZ között. Így ez a koalíció mindig borotvaélen táncolna.” 1990 februárjában viszont – eddigi véleményével ellentétesen – a Fidesz már határozottan támogatta a két párt együttműködését, melynek indoklásaként a gazdasági kibontakozás biztosítását fogalmazták meg.
 
1990 márciusában, a választások első fordulója után sem változott a két nagy párt álláspontja, az MDF és az SZDSZ is határozottan elzárkózott a nagykoalíció lehetőségétől. Pető Iván így nyilatkozott: „azonos a két nagy párt álláspontja, hogy egyik sem keresi feltétlenül a másikat koalíciós partnerként.” Ezzel bizonyossá vált, hogy nem alakul az MDF-ből és az SZDSZ-ből álló nagykoalíció, sem pedig olyan, amelynek az SZDSZ mellett a Fidesz is tagja lehetett volna.
 
Az MSZP, majd az SZDSZ elvetése után a parlamentbe bejutott 6 párt közül lehetséges koalíciós partnerként a KDNP, az FKgP és a Fidesz maradt az MDF számára. Ezt erősítette az is, hogy a választások első fordulója után az MDF ezen három párt jelöltjeivel kötött bizonyos körzetekben választási szövetséget. Így logikusnak tűnt, hogy közülük kerülhetnek majd ki a koalíciós partnerek.
 
Kezdetben az MDF a Fidesz-ről és a független képviselőkről is, mint lehetséges koalíciós partnerről nyilatkozott. A választások két fordulója között a tárgyalások lehetősége is felmerült. Az MDF által kezdeményezett egyeztetésekre a Fidesz Fodor Gábort küldte el. Későbbi értékelések szerint a Fidesz, ha részt vesz a koalícióban, a következő választásokon rosszabb eséllyel indult volna, az pedig látható volt, hogy az MDF a Fidesz-szel együtt sem szerezte volna meg a képviselői szavazatok kétharmadát. Az ellenérvek így erősebbnek bizonyultak. Az MDF április 13-ai sajtótájékoztatóján Kulin Ferenc, a párt egyik alelnöke már úgy nyilatkozott, hogy szoros koalíció nem várható, viszont az MDF vezetői, szakértelmük miatt kisebb tisztségekben szívesen látnának Fidesz-es politikusokat. Ezek után a Fidesz már nem tartozott a lehetséges koalíciós partnerek közé.
 
Az MDF két koalíciós partnere végül a KDNP és az FKgP lett, ami megfelelt Antall József azon „keresztény centrumpárti” elképzeléseinek, amelyeket már 1989 őszén, az MDF II. Országos Gyűlésén, elnökké választásakor ismertetett. A tárgyalások megkezdéséhez a párt elnöke az 1990. április 12-én kezdődő III. Országos Gyűlésen kapott felhatalmazást.
 
A koalícióra a KDNP politikusai is láttak esélyt, a KDNP intéző bizottsága már március végén engedélyt adott a párt vezetésének arra, hogy koalíciós tárgyalásokat folytasson az MDF-fel és az FKgP-vel. A választások első fordulója után Keresztes Sándor úgy nyilatkozott, hogyha „létrejön egy centrumkoalíció, akkor abban szívesen feladatot vállalunk.”
 
A kölcsönös együttműködési hajlandóság eredményeként már 1989. április 13-án megkezdték az egyeztetéseket a KDNP politikusaival. A tárgyalásokról Füzessy Tibor, a párt alelnöke elmondta, hogy örömmel fogadták az MDF-től érkező felkérést, és a tárgyalásoknak egyik fél részéről sem voltak előzetes feltételei.
 
Antall József, a KDNP-vel folytatott tárgyalásokon, bár Keresztes Sándor volt a párt elnöke, nem őt, hanem fiát, az egyébként MDF-tag Keresztes K. Sándort, illetve az akkor még képviselői hellyel sem rendelkező későbbi pártelnököt, Surján Lászlót nevezte meg a miniszteri székek várományosainak. Így a tárgyalások révén a KDNP egy miniszteri pozíciót kapott a kormányban.
 
Az FKgP-vel folytatott tárgyalások korántsem voltak ilyen egyértelműek és zökkenőmentesek. A választások első fordulója után egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a kisgazdák az MDF koalíciós partnerei lesznek. Prepeliczay István ekkor még így nyilatkozott: „Mi határozottan egyik párthoz sem kívántunk csatlakozni, mert az előrevetítené egy későbbi koalíció lehetőségét, amit még nem látunk tisztán. […] Mindenféle koalíció alapja csak az lehet, ha a leendő partnereink elfogadják programunkat.”
 
Antall József a választások második fordulója után már egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy az FKgP a koalíció tagja lesz, Bejczy Sándor, az FKgP pártigazgatója viszont kijelentette, hogy ha az SZDSZ győzött volna, az FKgP akkor sem zárkózott volna el egy velük kötött koalíciótól. Torgyán József, a párt főügyésze mindehhez hozzátette, hogy választási ígéreteiket csak úgy teljesíthetik, ha részt vesznek a kormányzásban: a koalíciós tárgyalások sikerét pedig az garantálja, hogy az MDF és a KDNP is arról biztosította a kisgazdapártot, hogy a földkérdéssel kapcsolatos álláspontjukat figyelembe veszik. Továbbá az FKgP azt is világossá tette, hogy elképzelhetetlennek tartja, hogy ne ők kapják a földművelésügyi tárcát.
 
Az FKgP politikusai – Nagy Ferenc József, Gerbovits Jenő, Győriványi Sándor, Kiss Gyula és Torgyán József – konkrét kérésekkel érkeztek a tárgyalásokra. Maguknak kérték nemcsak a földművelésügyi, hanem a belügyi és az igazságügyi tárcát, az államminiszteri széket, valamint szerették volna visszaállítani az 1947-es földtulajdoni viszonyokat. Végül négyen miniszteri szék, míg Torgyán József a frakcióvezetői pozíció várományosaiként távozhatott. A földkérdés kapcsán viszont nem született egyezség, az április 18-án aláírt nyilatkozat csak annyit tartalmazott, hogy kölcsönösen elfogadják egymás agrárprogramját, s majd az illetékes tárcák dolgozzák ki a törvényt.
 
Az újságírók már a koalíciós tárgyalások megkezdésekor arról érdeklődtek, hogy ki melyik tárcát kapja majd, azonban ekkor erre még nem adhatott konkrét válaszokat az MDF vezetése. Kulin Ferenc csak annyit mondott el, hogy a legfontosabb tárcák, így a külügy, a belügy, a pénzügy, valamint a kulturális tárca élére is az MDF kíván minisztereket állítani.
 
A kabinetbe végül az MDF 9, az FKGP 4, a KDNP 1 tagot delegált, 3 tárca élére pedig független, párton kívüli szakemberek kerültek. A hárompárti koalíciós kormány megalakulásakor így 59,5 százalékos parlamenti többséggel rendelkezett, vagyis a két koalíciós partner ellenére sem volt meg a kétharmados többség, ami a törvénymódosítások nagy részéhez, s ezáltal az országgyűlés működőképességéhez szükséges lett volna. Ezt a kényszerhelyzetet az SZDSZ-szel április 29-én kötött megállapodással, közismert nevén paktummal oldották meg.
 
Forrás: retorki.hu
(2024.04.13.)